Gizella királyné koronája
II. András király (1205–1235) megörökölte apja, III. Béla (1172–1196) fogadalmát, mely szerint a kereszténység védelmében személyesen vezet hadjáratot a Szentföldre. A sorrendben ötödik keresztes missziót III. Ince pápa hirdette meg a 1213-ban, a hadjárat maga 1217 és 1221 között zajlott. A magyar uralkodó kezdetben szárazföldi úton kívánt eljutni a Közel-Keletre, azonban végül a gyorsabb tengeri utat választotta, s az ország közepéről indulva Székesfehérvár és Zágráb érintésével 1217. augusztus 23-án érkezett meg Spalatoba (m: Split). A hadjárat költségeinek alapját a lateráni zsinat rendelkezése értelmében a beszedett tizedek huszada, illetve különböző itáliai bankházaktól felvett hitelek jelentették.
A királyi sereg, útban a tenger felé, minden bizonnyal érintette Veszprémet is, ahol II. András király magához vette Gizella királynénak a székesegyházban őrzött koronáját. Az ékszer 12 márka súlyú (1 márka kb. 230 grammnak felel meg) tiszta aranyat tartalmazott és drágakövekkel volt ékes. A koronát a király a tengerentúlon 140 ezüstmárkáért tette pénzzé, így kiegészítve az expedíciós hadsereg fenntartásának nem csekély költségeit. A jövedelem nagyságáról úgy alkothatunk közelebbi képet, hogy később a koronáért cserébe a király a veszprémi székesegyháznak Paloznakon és Pécselyen öt-öt, Ábrahámban és Vászolyban három-három háznépet adományozott kárpótlásul. A cseréről szóló oklevelet a Veszprémi Főegyházmegyei Levéltárban őrzik.
Veszprém és Gizella királyné kapcsolata a székesegyházon keresztül ragadható meg. A veszprémi püspökséget ugyan nem első királynénk alapította – ez a középkori jog szerint elképzelhetetlen lett volna –, azonban Szent István nagyobbik legendája szerint az általa alapított és gazdag adományokkal felszerelt egyházat férje, első királyunk emelte püspöki rangra, tette a veszprémi egyházmegye székesegyházává. A királynék és a Szent Mihály-templom kapcsolata az egyházjog fogalmi rendszerében a kegyuraság révén határozható meg, s a későbbiekben is elsősorban a magyar királynék gondoskodtak a székesegyház felszereléséről, tettek adományokat annak javára. Egy 1280-as keltezésű oklevél szerint királynéi trónszék állt a templomban, amelynek legfőbb védelmezője a király felesége volt (1299-es keltezésű oklevél), illetve a templom „királynéi kápolna”, ahol a királynékat szokták koronázni (1341-es keltezésű oklevél).
A tények és a történeti hagyomány fikciói nem mindig választhatók egyértelműen szét, azonban az kétségtelen, hogy a királynék és a Veszprém viszonya a későbbiekben két területen vált kézzel foghatóvá. A középkor folyamán egyfelől a veszprémi püspök, illetve olykor a székeskáptalan elöljárója, a nagyprépost viselte a királynéi kancellár tisztségét; a címet a 20. században még Mindszenty püspök is feltüntette egyes rendelkezéseiben. Másfelől a királyné koronázás joga a 13. század elejétől a veszprémi püspököt illette – ugyan sokszor csak papíron –, s az utolsó magyar királynét, Zitát is a veszprémi főpásztor, Hornig Károly koronázta meg. A királynék veszprémi kapcsolatai tehát Gizelláig vezethetők vissza, és majd egy évezredet ölelnek fel.