A hitoktatók július elsejei hálaadó szentmiséje végén Felker Zsolt hitoktatási referens atya köszöntötte Dióssy Iván vaszari plébánost, aki a katekétáknak a Te Deumot követő 3 napos lelkigyakorlatát vezette.
A hitoktatói lelkigyakorlat 70 katekétával az Érseki Hittudományi Főiskolán közös ebéddel kezdődött. A lelkigyakorlat témája a kiégés volt.
Legelőször a lelkigyakorlat fogalmát Szent Ignác megfogalmazásában mondta el Iván atya: önmagunkat megismerjük, az életünket rendezzük. Akkor tudom, hogy ki vagyok égve, ha rutinból dolgozom és imádkozom. Ne kötelességből végezzük cselekedeteinket, hanem szabadon, örömmel, szeretettel. Ahogy Szent Pál írja a rómaiaknak: ami nem meggyőződéből van, az bűn.
Arra vagyunk teremtve, hogy Istent szolgáljuk, dicsőítsük. A dolgokat annyiban kell felhasználni vagy elhagyni, amennyiben segít vagy akadályoz bennünket ebben a folyamatban.
A legnagyobb szenvedés, amikor nem látjuk az élet értelmét. Tehetetlenek vagyunk az élet folyásában, sok mindenbe nincsen beleszólásunk. Ahogy az időjárásba sem tudunk beleszólni, de épp úgy a házastársunkat sem tudjuk megváltoztatni. Egyetlen dolog van: a hozzáállásunk. Isten segítségével és az Ő kegyelmeivel nehézségeinkben mindig kincseket kell keresni. Magamhoz kell ölelnem a nehézségeket, akár betegség, akár függőség, vagy bármilyen más nehézség is legyen az. Az Úr minőségileg magasabb élettel ajándékoz meg: a reménnyel, a józansággal. Fontos, hogy taníthatók legyünk. Kincskeresés vágyával kell folyamodnunk a dolgokhoz. Mindig tudnom kell, hogy szeretve vagyok Isten és ember által egyaránt. De soha ne a környezetemet akarjam megváltoztatni, hanem mindig önmagamat. Soha ne aggodalmaskodjunk, mert azzal megsebzünk másokat is. Ehelyett gondoskodó szeretetet mutassunk mások iránt.
Keresztes Szent János mondta: „Ha úgy érzed a legtávolabb vagy Istentől, akkor vagy a legközelebb Hozzá!”
Van olyan, hogy „spirituális sokk” alakul ki az életünkben. Ez lehet egy házastárs elvesztése, vagy egy baráttól olyan elvárás, amit nem tud teljesíteni, vagy rádöbbenek, hogy testi-lelki erőszaknak vagyok áldozata, hirtelen felismerem, hogy elvesztették bennem a bizalmat, vagy én veszítettem el valakiben a saját bizalmamat.
A feladatom, hogy megosszam a szeretetet és ne a bűneimmel legyek elfoglalva, hanem az Istennel. Nem szabad elfelejteni, hogy minden ember értékes ember. Minden embernek szüksége van, hogy legyen közösségi élménye, tartozzon valahova. Fontos, hogy a döntésem mindig szabad legyen.
A mai világ szelleme itt ül a vállunkon és azt suttogja, az vagy, amit birtokolsz, az vagy amit csinálsz, az vagy, amit mások gondolnak rólad! Az ilyen ember, aki erre hallgat, az csak az önerejében bízik, az csak magára támaszkodik. A kontrafizika elve: minél több szeretetet adsz, annál többet kapsz! A nehézségek miatt az önelfogadásban, az önértékelésben nehezen épít ki mély, meghitt kapcsolatokat Istennel és másokkal.
Akinek egészséges a lelke, az rengeteg ingyenes szeretetet tud adni és feltétel nélkül tud szeretni másokat. Tudatában van az értékességének, még akkor is ha már fekvő beteg. Az ilyen ember szabad a döntéseiben, az állásfoglalásában, kreativitásában megjelenik az öröm, alkotó lesz. Isten erejére támaszkodó.
Szó szerint beteg világban élünk. Meg kell tanulnunk apró cselekedetekben, hétköznapi dolgokban adni. A mai világban nem szabad megölelni a másikat. Régebben milyen fontos volt a részvétnyilvánítás, ma már ezt is sok helyen elhagyják. Milyen fontos lenne a beteglátogatás.
Nagyon fontos, hogy ne hagyjuk el az imát az életünkből csak azért, mert túlságosan el vagyunk foglalva. Ha egy rendszerbe nem fektetnek energiát az szétesik, és ez alól a hitéletünk sem kivétel.
A dolgokat mindig a helyén kezeljük. Az önértékelésünket is. Igenis én értékes ember vagyok, akár tanár, akár hitoktató, akár egy pap vagyok.
Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok.
