Huszadik, jubileumi alkalommal adta át a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a Szent Erzsébet rózsája-díjat. A kitüntetésre javasoltak közül ebben az évben Dr. Székely János szombathelyi megyéspüspök ajánlása alapján, Erős Klárát, a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász önkéntesét, valamit Dr. Radnainé Dr. Egervári Ágnes, a Katolikus Szeretetszolgálat főigazgatója javaslata alapján, Marie-Rose Pauwels asszonyt és John Van Mieghem urat az ipolytölgyesi Szent Erzsébet Otthon támogatóit választották ki a testület tagjai. A díjat Dr. Veres András győri megyéspüspök, az MKPK elnöke adta át november 19-én, kedden Budapesten, a Nemzeti Színházban.
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a Katolikus Kulturális Hetek programsorozat keretében vers- és novellaíró pályázatot hirdetett „Szépirodalmi pályázat Árpád-házi Szent Erzsébet életéről”címmel.
A pályázat célja az volt, hogy a résztvevők a szépirodalom eszközeivel bemutassák Egyházunk e példaadó szentjét, Árpád-házi Szent Erzsébet életét, tetteit, csodáit.
A pályázatra az egyházmegyékből összesen 141 pályamű érkezett, amelyből a szakmai zsűri választotta ki korcsoportonként az öt legjobbat.
Az ünnepélyes eredményhirdetésre november 19-én, kedden került sor a Szent Erzsébet rózsája díjátadó est keretében a Nemzeti Színházban. A díjakat Dr. Udvardy György veszprémi érsek, az MKPK alelnöke és Dr. Ternyák Csaba egri érsek, az MKPK Oktatási Bizottságának elnöke adta át.
Borsos Maja Dóra, dr. Udvardy György érsek és Dudás Vanessza
A Veszprémi Főegyházmegyéből novellák kategóriában két diákot díjaztak a 10-14 éves korosztályban: Dudás Vanessza, a pápai Szent István Római Katolikus Általános Iskola diákja első, Borsos Maja Dóra, a pápai Szent István Római Katolikus Általános Iskola diákja negyedik helyezésért vehette át jutalmát. Az első helyezett alkotását a Nemzeti Színház művészeinek tolmácsolásában hallhatták meg a gála résztvevői.
Az eseményről itt olvashatnak bővebben.
A győztes Dudás Vanessza alkotása:
Találkoztam egy angyallal
Azóta sem volt olyan kemény tél, mint az Úrnak az 1226. esztendejében. A fagy, mint vérszomjas fenevad járta a vidéket, s csontig mart ember és állat húsába. Süvített a szél, befújt minden apró résen és bekebelezte azt a csöpp meleget is, amit a rőzsék leheltek a szobákba. Rettegve feküdtünk, és rettegve keltünk, mert nem tudtuk, hogy aznap ki hal éhen, vagy kit terít be a dermesztő halál.
Egy ócska faház volt az életünk, amelyben én és 5 testvérem éltünk Wartburg vára közelében. Szegények voltunk, de anyánk és apánk mindent megtett azért, hogy legalább nekünk jusson ennivaló.
Sohasem felejtem el, amikor egyik este apám hazaért. Mi hatan épp kavicsokkal játszottunk és hangosan kacagtunk, ha valamelyikünk gyomra egyet kordult. Apám belépett a szobába, leült az asztalhoz és csak bámult maga elé.
- Nincs, – mondta csendben – semmit sem tudtam hozni.
S az a magas, közel 2 méteres óriás, akire én úgy néztem fel, mint egy hősre, most összetörve ült, és szeméből tehetetlenség sugárzott. Anyám odatérdelt hozzá és csak nézték egymást szótlanul.
Aznap étel nélkül feküdtünk le. Tél volt, hideg és éheztünk. A kicsik hamar elaludtak, nekem nehezebben ment. Csak azon járt az eszem, hány napig bírjuk ki élelem nélkül. Végül imára kulcsoltam a kezem, s arra kértem az Urat, hogy küldjön hozzánk egy angyalt, aki megment minket.
Csípős hajnalra ébredtünk. A kályhában már alig pislákolt a láng.
- Menjünk rőzséért – ébresztett fel apám.
