Már közel egy éve készültünk lélekben a Balatonfüredi Plébániatemplom szentségimádási imacsoportjával arra, hogy részt vehessünk az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus 75. évfordulóján 2013. május 10-11. napjaira szervezett Váci Egyházmegyei Eucharisztikus Kongresszuson.
Egész éves várakozásunk izgalma, lelkesedésünk legyőzte a reggeli negyed 6-os indulásunk álmosságát, és a Balaton felett ébredő napot már a mikrobuszban suhanó kis csapat rózsafüzér-imádsága köszöntötte.
Bármennyire is koraira terveztük az indulást, Isten azzal mutatta meg csodálatos gondviselését , hogy a reggeli budapesti csúcsforgalmon átkeveredve éppen úgy érkeztünk a Váci Székesegyházhoz, hogy még 10 percünk maradt a 8 órakor kezdődő szentmiséig.
Nagyon boldogok voltunk, hogy a napindító szentmisén részt vehettünk; munkanap – péntek – ellenére a bazilika szinte teljes tele volt.
A szentmise után a templomban kihelyezték az Oltáriszentséget, így a szentségi Jézus valóságosan jelen volt a kongresszus idején. Nagy öröm volt átélni Jézus közelségét, és ez a jelenlét szinte tapintható volt az egész nap folyamán.
A szentmise után Dr. Nemeshegyi Péter SJ atya emlékezett vissza a 75 évvel ezelőtti eseményekre.
Péter atya a 38-as kongresszus idején 15 éves volt, de most így – túl a kilencvenen – is olyan lelkesedéssel, élményszerűen mesélt, mintha csak tegnap történt volna; magával ragadó előadása nyomán szinte filmszerűen peregtek előttünk az egykori események.
Az előadás után tanúságtéteket hallhattunk, legfőképpen arról, hogy az egyes helyeken hogyan szerveződött meg az Oltáriszentség tisztelete, hogyan nőtt ki szinte a semmiből a rendszeres szentségimádás és hogyan alakította maga az Oltáriszentség a hívek életét.
A tanúságtételeket követte a nap első konferenciabeszéde, melyben P.Dr. Barsi Balázs atya a Hiszekegy sorain keresztül szemlélte azt a csodát, melyet Isten adott nekünk: a teremtett világban, a Szentháromságban; az emberré lett, értünk szenvedett, meghalt és feltámadott, az Oltáriszentségben köztünk lévő Isten Fiában; a Szűzanyában; az egyházban; és nem utolsó sorban a szentekben.
Ebéd után kis zarándokcsapatunkkal lesétáltunk a közeli Duna partra; jól esett a délelőtti lelki feltöltődés kincseit átbeszélni, élményeinket egymással megosztani, hogy délután ismét megújult szívvel fogadhassuk be Isten ajándékait.
A délutáni program csendes szentségimádással folytatódott: a templomban ki-ki a maga helyén ülve, vagy éppenséggel a kitett Oltáriszentség előtt térdepelve merülhetett el Isten titkaiban. Érdekes volt megtapasztalni, hogy idővel egyre többen térdeltek már a Szentség előtt…
Az egyéni csendes szentségimádás Kemenes Gábor atya szentségi elmélkedésével folytatódott; már ekkor azt éreztem, hogy Uram, mit lehet még ehhez a naphoz hozzátenni! De Isten megmutatta, hogy mindig tud újat és mindig tud többet, mint amit remélhetünk, vagy egyáltalán felfoghatunk: az elmélkedés zárásaként ugyanis Gábor atya végigvitte a templomon az Oltáriszentséget és a sorok között meg-megállva szentségi áldást adott. Hát ennyire közel jössz hozzánk, Uram? – szem nem maradt szárazon; bevallom, az enyém sem.
Délután 3 órakor megtartottuk az irgalmasság óráját az irgalmasság rózsafüzérével, az irgalmasság litániájával; lélekben és kivetítős élő közvetítésben kapcsolódva a krakkói testvérek imádságához.
Ezután szerettünk volna még maradni Varga László atya délutáni előadásán, de az egyik kedves zarándoktársunk templom előtt történt szerencsétlen balesete átírta elképzelésünket.
Hál’ Istennek nem történt túl nagy baj, de a nap továbbiakban számunkra a helyi kórházban folytatódott.
Egészen nyilvánvalóan szándéka volt a Jóistennek ezzel a balesettel, és ezt – bármilyen furcsán is hangzik – az egész nap lelki kincseit tekintve inkább ajándékként éltük meg, mint szerencsétlenségként. Döbbenetes volt, hogy zarándoktársunk megpróbáltatásában az egész csapat egy szív egy lélek volt; egészen váratlan helyzetekben kaptunk segítséget több embertől is, ráadásul olyan időpontban indulhattunk útnak hazafelé, mintha csak az utolsó előadásról jöttünk volna el – a szentségi jelenlét a hétköznapok szintjére tevődött át…
Hazafelé lelkiekben megerősödve ugyancsak imádságos lelkületben utaztunk és estére mindnyájan hazaértünk.
Még ma is hatása alatt vagyok a lelki nap élményeinek és remélem, hogy még sokáig fogunk táplálkozni belőle.
Számomra a legkülönlegesebb az volt, hogy a találkozó programjainak sokféleségében mennyi különböző formában volt megtapasztalható Jézus jelenléte: a szentmisében, az előadásokban, a dicsőítő zenében, a csendes egyéni szentségimádásban, a rózsafüzér imádságokban, litániákban, az emberi kapcsolatokban…
Isten szentségi jelenléte, velünk maradása ajándék, amit csak el kell fogadni.
„Ó, mily áldott vagy, Oltáriszentség…”
János diakónus