Az egyházi év utolsó előtti vasárnapjának szentírási szakaszain keresztül a végső dolgokra irányítja figyelmünket az egyház. Urunk első és második eljövetele közti időben élünk és a mi töredékes emberi megismerésünk miatt nem tudjuk teljesen elképzelni, hogy pontosan mi vár ránk, ha távozunk a földi életből, vagy ha Krisztus újra eljön. Ugyanakkor a rengeteg kérdőjel miatt a történelem folyamán mindig sokakat foglalkoztattak ezek a végidőkkel kapcsolatos kérdések. Sokan, még komoly tudósok is (pl. Isaac Newton) komoly számításokba bocsátkoztak azzal kapcsolatban, hogy mikor lesz a világ vége. A találgatások napjainkban is egyre népszerűbbek. Sokszor még gyakorló katolikusok is folyamatosan a világ eseményeit fürkészik mintegy alapot keresve ahhoz, hogy ennyi rengeteg szörnyűség kapcsán Krisztusnak most már „muszáj” eljönnie. A Mester azonban egyáltalán nem ezt várja tőlünk. Itt-ott beszél a végső kérdésekről, ám mindig leszögezi, hogy nem a mi dolgunk ismerni az időpontokat és az alkalmakat, hiszen az Ő napja úgy fog eljönni, mint a váratlanul betörő tolvaj.
„Ég és föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak.” (Mk 13,31) Jézus a mai vasárnapon arra hív, hogy az állandóságot keressük. Ezt pedig az Ő igéjében találhatjuk meg. A keresztény embernek mindig készen kell állnia a nagy találkozásra. Ám ezt nem a különféle híradókból áradó szörnyűségekre összpontosítva kell várni, hanem a krisztusi tanítás szilárd alapján állva a szeretet cselekedetein keresztül. Ha az imádságban Krisztus jelenlétének tapasztalata, valamint a szeretetszolgálatban az Ő tanításának tudatos megélése adja életem állandóságát, akkor nincs semmi okom rá, hogy félve várjam a végidőket, mert isteni Mesterem azon a napon ígérete szerint engem is össze fog gyűjteni angyalai segítségével, hogy a választottak között lehessek.