Soha ne érezzünk mások helyett lelkiismeretfurdalást. Legyünk egymás iránt kedvesek, szabadon, örömmel, szeretettel! Mindig csak azt tegyük meg a másiknak, ami igazán javára válik. A bajban levő embert sohase erősítsük meg abban az állapotában, amiben van. Mindig egyszerűek és közvetlenek tudjunk maradni. Mindig hallgassuk meg a másik embert: van, akinek rengeteget jelent, ha kibeszélheti magát. Az ember a nehéz helyzetekből tanul a legtöbbet.
Az életünkben keresni kell, hogy hol van az OÁZIS. Ami lehet akár egy csendes séta, olvasás, testgyakorlat, vidám film, kertészkedés, egy telefonbeszélgetés olyan személlyel, aki inspirál, akár ikonfestés, zenehallgatás, tánc stb.
Az az ember, aki még nem tért meg, annak prioritás a pénz, az anyagi dolgok, a megélhetés, a kaland, a hódítás, az öröm, az élvezetek. A megtért embernél a spiritualitás, pneuma, a szellemi dolgok, a lelki béke, a család, az Isten akarata, az őszinteség és a szolgálat.
De a fő gondolat, hogy hogyan tudunk keresztény ember módjára élni ebben a világban?
Kérdés, hogy különbözöm-e azoktól az emberektől, akik nincsenek bent az Egyházban? Beállok-e a gyűlölködők közé, vagy az életstílusom, életmódom nyugodt és kiegyensúlyozott-e? Nyilván tudjuk, hogy nehézségek a keresztény ember életében is vannak, de mindig tudja, hova kell fordulnia.
Az is kérdés, hogyan éljünk mi ebben a hedonista, üzleti világban, ahol szisztematikusan kizárják az Istent, és nekünk katekétáknak vagy akár az atyáknak itt kell élnünk az első sorban? Nyilván ez csak az Úr kegyelmével lehetséges. Tele kell lenni reménnyel, úgy kell élnünk, hogy kérdezzenek, vagyis vonzerővé kell tennem a kereszténységemet.
Mindig egyszerűnek kell lennünk, olyannak, mint a kisgyermek. Minden szükségtelen dolgot hagyjunk ki az életünkből. Meg kell tanulni elengedni a rossz dolgokat. Külső egyszerűségnél fontosabb a belső egyszerűség, a szív tisztasága, az átláthatóság, a szabadság a kényszertől.
Jézus Krisztus azért jött el közénk, hogy elvezessen bennünket az én-központúságból és visszavezessen az Isten központúságba.
Az egész életünk váljon imádsággá! A remeték mondják: ”A szabadon választott magány mindenre megtanít.”
És tegyük fel magunknak a kérdéseket:
Mennyire ragaszkodunk a véleményünkhöz? Tudok-e másoktól tanulni? Kontrollálok-e másokat? Meg akarom-e mondani a másiknak, hogy mi a jó? Engedem-e a többi embert szabadnak lenni? Időmet mennyire tudom odaadni másoknak? Mennyire vagyok gyengéd a másikhoz? A társadalom kivetettjeivel mennyire tudok kapcsolatban lenni? Alacsonyküszöbű emberekkel együttérző vagyok-e? Tudok-e időt szentelni az unszimpatikus embernek? Társadalmi rétegekkel szembe tudok-e szállni, akik az evangéliummal szembe mennek? Mennyire vagyok szabad az Istennel való rendes kapcsolatra? Félek-e belekezdeni új dolgokba? Gyengeségeimet el tudom-e fogadni, és mennyire tudok beszélni róla? Elfogadom-e a kritikákat? Hatalmammal visszaélek-e? Tudok-e bocsánatot kérni, vagy megköszönni valamit?
Befejezésül Felker Zsolt hitoktatási referens atya megköszönte a tartalmas lelkigyakorlatot Dióssy Iván atyának, és imával és áldással lezárult a háromnapos lelkigyakorlat.
A lelkigyakorlat elmélkedésében elhangzott Szent Ferenc imája adott mindnyájunk számára lelki megerősítést, hogy a nyári pihenést követően megújult erővel tudjuk majd elkezdeni a következő tanévet.
Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, hogy
ahol gyűlölet lakik, oda szeretet vigyek,
ahol sértés, oda megbocsátást,
ahol széthúzás, oda egyetértést,
ahol tévedés, oda igazságot,
ahol kétely, oda hitet,
ahol kétségbeesés, oda reményt,
ahol szomorúság, oda örömet.
Uram, add, hogy inkább én igyekezzek vigasztalni,
mint, hogy vigaszt várjak.
Inkább én törekedjek másokat megérteni,
mint, hogy megértést óhajtsak.
Inkább szeressek,
mint, hogy szeretetet igényeljek.
Mert önmagunkat elfelejtve találjuk meg magunkat.
Ha megbocsátunk, akkor nyerünk bocsánatot.
Ha meghalunk, akkor ébredünk az örök életre.
Ámen.
Csomay Tünde
hitoktatási főkoordinátor
