Veszprémi Érsekség - A Veszprémi Főegyházmegye honlapja

Ferenc pápa örömmel fogadta a Püspöki Konferencia ajándékát, egy ezüstből készült kelyhet és paténát. A kehely Tau kereszttel (utalva Assisi Szent Ferencre, a Szentatya választottjára), és az Eucharisztiában köztünk lévő Krisztus (Isten Báránya) szimbólumával díszített, aljára a jeles alkalomra emlékeztető latin szöveget véstek. A paténa színoldalára a Szentatya címerábrázolása került. A kehely készítője Szabó János ötvös, fémrestaurátor, aki Ozsvári Csaba ötvösművésszel együtt dolgozott a missziós kereszt elkészítésén, amely az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus missziós szimbóluma.

Veres András győri megyéspüspök, az MKPK elnöke köszöntőjének és a Szentatya elhangzott beszédének hivatalos magyar nyelvű változatát teljes terjedelmükben közöljük.

Veres András püspök köszöntője:

Szentatya!

Megilletődötten, a Szent Péter utódának kijáró fiúi tisztelettel köszöntöm a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Tagjainak nevében. Ez az ország Szent István, első királyunk óta, aki az Ön egykori elődjétől, II. Szilveszter pápától kapta a királyi koronát, rendíthetetlen hűséggel kiáll Róma püspöke mellett. Ennek alapja az evangéliumi hit és annak tudata, hogy Isten Országát csak krisztusi szeretettel és összefogással tudjuk hitelesen hirdetni és eredményesen megvalósítani. Nemcsak az Egyház hajóját, de az elmúlt ezer évben ezt az országot is gyakran tépázták viharok. Országunk itt, Közép-Európában a nagy népvándorlások felvonulási területe volt évszázadokon át. Ezen háborúk – tatár, török, német és szovjet inváziók – az egyházi struktúrát és a keresztény hitet igyekeztek megsemmisíteni. Az ateizmus több évtizedes erőszakos tevékenységének lelkekben okozott pusztító következményeit mind a mai napig érezzük. Ugyanakkor hazánkban is megjelentek a nyugati szekularizáció jól ismert negatív jelenségei.

Napjainkban a Krisztus által hozott Evangélium hirdetését tartjuk legsürgetőbb és legfontosabb feladatunknak. Ebben a papság segítségére van az a „szent maradék”, az a nem nagyszámú, de hűséges hívő közösség, akik az üldöztetés idején is kitartottak hitük és az Egyház mellett. Velük törekszünk megvalósítani az új evangelizációt, amelyre népünknek is rendkívül nagy szüksége van.

Sajnos hazánkban is kevés a papi és a szerzetesi hivatás. De hiszünk abban, hogy miként az Egyház kezdetekor a tizenkét apostol és az elkötelezett hívő közösség, ma ugyanúgy mi is, ha kevesen is – Isten segítségével – nagy eredményekre lehetünk képesek a hit továbbadásában. Törekszünk a keresztény családok megerősítésére, akikért ebben az évben különösen is sokat imádkozunk. A szentmise, az Eucharisztia ünneplését igyekszünk mindenki számára legalább vasárnaponként elérhetővé tenni. A velünk élő Krisztustól várjuk plébániai közösségeink és az Egyház megerősödését. Hisszük, hogy minden forrásunk belőle fakad.

Szentatya!

Óriási öröm számunkra, hogy az Ön vezetésével ünnepelhetjük ma az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus záró szentmiséjét. Isten hozta Magyarországon, kívánjuk, hogy nemzetünk szentjei – Szent István, Szent László, Szent Erzsébet, Szent Margit és a többi szent életű elődeink – segítsék Önt továbbra is péteri szolgálatában! Vezesse Önt a Szentlélek minden szándékában! Kérjük népünkre apostoli áldását, hogy a keresztény hit értékeinek védelmében továbbra is hűségesek maradjunk.

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

*

Ferenc pápa beszéde:

Kedves Püspök Testvéreim!

Nagyon örülök, hogy itt lehetek közöttetek az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus záróünnepsége alkalmából. Hálásan köszönöm Veres András püspök úr köszöntőszavait és az ajándékot, melyet mindannyiótok nevében adott: nagyon szép, nagyon szép! Köszönöm! Én is üdvözöllek mindannyiótokat, megköszönve a fogadtatást és ennek az eseménynek a megszervezését, amely az Eucharisztia központi szerepére emlékeztet az Egyház életében.

Szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot, pontosan az Eucharisztia gesztusából kiindulva. A kenyérben és a borban ott látjuk Krisztust, aki testét és vérét adja értünk. A magyar Egyház hosszú történelme alatt, amelyet végigkísért a szilárd hit, az üldöztetések és a vértanúk áldozata, mindvégig különösen ragaszkodott Krisztus áldozatához. Számos férfi és nő, sok püspök és pap élte meg azt, amit az oltáron megünnepelt: vállalták, hogy a búzaszemek módjára megőrölje őket a világ, hogy mindenki jóllakhasson Isten szeretetével; engedték, hogy a szőlőszemekhez hasonlóan összetörjék őket, hogy Krisztus véréből új, éltető nedű fakadhasson. Őket összetörték, de szeretetáldozatuk az újjászületés evangéliumi magja lett, amelyet elvetettek ennek a népnek a történelmébe.

Ha végigtekintünk ezen az elmúlt történelmen, amelyet vér és mártírok kísértek, úgy indulhatunk a jövő felé, hogy magunkévá tesszük a vértanúk vágyát: megélni a szeretetet és tanúságot tenni az Evangéliumról. Az Egyház életében mindig együtt kell tartani ezt a két valóságot: őriznünk kell a múltat és a jövőbe kell tekintenünk. Meg kell őrizni vallásos gyökereinket és történelmünket, amelyből származunk, de nem tekinthetünk csak visszafelé: előre kell néznünk ahhoz, hogy megtaláljuk az Evangélium hirdetésének új útjait.

Élénken őrzöm a szívemben a Congregatio Jesu tagjait, vagyis azokat az angolkisasszonyokat, akik a vallásüldözés miatt kényszerültek elhagyni a hazájukat. Személyiségükből fakadó bátorsággal és hivatásukhoz hűen megalakították a Ward Mária Kollégiumot Plátanos városában a fővároshoz, Buenos Aireshez közel. Sokat tanultam az ő erejükből, bátorságukból, türelmükből és hazaszeretetükből, számomra tanúságtételt jelentettek. Amikor ma itt megemlékezem róluk, velük együtt tisztelettel felidézem azt a sok férfit és nőt is, akiknek száműzetésbe kellett menekülniük és azokat is, akik a hazájukért és a hitükért az életüket áldozták.

Mint Pásztorok, arra kaptatok elsősorban meghívást, hogy emlékeztessétek népeteket: a keresztény hagyomány, ahogyan XVI. Benedek pápa fogalmazott „nem dolgok és szavak gyűjteménye, mint egy doboz élettelen dolgokkal; a Szenthagyomány az új élet folyója, amely a kezdetektől, Krisztustól indul és elér egészen hozzánk, s belevon bennünket Isten és az emberiség közös történelmébe” (Általános kihallgatás, 2006. május 3). A Kongresszus témájául a 88. zsoltár egy versét választottátok: „Minden forrásom belőled fakad.” Így van: az Egyház a forrásból, Krisztusból születik, és az a küldetése, hogy az Evangélium, az élő víz folyója, amely végtelenül nagyobb és befogadóbb, mint a ti hatalmas Dunátok, eljuthasson a világ és az emberi szív száraz területeire, megtisztítsa ezeket és betöltse szomjúságukat. A püspöki szolgálat tehát nem arra való, hogy egy múltbeli üzenetet ismételjünk, hanem az örökké aktuális Evangélium prófétai hangja Isten szent népének életében, a mai világ történései közepette.

Hadd adjak néhány iránymutatást arra nézve, hogyan folytassátok ezt a küldetéseteket.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ajándéka a Szentatyának, egy ezüstből készült kehely és paténa.

