2011 októberének végén ünnepelte Veszprém a piaristák háromszáz évvel ezelőtti letelepedését a városban. A rend a korszerű oktatás alapjainak lerakásával meghatározta, megalapozta a püspöki székhely szellemiségét, pedagógiai gyökereit. A jubileum alkalmából jelent meg A Veszprémi Piarista Gimnázium története az alapítástól az államosításig (1711–1948) című iskolatörténeti monográfia Lichtneckert András helytörténész, levéltáros szerkesztésében, Veszprém város önkormányzata, valamint a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium támogatásával.

Az 1711 októberében letelepedett kegyestanító-rendi szerzetesek világszínvonalú oktatást és nevelést honosítottak meg az ősi püspöki székhelyen, a piarista iskola a köztudatban ma is egyet jelent az oktatás magasiskolájával – olvasható a kiadvány előszavában Porga Gyula veszprémi polgármester méltatása. A piarista pedagógia a szegényebb sorból származó gyerekeknek is lehetőséget adott a tanulásra, minőségi oktatással és neveléssel, a keresztény erkölcsiség és a hazafias érzület lelkiségével, ugyanakkor életre nevelő gyakorlatias szemlélettel.

Borián Tibor piarista szerzetestanár, a veszprémi piarista szellemiségű Padányi Római Katolikus Gimnázium volt igazgatója, aki maga is az ősi schola növendéke volt, emlékeztet: a mai Magyarországon elsőként Veszprémben telepedtek le a piaristák, akiket Volkra Ottó János veszprémi püspök hívott be a városba „a nevelés nélkül álló, elhagyatott ifjúság tanítására”, valamint a hitterjesztésben való szolgálatra. E célnak igyekeztek megfelelni a piaristák 237 éven át a veszprémi várban álló iskolájukban és az egyházi és társadalmi élet számos területén az 1948-ban bekövetkezett államosításig.

Az iskolatörténeti monográfia két részben mutatja be ennek a 237 esztendőnek az eseményeit, küzdelmeit, sikereit és kudarcait. Az első részben a gimnázium egykori hittanárának Tölcséry Ferencnek 1711-től 1895-ig  terjedő (1895-ben kiadott) iskolatörténete olvasható;  a második egységből pedig 1895-től 1948-ig a folytatás is és  a szomorú vég is megismerhető Lichtneckert András munkája révén.

A bevezető tanulmányban Tölcséry Ferenc behatóan elemzi a kort, a történeti szituációt, amelyben megkezdték az ősi püspöki székhelyen nemzetmentő, hitterjesztő és pedagógiai tevékenységüket a kegyesrendiek. „A XVII. század szomorú örökséget hagyott a XVIII-dikra – írja –, szinte orvosolhatatlan bajokat…” A törökdúlás pusztította, majd a reformációt követő vallási villongásokat megsínylett és a vesztes Rákóczi-szabadságharcot megélt ország és egyház ínséges állapotában nagyon szűkében volt a hiteles tanúságtevőknek, a hittudományokat előadó tanároknak. A főpásztor által meghívott három piarista ebben a helyzetben kezdte meg áldásos munkáját, a gimnázium megszervezését, s 1777-ig az elemi iskolákat is ők irányították, emellett elláttak plébánosi teendőket, valamint a papi szeminárium vezetését is.

A szerző részletesen elemzi az iskola helyzetét, tanmódját, Mária Terézia Ratio Educationisa hatását, majd az Entwurf tanítási rendszerét, a szertefoszló reményeket, melyeket a nemzet a királynőnek megajánlott hűség cserében elvárt, és amelyből semmi nem vált valóra, csak a németesítő politika további erősödése követte II. József idején is. 1784-től az intézménybe már csak olyan diákot vehettek fel, aki németül írni és olvasni tudott; a tanítás kizárólagos nyelve szinte a német lett.

A kötet bemutatja azt a folyamatot, amelynek révén a kisgimnázium nagygimnáziummá bővült. A folyamatosan kiadott oktatási előírások állandó változást hoztak magukkal a tanrendben, a tantárgyak tartalmi változásaiban.Beszámol a szerző az intézmény építkezéseiről is.

