Az Ars Sacra fesztivál keretében szeptember 17-én Kolba Judit művészettörténész tartott vetített képes előadást Veszprémben a reformáció XVI-XVII. századi magyar (elsősorban erdélyi) emlékeiről az érseki hivatal Gizella-termében.
Az előadás csatlakozott a Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjtemény idei Fejedelemasszonyok és a vallásszabadság Erdélyben című tematikus kiállításához.
A budai királyi udvarban, Habsburg Mária idején és támogatásával – aki maga ugyan katolikus volt – kezdtek megjelenni és működni az első prédikátorok hazánkban, mondta bevezetőjében. Hamarosan a svájci Zwingli és Kálvin által módosított református irányzat is feltűnt és elterjedt az 1530-as, 40-es években, főként Kelet-Magyarországon és Erdélyben lettek követői, de elmondható, hogy a prédikátorok munkája és a mezővárosok támogatása folytán a XVI. század végére az ország 80 százaléka protestáns lett. 1558-ban volt az első tordai országgyűlés, ahol még csak fölvetették, majd tíz év múlva 1568-ban ki is nyilvánították, hogy mindenki olyan hitre térhet, amelyre akar. Ez egy rendkívül jelentős határozat volt, mely Európában elsőként fogalmazta meg, hogy a katolikus, evangélikus, református és unitárius vallás egyenrangú, s nem lehet megkülönböztetés vallási alapon ember és ember között. A protestáns közösségek ekkor elsősorban a meglévő katolikus templomokat foglalták el, ahol sokszor a papok is áttértek protestáns hitre. A legszebb középkori templomok (ahol értékes falfestményekre bukkanhatunk) ma is többnyire református tulajdonban vannak, emelte ki Kolba Judit.
A templomok átvétele azzal járt, hogy a templomokat át is alakították belső elrendezésükben. A puritanizmus jegyében eltüntették az oltárokat, a szobrokat és egyéb díszítményeket, jobb esetben lemeszelték a falakat, máskor le is kaparták a freskókat, a szobrokat megsemmisítették. A liturgiát is leegyszerűsítették. Bevezették a két szín alatti úrvacsorát, amelyet nem az oltáron, hanem a templom közepére helyezett asztalon (úrasztalán) helyezték el és körülötte osztották szét a kenyeret és a bort. Mindehhez kehelyre, kannákra volt szükségük. Kezdetben a katolikusoktól ottmaradt kelyheket használták. Kivetítőn bemutatott ezek közül néhány míves darabot, gótikus kelyheket, melyet korábban a katolikusok használtak. Ezért, ha ma bármely református gyűjteménybe, múzeumba elmegyünk, ott számos katolikusoktól átvett kelyhet láthatunk, mutatott rá. Ahol kelyhet nem találtak, ott a gyülekezet tagjai hoztak az úrvacsorához alkalmas világi edényeket (talpas poharakat, kupákat, serlegeket, kannákat). Mivel az úrvacsorai kenyérkockák elhelyezésére a katolikusoknál használt paténák kicsinek bizonyultak, ezért készítettek erre a célra nagyobb tányérokat. Később gyakori lett a ’szegények aranyaként’ emlegetett, kevésbé díszes ónedények készítése, használata a liturgiában, majd később a cserépedényeké, melyek szintén gyakran érkeztek az atyafiak privát háztartásaiból. Az úrvacsorai pohárféle edényeket legtöbbször növényi (ananász, szőlőfürt, virág, levél) díszítésekkel látták el, vagy csepp-díszítéssel, amely Jézus Krisztus kínhalálára, vércseppjeire emlékeztetett, de gyakoriak voltak a gyémántmetszéses motívumokkal ellátott úrasztali edények is. Az ivóperem alatt (a kenyérosztó tányéroknak pedig a peremén) többnyire bibliai idézetek szerepeltek, valamint az adományozók vagy készítők nevei. A kannáknak mindig fedele is volt, szép, díszes billentővel, füllel és a kiöntő csövein míves madárcsőrös-díszítésekkel. Mindezt kiegészítette az úrasztalára készült, főként növényi mintás, a fiait saját vérével tápláló pelikán szimbolikus ábrázolásával hímzett terítők sokasága is, melyeken szintén olvashatók rávarrott igei idézetek és a készítők nevei. Végezetül a főúri-fejedelmi öltözködés-kultúrából is bemutatott egy-egy míves példányt – többek között Habsburg Mária és Brandenburgi Katalin pazar díszítésű esküvői ruháját, Izabella királyné násfa-alapra készült opálos kövekkel gazdagított ékszereit, Bethlen Gábor bársonymentéjét.
Végezetül a vallásszabadság témáját is érintve Bethlen és Pázmány Péter ellentétéről is ejtett szót: a történelemben felhangosított pázmányi ellenséges-harcos szembenállást cáfolja kettejük levelezése, melyből kitűnik, hogy a jeles katolikus hitszónok, korának legjelentősebb egyházi személyisége mindig is a békességet kereste a két országrész, a királyi Magyarország és Erdély között, mert felismerte, hogy az ország megmaradása az összefogást kívánja meg.
Toldi Éva
[simpleviewer gallery_id=”367″]