Az első: legyetek az Evangélium hirdetői. Ne feledkezzünk el róla, hogy az Egyház életének középpontjában a Krisztussal való találkozás áll. Néha, főként amikor a minket körülvevő társadalom nem tűnik túl lelkesnek keresztény üzenetünk iránt, a kísértés abban áll, hogy bezárkózzunk az intézmények és struktúrák védelmébe. A ti országotokban manapság nagy változások zajlanak, amelyek általában egész Európát érintik. A hosszú időszak után, amelynek során nem volt szabad megvallani a hitet, a szabadság elnyerésével új kihívásokkal kell szembenézni egy olyan közegben, amelyben a szekularizáció egyre erősebb és egyre kevésbé érzik át az emberek az Isten iránti szomjúságot. Emlékezzünk rá: az élő víz forrása, amely mindig folyik és mindig képes eloltani a szomjat, nem más, mint Krisztus. A struktúrák, az intézmények, az Egyház jelenléte a társadalomban csak arra valók, hogy felébresszék az Isten iránti szomjúságot az emberekben, és elvigyék számukra az Evangélium élő vizét. Ezért a püspökök feladata elsősorban: nem a struktúrák bürokratikus irányítása, nem előjogok és előnyök keresése; ezeket végezzék mások. Arra kérlek benneteket, szolgáljatok. Szolgálók legyetek, nem kiskirályok. Mit kérek tőletek? Az Evangéliumért lángoló szeretetet, úgy, ahogyan van. Az örömhír tanúinak és hirdetőinek, az öröm terjesztőinek kell lennetek, atyai szívvel közel lenni a papokhoz és a szerzetesekhez, gyakorolva a meghallgatás művészetét.

Engedjétek meg, hogy eltérjek a szövegtől és emlékeztesselek a négy püspöki közelségre. A közelség Istenhez az első. Én mint fivér kérdezem: imádkozol? Vagy csak elmondod a zsolozsmát? A szíved imádkozik? Te szánsz időt az imádságra? „De az a helyzet, hogy nagyon elfoglalt vagyok…” De a mindennapi elfoglaltságok közé illeszd be azt is: az imádkozást. Második: közelség egymáshoz. A püspöki testvériség, a püspöki konferencia kegyelem. Egyikőtök se gondolja, hogy ugyanolyan, mint a másik: ez a gazdagság. Igyekezzetek beilleszteni a püspökök egységébe a különbségeket is és ne keressétek a hegymászók kötelének útját. Testvérek mindannyian. Te másként gondolod, mint én, de testvérem vagy. Vitázunk? Vitázzunk. Kiabálunk? Kiabáljunk. De el a kezekkel a testvériségtől: a püspöki Konferencia egységétől. Kegyelem: kérnünk kell. Isten népének megőrzését jelenti a püspökök egységében. A harmadik közelség az, amit idéztem: közelség a papokhoz. A püspök „legközelebbi felebarátja” a pap. Mondok nektek egy dolgot, ami engem nagyon elszomorít. Néhány egyházmegyében, saját hazámban is, amikor ott voltam, az előző egyházmegyében és most is, amikor Rómában vagyok, panaszkodó, nehéz papokkal találkoztam, de azért panaszkodnak, mert igényük és szükségük van beszélni a püspökkel. Legalábbis ezt mondják. És sokszor hallottam a következőt: „Telefonáltam és a titkárnő azt mondta, hogy túlságosan elfoglalt, megnézte és azt válaszolta: ’három héten belül lehet, hogy ad majd időpontot egy negyed órára’”. És a pap azt mondja: „köszönöm, nem, így nem akarom”, vagy: „igen”. Aztán nem megy el. A pap távolinak érzi a püspököt, nem érzi atyának. Egy tanácsot adok nektek: amikor visszatértek egy küldetésből a püspökségre, egy plébánia meglátogatása után, fáradtan és látjátok, hogy egy pap hívott, telefonáljatok neki: még aznap vagy maximum másnap: nem később. A közelség. És az a pap, ha rögtön hívják, tudni fogja, hogy van atyja. Ez nagyon fontos. Közelség a papokhoz és ez a szerzetesekre is vonatkozik. „Oh, de tudja, ez a pap nehéz eset…”. De, mondd már, melyik apának nincs nehéz eset fia? Mindnek van. A gyermekeinket úgy szeretjük, ahogy vannak, nem úgy, ahogy én szeretném, amilyenek legyenek. Aztán pedig a negyedik közelség: közelség az Istenhez hű szent néphez. Kérlek benneteket, ne feledkezzetek meg a népetekről, ahonnan az Úr elhozott benneteket. „Elhoztalak a legelőről, a juhok mögül”: ne felejtsétek a nyájat, ahonnan származtok. Pál mire figyelmeztette Timóteust? „Emlékezz anyádra és nagyanyádra, népedre”. A Zsidókhoz írt levél szerzője azt mondta: „Emlékezz meg azokról, akik a hitbe bevezettek”. Hány alázatos katekézis, hány nagymama van mögötte. A szív maradjon közel a néphez. Szomorú, amikor egy püspök szíve eltávolodik a néptől. A négy közelség. Tartsatok lelkiismeret-vizsgálatot, miként álltok: úgy hiszem jól, de szeretem hangsúlyozni. Közelség Istenhez, közelség egymáshoz – „látom, hogy néhányuknak különös történelmi, liturgikus sajátságaik vannak, és mások annyira különbözők”: közelség a liturgiájukhoz, történelmükhöz, anélkül, hogy meg akarnánk őket ettől fosztani, latinizálni: nem, kérlek benneteket, ne tegyétek. Közelség egymáshoz, közelség a papokhoz és közelség az Istenhez hű szent néphez. Püspöknek lenni manapság azt jelenti – mindig, de hangsúlyozom, manapság – , hogy a meghallgatás művészetét kell gyakorolni. És nem könnyű. Ne féljetek tőle, hogy teret adjatok Isten Igéjének és hogy bevonjátok a munkába a világiakat: ezek is olyan csatornák lesznek, amelyeken keresztül a hit folyója újra megöntözi Magyarország földjét.

