A laudes imádkozásával kezdődött szeptember 9-én az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) ötödik napja a budapesti Hungexpón. Az imádságot Udvardy György veszprémi érsek vezette, a zenei szolgálatot a Nyolc Boldogság Közösség végezte.
Főpásztorunk elmélkedése teljes terjedelmében olvasható:
Istentől, az Atyánktól adományaiban mindannyian a megajándékozottak vagyunk.A Kongresszus mai napján – így ebben a liturgiában is – a remény ajándékára irányítjuk a figyelmünket.
A keresztségünkben a Fiú által mi mindannyian megkaptuk a remény ajándékát. A remény isteni erény. Általa, mint boldogságunkra vágyakozunk a Mennyek Országára és az örök életre. Bizalmunkat Krisztus ígéreteibe vetjük. Nem a saját erőnkre, hanem a Szentlélek segítségére és kegyelmére támaszkodunk. ”Tartsunk ki rendíthetetlenül reménységünk megvallásában, mert hűséges az, aki az ígéretet tette.” (Zsid 10,23) Jézus Krisztus megváltása és a Szentlélekben való újjászületés által az örök élet reménybeli örökösei vagyunk. (vö. Tit 3,6-7)
Reményünk alapja, Jézus Krisztus feltámadása, és a mi feltámadásunk ígérete: „és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn6,40) „Ha vele együtt meghaltunk a bűnnek, vele együtt fel is támadunk az örök éltre.” (1Kor 15) “Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van,feltámasztom az utolsó napon.” (Jn 6,54-56)
A remény alapvető kérdése valójában ez: milyen helyet foglal el a jövő, a „még nem” az életemben. Az a jövő, ami nem evilági valóság, hanem mennyei haza, örök élet, ahol az ember hasonlóvá lesz Istenhez, ahol színről-színre látunk.
A remény az abszolút jövőre – horgonyként a túlpartra – irányítja, köti figyelmünket, egész lényünket, és mégis a jelenünket formája. A konkrét és közvetlen szeretet cselekedeteimet embertársaim felé.
A remény Isten szikla-hűségébe, ígéreteibe vetett bizalom. Isten az ősbűn elkövetése után rögtön ígéretével siet segítségére a kétségbeesett emberiségnek. Soha nem hagyta még remény nélkül. És soha nem vonja vissza hűségét és ígéretét. Ez biztosít bennünket a jövő reális valóságáról.
A remény felel az emberben lévő boldogság utáni vágyakozásra, melyet Isten minden ember szívébe helyezett. A remény magában foglal minden vágyat, kívánságot, ami a boldogságra irányul. És amit az emberi cselekvés kelt föl, azt megtisztítja, és a mennyek országa irányába rendezi.
A remény védelmez az elbátortalanodástól: támogat mindenféle gyámoltalanságban; kitágítja a szívet az örök boldogságra történő várakozásban. A remény megőriz az önzéstől és elvezet a szeretet gyakorlásához. A remény imádságra, testvéri szeretetre buzdít. Így a missziós lelkület nélkülözhetetlen erénye is.
Világunkban, városainkban rengeteg reményvesztett emberrel találkozhatunk, vagy olyanokkal, akik úgy élnek, mint akiknek nincs reményük. (1Tessz 4,13) A remény elhalványulásának jelei és a remény elnyomhatatlan vágyának jelei egyszerre vannak jelen világunkban. (EE 7-10)
Nem a szegény, beteg, becsapott ember van bajban, hanem akinek nincs reménye.
Mindenkin és mindenféle szükségleteken – anyagi, szociális, társadalmi – nem tudunk segíteni, de reményt csak mi tudunk adni. „Aranyam ezüstöm nincs, de amim van, azt neked adom. A Názáreti Jézus Krisztus nevében mondom neked, állj föl és járj!” (ApCsel 3,6) A megtört kenyér-Krisztust vesszük magunkhoz és adjuk az Őt éhezőnek. Krisztus az Eukarisztiában a Megtestesült Remény. Az Eukarisztiával táplálkozó keresztény ember pedig a remény munkálója a világ számára.
Sokszor talán önmagunkban is érezzük a világ harsogó erőszakosságának és a reményt hordozó ember eszköztelenségének a feszültségét: mintha nem lenne esély. De tudjuk, Krisztus már győzött a halálon, és mint győző tér vissza. (vö. Exultet) És adja nekünk magát a megtört kenyérben, mint az Örök élet kenyerét.
Ezért merjük elemi erővel megvallani: „Ezentúl nem tekintünk senkit emberi szempontból” (2Kor 5,16)
Az Egyház reménykedve, imádkozva borul le az Eukarisztia előtt, hogy „minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4). Az Egyház sóvárogva várja, hogy a mennyei dicsőségben Krisztussal, az ő Jegyesével egyesüljön, amit az Eukarisztia már most megvalósít. Az Ura jelenlétére vágyó szeretet égő kívánsága ez, amit a hívők közössége meg nem szűnően – szinte egyetlen imádságként – ismétel, és vall meg a szentáldozásban: „Jöjj el Uram Jézus!” (Jel22, 20).
Egyedüli reményünk Krisztus!