Semmi kedvem nem volt hozzá. Fáztam és éhes voltam. Végül nagy kelletlen elindultunk. A vár irányába mentünk, mely ott magasodott a Türingiai-hegy tetején. Bástyáin a tartománygróf zászlói lebegtek. Ahogy a domboldalon haladtunk felfelé, embereket vettünk észre, akik a vár felé igyekeztek.
– Apám, – szólítottam meg – miért megy ez a sok szegény a vár felé?
– Nem tudom, nézzük meg! – válaszolta.
Ahogy közeledtünk, egyre többen csatlakoztak hozzánk. Mintha a környék szegényei gyülekeztek volna a vár alatt. Szakadt, koszos ruháikból füst és hamu szaga áradt. Arcuk meggyötört volt, testük görnyedt, de a szemükben valami fény csillogott. Talán a remény fénye. Csendben haladtunk. Csak a hó ropogott a talpunk alatt.
S ekkor felértünk a hegy tetejére. Ott magasodott előttem a vár. Sohasem jártam még itt. Falai erőt sugároztak, tornyai büszkén törtek az ég felé. Sokan voltunk, alig láttam valamit az emberektől. De a tömeg vitt magával előre, egyre közelebb a kapuhoz.
– Vajon mi történik itt? – tűnődtem, s ekkor szétnyílt előttem a várakozók sora, és megpillantottam őt. Az angyalt. Azt az angyalt, akiért éjjel imádkoztam. Csak álltam és gyönyörködtem benne. Ruhája sugárzó volt, szeméből békesség és szeretet áradt, és a hátán ott pihentek hófehér szárnyai. Azonnal tudtam, hogy Isten meghallgatta gyermeki imámat és elküldte hozzánk egy angyalát. Letérdeltem elé és csak néztem, néztem addig, míg apám rám nem szólt:
– Köszönd meg Erzsébet úrnőnek a kenyeret!
Nem értettem miről beszél, hiszen ott állt előtte is Isten küldötte. De valamiért ő nem látta azt, amit én.
Hazafelé menet elmondta, hogy amit én glóriának láttam, az csak az úrnő csillogó fejdísze volt, és a fehér szárnyak valójában a hermelin palástja, de én tudtam, hogy akit mindenki Erzsébet úrnőnek szólított, és aki a kenyeret osztotta a szegényeknek, az valójában az Úr legszebb angyala volt.
A meleg kenyér, amit kaptunk, aznap nyolc ember életét mentette meg. De meg sem tudom számolni, hányan köszönhették 1226 telén Szent Erzsébetnek az életüket.
Azon a télen nem éheztünk többet, mert Isten odahelyezett Wartburg várába egy angyalt, hogy megmentse a Türingiai erdő szegényeit.
Borsos Maja Dóra írása:
Az éjszakai jótevő
– Mi ez a motoszkálás? – riadt fel álmából Lajos. Csendben kibújt a meleg dunyha alól, és kissé fázósan a hang irányába lopakodott. Ahogy kinyitotta szobája ajtaját, egy haldokló fényű imbolygó gyertyát látott a lépcsőn lefelé. Amilyen óvatosan csak bírt, mezítláb osont a gyertyavivő felé. Miután leért a földszintre, még mielőtt a vár kapuját kinyitotta volna az ismeretlen tolvaj, Lajos magát bátorítva is rákiáltott a hívatlan vendégre:
– Állj, ne mozdulj!
Az erélyes hangra összerezzent a tolvaj, és kiejtett a kezéből egy kis zsákot. Ekkor Lajos megfogta a sűrű szövésű darócruhába bújt idegen vállát, és a pislákoló gyertyavilágnál vizslatni kezdte. Egy ártatlan tekintetű, törékeny termetű nő állt előtte.
– Erzsébet?!! Hát kis feleségem, te meg hová indultál éjnek évadján ebben a novemberi szeles időben?
– Drága Lajosom, te meg miért nem alszol ilyenkor?
– Még te kérded? Mert azt hittem tolvaj van a várban. Közben meg csak az én egyetlen édes feleségem lopakodik. Még egyszer kérdem: hová indultál ezzel a kis zsákkal?
– Tudod jól. Délután találkoztam néhány éhségtől és hidegtől elcsigázott földönfutóval, akiknek megígértem, hogyha nyugovóra térsz, hozok nekik egy kis ennivalót és ruhát.