Egy külön fejezet tárgyalja a diákok és a tanárok részvételét az 1848/49-es forradalomban és a szabadságharcban; bemutatja a kiegyezés utáni tantervi változásokat, az 1871. évi tűzvész pusztító következményeit a városban és az iskola épületében s a hosszú, meg-megújuló küzdelmet a főgimnáziummá válásért.

Az iskola hírnevét öregbítette a tanárok irodalmi munkássága is, a megyei hetilap megteremtése, amely a katolikus sajtó erősödését hozta magával. Olvashatunk a diáksegélyező egyletekről is, valamint a diák ösztöndíjakról, amelyek sok növendék tanulását segítették.

A második rész, amely 1894-1948-ig ismerteti a Piarista Gimnázium történetét, a millenniumi ünnepségekkel  indul, majd a fenntartó váltásokról olvasunk – 1868-tól 1926-ig két fenntartója volt az iskolának. Az alsó négy osztályt a rend, a felső osztályokat a katolikus iskolaszék tartotta fenn. Az építkezések miatt megcsappant a gimnáziumi alap, s államsegélyre szorultak, majd a működtetésbe bekapcsolódott  a püspökség, a székeskáptalan, a város és a megye is.

Az iskola történetének talán legnehezebb korszaka volt  a világháborúk, illetve a forradalmak (őszirózsás, kommün) időszaka. Az általános mozgósítás nyomán katonai kórházzá vált az épület jelentős része. Az első világháború közel 200 tanulót szólított el az iskolapadokból a harctérre. A Tanácsköztársaság idején meghirdetett kultúr-szocializmus és a köztársasági eszme terjesztése érdekében a tanárokat is átképzésekre, történelemszemlélet-átalakító gyűlésekre kötelezték; az oktatást állami feladattá nyilvánították. A paptanárok közül csak azok folytathatták iskolai nevelőmunkájukat, akik írásos nyilatkozatot tettek arról, hogy nem tekintik magukat egyházi személyeknek. A rendet nem törölték el, de vagyonát, épületeit likvidálták. A kommün bukása után minden korábbi oktatásügyi intézkedést a minisztérium eltörölt. Az erősödő infláció következtében az iskolára szűkös esztendők következtek. A társadalmi összefogás és a szellemi tartalékok mozgósítása magas színvonalú oktatási és nevelési munkát biztosított mégis. A második világháború pusztításai nagy pusztítást vittek végbe az épületekben is. Az iskola kórház lett ismét, majd asztalos üzemet helyeztek el benne, a tanítás gyakran akadozott, és külső helyszíneken tudták csak megtartani az órákat. A háború utáni újjáépítésben a szülők, diákok közmunkájával kezdődött meg a helyreállítás. 1947/48-as tanévre (az utolsóra) állt helyre az iskola belső élete.

Az évkönyvek tanúsága szerint a gimnázium mint katolikus felekezeti iskola egy baloldali rendszerben is fennmaradhatott volna, mert iskolai programjaival teljes mértékig együtt haladt a többi iskolával, és betartotta az általános rendelkezéseket, függetlenül attól, hogy azokkal egyetértett, vagy sem. A piarista rend szociális fogantatású volt, s ez a szellemiség évszázadokon keresztül érvényesült, a demokratikus értékrendszert magáénak vallotta, magyar szellemisége folytán pedig folyamatosan kiállt a nemzeti érdekek mellett, élen járt a magyar nyelv és kultúra terjesztésében. Alátámasztásul közli a kiadvány az utolsó tanév beszámolóját. Ebből kitűnik többek között, hogy a magyar népi kultúra ápolásában is élen járt az intézmény; híres önképzőköréből jeles irodalmi személyiségek nőttek fel.

A kötetet a gimnáziumi egyesületek (diáksegélyező, Mária-kongregáció, Ányos-önképzőkör, Szent Imre cserkészcsapat, Veszprémi Piarista Diákszövetség…) és az internátus, a Davidikum munkájának bemutatása, valamint a gimnázium híres diákjainak névsora zárja. E névsorban jeles egyházi személyiségek (Kopácsy, Lékai László, Steiner Fülöp püspökök) mellett kiemelkedő közéleti személyiségek, tudósok, írók, költők, művészek szerepelnek.

A kiadványt gazdag archív fotóanyag is gazdagítja.

2012. 01. 10.

Toldi Éva/Magyar Kurír