Varga Ágota rendező A tartótiszt című dokumentumfilmjét vetítették le február 19-én Veszprémben a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) városi szervezetének összejövetelén a Padányi Gimnáziumban.
A film, amely a Kádár-korszak állambiztonsági tevékenységének „bűnös rejtelmeibe” vezeti be a nézőt, portré egy volt rendőrtisztről, aki „tartótisztként” számtalan ügynök, hálózati személy beszervezője volt, és egyúttal dokumentatív korrajz is a kommunista ideológia meghatározta Magyarország, benne a Katolikus Egyház kiszolgáltatott diktatúrabeli helyzetéről. A filmben először szólal meg egy, a Belügyminisztérium III/III-1-b alosztály vezetőjeként alezredesi rangban működött tartótiszt, akit a rendező maga faggat meg riporterként, illetve szembesít három olyan pappal, akiket az általa beszervezett személyek figyeltek meg és aztán jelentéseket adtak át neki megfigyeléseikről. A szembesítések nyomán – Balás Béla (püspök) egykori bajóti plébánosnál, Reisz Pál egykori ferences gimnáziumi igazgatónál, Vincze József egykori tata-tókertvárosi káplánnál – felszínre kerülnek az úgynevezett „klerikális reakció”, az Egyház ifjúsági pasztorációja elleni harc indokai, „szakmai” fogások, eszközök a feladat teljesítésében, s villanásszerű betekintést kaphat a néző az egykori szigorúan titkos iratokba is a filmben elhangzó szemelvények révén.
A filmvetítést a veszprémi KÉSZ-rendezvényen kerekasztal-beszélgetés követte három egykori szerzetestanár (Reisz Pál ferences, Korzenszky Richárd bencés, Borián Tibor piarista) részvételével, akiknek múltja abban közös, hogy a filmben érintett diktatúrabeli időszakban gimnáziumigazgatói feladatkört láttak el az államosítások után fennmaradt, állami ellenőrzés alatt tartott egyházi középiskolákban. A beszélgetést (melyben a filmről és az atyák által megélt nehéz időkről, személyes tapasztalataikról, élményeikről volt szó) Elmer István, az Új Ember munkatársa vezette.
Az első kérdéskörben reflexióikról faggatta a beszélgetés vezetője a szerzeteseket: Mi volt a benyomásuk a filmről, mi volt rendező célja a filmmel?
A film sajnos azt a manapság gyakori és igazságtalan álláspontot sugallja, miszerint inkább a beszervezettek voltak a bűnösök, nem a beszervezők, állapította meg Borián Tibor. Reisz Pál szerint pontosan nem derült ki, milyen céllal is készült a film. A rendező összegyűjtött dokumentatív anyagokat, azokat bizonyos sorrendbe rakta, de valószínűleg nem volt kész koncepciója. Keserűséggel tölti el ugyanakkor, mondta, hogy az egykori tartótiszt semmiféle lelkiismeret-furdalást, megbánást nem érzett találkozásukkor, sőt cinikus módon érvelt munkája szakszerűsége mellett, máskor meg szinte nosztalgikus szeretettel beszélt állambiztonsági óráiról, melyeket a ferences gimnáziumban tartott annak idején a diákoknak. Korzenszky Richárd úgy vélte, akármi is volt a film készítőinek célja, azt elérték vele, hogy beszédtéma lett ismét e korszak, amelyre nagy szükség van. Fogalma sincs ugyanis a mai középiskolásoknak ezekről az időkről, mondta, amolyan mesének tekintik, mikor hallanak róla.
Megfogalmazódott az is, hogy e filmből is megint egyfajta sommás kép tárul a néző elé az Egyházról, mely arra enged következtetni, hogy az Egyházban mindenki sáros volt, a rendszer része volt, s az kevésbé tűnik ki, hogy mi az, amire, akikre a papság, és a hívek közössége büszkén tekinthet. Majd kifejtette: Minden szerzetes, aki valamiképpen, akár a megfélemlítés áldozataként is ebben a rendszerben részt vett, valamilyen módon mégis csak Krisztusról tett tanúságot. A legutolsó békepap is, akiket annak idején szidtak, akikkel elégedetlenek voltak, mégiscsak Krisztus örömhírét hirdette, ha nagyon gyarló módon is.
Kérdésekre reflektálva a beszélgetésben szóba került még, hogy iskolaigazgatóként milyen presszió érte a beszélgetés résztvevőit, hogy voltak-e beépített gyermekek is a gimnáziumokban s a szerzetesi közösségben e körülmények között milyen volt a belső légkör.
Az atyákra igazgatói létük 10-13 éves időszakában tulajdonképpen súlyos állami nyomás nem nehezedett, az állammal való hadakozás terheit a feletteseik vitték a hátukon, hangzott el. Ennek köszönhetően nagyjából kiegyensúlyozottan dolgozhattak, biztosítani tudták a diákok keresztény légkörű oktatását, nevelését. Szabadok voltak, mint a madár a kalitkában, mondta hasonlatként Korzenszky Richárd, de a keretek között is röpködtek azért, s néha sikerült a kalitka rácsait is kissé kifelé hajlítani. Szó esett a tanévkezdetekről, amikor az utolsó pillanatig nem lehetett tudni, hogy az állam jóváhagyta-e a felterjesztett tanárok kinevezését (törvényerejű rendelet értelmében ugyanis egyes egyházi állások betöltéséhez előzetes állami hozzájárulás kellett). Továbbá kényes ügynek számított a tartótisztekkel való találkozás, akik rendszeresen jöttek az állambiztonsági órákat megtartani a diákoknak. Ilyenkor veszélyes volt kettesben maradni velük, mert mindig készek voltak információk után kutatni vagy esetleg beszervezési kísérletet tenni irányukban. Ezen alkalmakkor a gyerekeket is elérhették sajnos. Illetve olyan esetekben is információk átadására kényszeríthették a fiatalokat, ha azok esetleg közlekedési szabálysértés vagy verekedés kapcsán a rendőrségre kerültek. Ilyenkor kifaggatták őket az iskolai eseményekről, tanáraikról. A rendi közösségben is voltak mindig beépített elemek, mondta Reisz Pál, akiket irgalmatlanul megfélemlítettek. Elmondhatatlan félelemben éltek mikor rendőrségi közegek közelébe kerültek. Az állam ezzel érte el, hogy a közösséget megpróbálja szétzilálni, a bizalmatlanság légkörét előidézni. Ugyanakkor az így beszervezetteknek jelentéseiben semmiféle ártó szándék soha nem volt. Végül megfogalmazódott, hogy nem szabad ítélkeznünk soha anélkül, hogy a másik oldalt, a megfélemlítést okozók tetteinek súlyát ne vizsgálnánk.
Mintegy befejező gondolatként elhangzott: Hálás lehet a magyar katolikusság azokért, akik vezették ezen egyházi iskolákat a súlyos ideológiai nyomás idején is, mert a kezük alatt – Adyval szólva, mint „Mag hó alatt” – a ma keresztény értelmiségének krémje nevelődött fel. A három iskola (az esztergomi ferences, a pannonhalmi bencés, a budapesti piarista gimnázium) a későbbiekben az egyházmegyés papság mintegy 25 százalékát adta az Úr szőlőjébe.
Toldi Éva