– Ugyan kedvesem, ezt miért nem akkor, délután adtad nekik oda?
– Így is sokszor keveredem vitába rokonaiddal, akik neheztelnek rám a jótékonykodásaim miatt.
– Szó mi szó, egy kicsit túlzásba viszed a jótékonykodást – jegyezte meg Lajos, és átvette a gyertyát Erzsébettől, hogy legalább az is melegítse egy kicsit, mert már igencsak fázott. – Emlékszem, amikor tíz évvel ezelőtt egy szekérnyi értékes ruhával és ékszerrel érkeztél ide Wartburgba. Gyönyörűen hímzett selyem- és gyapjútunikák, köpenyek és kabátok, uszályok és redők, dúsan aranyozott övek, aranyból, ezüstből és drágakövekből készült fejékszerek, nyakláncok, medálok. És akkor még nem is beszéltem a rengeteg értékes használati tárgyról. Mára ezek bizony egy kicsit megcsappantak a mértéktelen adakozásod miatt.
– De nem értem, ebben mi kivetnivalót találsz. Én mindig a Jóisten parancsát teljesítettem, amikor az embertársaimon segítettem. És ezen a későbbiekben sem akarok változtatni. Amíg tehetem, a magam módján támogatok mindenkit. Legyen gazdag főúr, vagy nincstelen koldus. Mennyivel könnyebb volna a dolgom, ha építenénk egy nagy házat itt a vár közelében, ahová betérhetnének ezek a támogatásra szoruló emberek, és én boldogan ápolnám őket, varrnék nekik.
– Jó, rendben van, ezt a tervedet már évek óta hallgatom. Ígérem, megépítjük a te „rászorulóházadat”, csak kérlek, gyere fel a szobába, mert már lefagy a talpam. Ott fönt mindent megbeszélünk.
– Jaj, de jó! – ugrott Erzsébet Lajos nyakába, közben sűrűn csókolgatta annak arcát. Szegény Lajos majdnem felgyújtotta magát a gyertyával. – Engem még várnak ott kint, de ígérem, sietek.
Ezzel különváltak. Erzsébet kiment a várból. Csípős szél fújt. A holdat eltakarták a felhők. Ebben a félhomályban botorkálva indult el a közeli erdőbe. Ott vártak rá. A gyertya már rég kialudt, de Erzsébetet ez nem tántorította el tervétől. Az erdő fái hatalmas, ezerkarú óriásokká váltak a sötétben, a távolból vadállatok vonyítása hallatszott. Bizony még a sokat próbált, marcona útonállók is menedéket kerestek ebben a cudar időben. Talán ez bátorította a törékeny kis királylányt. Ő tudta, hogy a Jóisten vele van, segíti őt, és nem érheti baj. Kis idő múlva elérkezett ahhoz a barlanghoz, amit megbeszéltek találkahelynek. Hangosan szólongatta azokat, akiknek hozta az élelmet és a ruhákat. Azonnal meg is jelent két alak. Kócosak voltak, látszott rajtuk, hogy csak próbálkoztak az alvással, de talán a hideg vagy az éhég nem hagyta, hogy álomba szenderüljenek.
– Már azt hittük, nem jössz ki- mondta a magasabbik.
– Ugyan – szólt a másik, aki egy nő volt. – Én tudtam, hogy nem hagysz cserben minket.
– A férjem állta az utamat, de nincs semmi gond. Sőt! De majd később elmesélem, most egyetek.
Azzal átadta a zsákot. Közben beljebb mentek a barlangba. Ott egy kis tűznél még hat-hét ember üldögélt vagy feküdt. Erzsébet megjelenésére felélénkültek. Azonnal nekiálltak megenni a zsák tartalmát. Erzsébet közben elmesélte nekik a rászorulók számára készülő ház tervét. Olyan szeretettel beszélt hozzájuk, hogy mindenki jókedvre derült. Erzsébet szíve szerint mindegyiket megölelte volna, hogy szíve melegével is fűtse ezeket a szerencsétlen sorsú embereket. De hamarosan búcsúzott és visszament a várba.
Mire bebújt szeretett férje mellé, ő már természetesen mélyen aludt. Ám másnap mindent megbeszéltek, és az udvar állandó ellenkezése ellenére a következő évben elkészült Erzsébet által megálmodott zarándokház.