Főtisztelendő Paptestvéreim, Szeretett Krisztushívő Testvéreim!
Jólfűtött szobában, meghitt családi körben, csillogó karácsonyfa tövében az ember könnyen elfeledkezik arról, hogy a Gyermek Jézust milyen mostoha körülmények között hozta világra a Szűzanya. A betlehemi barlangban nem volt sem karácsonyfa, sem szaloncukor, de még a legminimálisabb komfort, higiénia sem. Az Úr Jézus születésére azonban nemcsak az otthontalanság, a szegénység vetett árnyékot, hanem az üldöztetés is. A templomban való bemutatáskor az agg Simeon megjövendöli, hogy az újszülött „jel lesz, amelynek ellenemondanak” (Lk 2,34), és ez a szembeszegülés a Szűzanya lelként is tőrként járja át. A jövendölés megvalósulása nagyon korán, már az Egyiptomba való meneküléskor elkezdődött.
A történelem addigi legörvendetesebb eseményét kísérő üldöztetésekre világítanak rá a karácsony ünnepét követő napok, amelyek Szent István vértanúra, Szent János apostolra és az Aprószentekre irányítják figyelmünket, akik mindannyian üldözést szenvedtek Krisztusért.
István diakónust és az Aprószenteket megölték, de János apostolt is „fehér vértanúnak” tekinthetjük, hiszen az Úr Jézus keresztje alatt állva maga is osztozott a Megváltónak és Szent Anyjának fájdalmában, és később is kijutott neki az üldöztetésből. Erről bőségesen tanúskodnak a róla szóló legendák, de ő maga is ír patmoszi száműzetéséről (vö. Jel 1,9).
Mindez előrevetíti azokat a – véres és vértelen – üldöztetéseket, amelyeket Krisztus Egyházának, illetve híveinek el kellett és el kell szenvedniük a történelem folyamán.
A pogány történetíró, Tacitus évkönyveiből tudjuk, hogy Jézus Krisztus híveinek üldöztetése Rómában, a Birodalom fővárosában már Néró császár idejében (64 körül) elkezdődött, amikor is „ingens multitudo”, azaz hatalmas tömeg ment a halálba hitéért. De később sem volt egyetlen olyan század sem, amikor a föld valamelyik pontján ne üldözték volna a keresztényeket. – Itt most csak a XVI. század után lezajlott nagyobb méretű keresztényüldözéseket említem meg.
1597 és 1638 között Japánban kb. 40.000 keresztényt öltek meg hitükért. Közülük Miki Szent Pálról és társairól, valamint Ruiz Szent Lőrincről és társairól már a szentmisében és a zsolozsmában is megemlékezünk. Őket többnyire keresztre feszítéssel végezték ki, mint Mesterüket. – A XVII. században Vietnámban is súlyos üldözések dúltak. 117 vietnámi vértanút, Dung Lac Szent Andrást és társait szintén az egész világon megünnepeljük. – Koreában 1851-ben legalább 300, pár évtizeddel később száznál több krisztushívőt öltek meg – válogatott kínzások kíséretében. Kim Taegon Szent Andrásról, Csong Haszang Szent Pálról és társaikról szintén megemlékezik minden évben a katolikus Egyház. – Kínában 1815-ben, majd 1899-1901 között több mint 30.000 keresztényt gyilkoltak meg. Közülük Zhao Rong Szent Ágostonnak és társainak emléknapja legújabban került bele mise- és zsolozsmáskönyvünkbe. – Az afrikai Ugandában 1886-ban 22 fiatal embert száraz kévékbe kötözve égettek el hitükért és keresztény erkölcsükért. Az ő ünnepük már VI. Pál pápa rendelkezése folytán megtalálható liturgikus könyveinkben. – Az 1920 és 1930 közt megölt kb. 5.300 mexikói vértanúról – a kínaiakhoz hasonlóan – csak pár éve emlékezünk meg liturgikus formában.
A boldoggá és szentté avatott vértanúk közt természetesen voltak magyarok is. Közülük hadd említsem meg Romzsa Tódor ungvári, Báró Apor Vilmos győri, Bogdánffy Szilárd nagyváradi, Scheffler János szatmári megyéspüspököt, Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspököt, valamint Salkaházi Sára szociális testvért és társait.
De ne feledkezzünk meg azokról az üldözött, illetve megölt keresztényekről se, akiknek kanonizációja folyamatban van. Elsőként említem Bódi Magdit, aki tisztasága védelmében lett egy szovjet katona áldozata. „Uram, Királyom, végy magadhoz!” – ezek voltak utolsó szavai. – Természetesen meg kell emlékeznünk Mindszenty bíborosról, a „fehér vértanúról” is, aki másfél évig egyházmegyénk püspöke is volt. És megemlítem még Márton Áront, a hitéért sokat szenvedett erdélyi püspököt, valamint Brenner Jánost, a fiatal, szombathelyi egyházmegyés papot, akit hivatása gyakorlása közben öltek meg. Rajtuk kívül még rengeteg pap és krisztushívő keresztény szenvedett üldöztetést a náci és a kommunista rendszer részéről.
A keresztényüldözések, sajnos, napjainkban is folynak, legvéresebben Egyiptomban, Irakban és – meglepő módon – a toleranciájáról ismert Indiában. A világ lakosságának kevesebb, mint egyharmada keresztény, ugyanakkor az erőszakos cselekmények áldozatainak több, mint kétharmada tartozik Krisztus hívei közé. (És ráadásul sokan még minket vádolnak vallási türelmetlenséggel, intoleranciával!)
Végül beszélnünk kell arról a rejtett – sokszor éppen a vallási türelmesség leplébe burkolt – vallásüldözésről is, amely tágabb hazánkban, Európában folyik. – XVI. Benedek pápát például a közelmúltban nem engedték be Róma egyik egyetemére azon a címen, hogy az nem egyházi, hanem laikus intézmény. Még azt sem vették figyelembe, hogy a pápa államfő és kiváló tudós is. Nem tudom, hogy ezek a hangsúlyozottan „laikus” emberek mit szólnának ahhoz, ha az Egyház őket tiltaná ki valamennyi intézetéből, például páratlan műértéket képviselő templomaiból…? – A brüsszeli városháza elé idén már nem állíthattak karácsonyfát azzal a farizeusi indokolással, hogy az sértené a mohamedán kisebbség érzékenységét… A mohamedánok érzékenységét sokkal inkább sérti az ateizmus, illetve Európa „vallási semlegessége”, mintsem a keresztények hite. És még azt is meg kell kérdeznünk, vajon a keresztények érzékenységét miért nem veszik figyelembe sem a muszlim országokban, sem Európában?
Az európai keresztényüldözés jele volt az a sok-sok támadás, amely új alkotmányunkat, Magyarország Alaptörvényét érte. A magát liberálisnak álcázó uniós tisztségviselők nagy része a mai napig nem bocsátotta meg, hogy alkotmányunk így kezdődik: „Isten, áldd meg a magyart!”, és a folytatásban ilyen mondatok olvashatók: „Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és a keresztény Európa részévé tette. – Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait. – Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet.”
Befejezésül arra kérlek benneteket, Szeretett Testvéreim, hogy ti legyetek büszkék erre az alkotmányra, és még inkább legyetek büszkék arra, hogy Krisztus-hívők vagytok, akik karácsonykor nem a Télapót ünneplitek, hanem az Úr Jézus Krisztust, aki az utolsó vacsorán így köszönt el tanítványaitól: „találjatok békességet bennem. A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert én legyőztem a világot” (Jn 16, 33). – Ámen.
Veszprém, 2012. karácsonyán
+ Gyula érsek