Második iránymutatásom: legyetek a testvéri szeretet tanúi. A ti országotok olyan terület, ahol régóta együtt élnek különböző népekből származó emberek. Különféle nemzetiségek, kisebbségek, vallási felekezetek, vándorlók alakították ezt az országot is multikulturális közeggé. Ez új valóság, amely kezdetben megriasztja az embereket. A különbözőség mindig kicsit félelmet kelt, mert veszélyt jelent a megszerzett biztonságra és kihívást hordoz az elért stabilitás ellen. Ugyanakkor nagy lehetőség arra, hogy megnyissuk a szívünket az Evangélium üzenetére: „Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket” (Jn 15,12). A kulturális, etnikai, politikai és vallási különbségekkel szemben kétféle magatartást tanúsíthatunk: vagy bezárkózunk mereven úgynevezett identitásunkba, vagy megnyílunk a másikkal való találkozásra és együtt gondozzuk egy testvéri társadalom álmát. Szívesen említem meg itt, hogy éppen ebben az európai fővárosban találkoztatok 2017-ben Kelet-Közép-Európa püspöki konferenciáinak képviselőivel, és azt hangsúlyoztátok, hogy mindenki a maga identitásához ragaszkodik, de ez soha nem lehet oka az egymási iránti ellenségeskedésnek és lenézésnek, hanem segítenie kell az eltérő kultúrák közötti párbeszédet. Párbeszédet folytatni, a saját hovatartozás megkérdőjelezése nélkül.

A városotokat kettészelő hatalmas folyó fölött ível át a gyönyörű Lánchíd, amelyet egy gyenge kis fahíd helyén építettek, hogy összekösse Budát és Pestet. Ha azt akarjuk, hogy az Evangélium folyója elérje az emberek életét, és itt, Magyarországon is testvériesebb és szolidárisabb társadalom alakuljon ki, ahhoz az szükséges, hogy az Egyház a párbeszéd új hídjait építse. Mint püspököktől, azt kérem tőletek, hogy a papokkal és a világi lelkipásztori munkatársaitokkal együtt mindig mutassátok meg az Egyház valódi arcát: anya ő. Anya! Mindenkit, a kívülről érkezőket is elfogadó arc, azok felé is, akik kívülről jönnek, testvéri és nyitott a párbeszédre. Legyetek olyan főpásztorok, akik szívükön viselik a testvériséget. A nyájnak ne gazdái legyetek, hanem atyái és testvérei. A testvéries magatartás, amelynek művelésére kérlek titeket a papokkal és Isten egész népével, váljon egy fényes jellé Magyarország számára. Így formálódik egy olyan Egyház, amelyben főként a világiak, mindennapi életük minden területén, a családjukban, a társadalomban és hivatásukban az evangéliumi testvériség kovászává válnak. Legyen a magyar Egyház a hidak építője és a párbeszéd előmozdítója!

Végül, a harmadik dolog, azt kérem, hogy legyetek a remény építői. Ha az Evangéliumot helyezzük a középpontba és testvéri szeretettel teszünk róla tanúságot, akkor reménységgel nézhetünk a jövőbe, még akkor is, ha kisebb és nagyobb viharokat kell átvészelnünk a jelenben. Az Egyháznak ezt kell elterjesztenie az emberek életében: azt a derűs bizonyosságot, hogy Isten maga az irgalom, aki életünk minden pillanatában szeret bennünket, mindig kész megbocsátani nekünk és felsegít, ha elestünk. Ne feledkezzetek meg Isten stílusáról, ami a közelség, együttérzés és gyengédség stílusa. Ez Isten stílusa. Járjunk ezen az úton, ugyanezzel a stílussal. A reménytelenség és elkeseredés kísértése soha nem Istentől származik, hanem az ellenségtől. Az ellenségtől származik és számos helyzet táplálja. A jólét álarca mögött, a vallásos hagyományok leple alatt sok árnyék meg tud bújni. A magyar Egyháznak a közelmúltban volt alkalma azt átélni, hogy mennyire ellentmondásos folyamat az átmenet a diktatúra időszakából az újra megtalált szabadság világába, mivel együtt jár az erkölcsi élet hanyatlásával, a bűnözés előretörésével, a kábítószer-kereskedelem terjedésével, sőt a szervkereskedelem megjelenésével, sokszor a gyerekeket érintve, akiket ezért ölnek meg. Vannak társadalmi problémák is: a családok nehézségei, a szegénység, a fiatalok világának gondjai egy olyan közegben, ahol a demokráciának még meg kell erősödnie. Az Egyháznak közel kell lennie az emberekhez, oda kell figyelnie rájuk és vigasztalnia kell őket, hogy ne tévesszék szem elől a reménység fényét. Az Evangélium hirdetése megerősíti a reményt, mert emlékeztet bennünket arra, hogy Isten jelen van mindabban, amiben élünk, társunkul szegődik, bátorít és ötletet ad arra, hogyan fogjunk bele mindig egy új történetbe. Megható felidézni azt, amit tiszteletreméltó Mindszenty József bíboros mondott, aki a magyar Egyház és föld fia és atyja is volt. Az üldöztetések miatt sok szenvedéssel teli élete vége felé ezeket a reménységgel teli szavakat fogalmazta meg: „Isten fiatal. Övé a jövő. Ő nemcsak a múlt, a hagyományok tudója, a valamikori nagyságok tudója vagy féltékeny vigyázója, hanem az újnak, a fiatalnak, a holnapnak az előhívója egyénekben és népekben, akik nem adják föl magukat. Ezért nincs helye a csüggedésnek” (Körlevél Kanada és az USA magyarjaihoz, Közi Horváth J., Mindszenty bíboros, 111).

A társadalmi és egyházi válságok láttán legyetek mindig a remény építői. Mint ennek az országnak a püspökei, szavaitok mindig öntsenek bátorságot az emberekbe. Ne hagyják el ajkaitokat olyan szavak, amelyek eltávolítanak embereket, ítéleteket hirdetnek, inkább segítsetek Isten népének, hogy bizalommal tekintsen a jövőbe, és segítsetek az egyes embereknek, hogy életük szabad és felelős főszereplőivé váljanak, mivel az élet kegyelmi ajándék és nem megfejtendő rejtvény. A méltán híres mérnök, Rubik Ernő kockája egy zseniális játék, nem az élet modellje! És ne felejtsétek: a nyáj pásztorai. A pásztornak a nyájon belül a helye: a nyáj elején, hogy mutassa az utat, a nyáj közepén, hogy megértse annak „szagát”, a nyáj mögött, hogy segítsen azokon, akik lemaradnak és hogy hagyja, hogy a nyáj egy kicsit előremenjen, mivel kifinomult szaglása van arra, hogy megmutassa, merre vannak a jó, tápláló földek.

Kedves testvérek, Magyarországnak is arra van szüksége, hogy megújult erővel hirdessük az Evangéliumot, hogy a társadalom és a vallás terén is új testvériség szülessen, hogy új remény épüljön napról napra és örömmel tekintsenek az emberek a jövőbe. Ti vagytok ennek a történelmi folyamatnak, ennek a szép kalandnak a főpásztorai. Isten erősítse meg bennetek a misszió örömét! Köszönöm nektek mindazt, amit tesztek és szívemből megáldalak benneteket. A Szűzanya védelmezzen és Szent József őrizzen benneteket. És ha van egy kis időtök, imádkozzatok a Pápáért. Köszönöm.

Fotó: NEK Titkársága

Magyar Kurír