Hasonlóan az éjféli miséken felhangzó evangéliumi részlethez, melyben Lukács Jézus születésének körülményeiről tudósít, a mai szakasz is a korabeli vezetők neveit és címeit sorolja fel. A hagyományos magyarázat szerint ezek említésével az volt az evangélista szándéka, hogy egyértelműen jelezze: Jézus földi működése a történelem egy adott korszakában bizonyíthatóan megtörtént. Azonban ha jobban belegondolunk ez a részlet egy hatalmas kontrasztot is teremt. Elsőként a gazdag, dicsőséges uralkodók említődnek, majd feltűnik egy teljesen ellentétes figura: egy teveszőrből készült ruhát viselő szegény ember, aki kivonul a pusztába prédikálni.
Gyerekkorunk meséinek főszereplői mindig a királyok, királylányok, hercegnők voltak. Mindannyian olyanok szerettünk volna lenni, mint ők: gyönyörűek szép ruhában, csodás palotában. Senki nem a szegénylegény szerepbe képzelte magát.
Ugyanakkor az isteni logika mást mutat. A zsolozsmát imádkozó ember minden este megismétli Mária szavait a Magnificatból: „hatalmasokat elűzött trónjukról,
kicsinyeket pedig felmagasztalt”. Az evilági igazságtalanságokkal szembesülve ezt sokszor alig tudjuk elhinni, azonban érdemes végigtekinteni ezeken a neveken. Pilátus és Heródes nevét még csak-csak ismerjük az evangélisták révén, de hányan tudnák már megmondani, hogy ki volt Liziánász?
Uralkodók, hatalmasok, akiket tisztelni kellett, akiknek mindent be kellett szolgáltatni, ám emlékük később elhalványult. Ezzel szemben a pusztába vonuló, szegény és egyszerű keresztelő jánosok csendesen, egyszerűségben is forradalmat tudtak kirobbantani: a III. században sivatagi atyák, akik kivonultak a pusztába, elszigetelődtek a társadalomtól, mégis lerakták a szerzetesség alapjait; Assisi Szent Ferenc, aki minden vagyontárgyától megszabadult, mégis naggyá lett és világra szóló lelki megújulást robbantott ki. Végeláthatatlan azon szentek példája, akiket szintén meg lehetne említeni. Azonban napjainkban is ugyanígy tud az Isten csodát tenni az egyszerű emberek szolgálata által. Merjük Keresztelő Szent János példájára sokszor a világ megvetését is vállalva az egyszerűséget, a szelídséget, állhatatosságot vállalni, hisz nevünk úgy marad meg igazán, ha az Úr beírja az élet könyvébe!
Az Éneklő Egyházból:
Advent II. vasárnapja:
A várakozó Egyház vasárnapja. Beleéljük magunkat az ószövetségi népnek, Izraelnek Messiás-vágyába, hogy nyitott szívvel fogadjuk Üdvözítőnket. Figyeljük Keresztelő Szent János intését: készítsünk utat szívünkben a Megváltó számára. Hallgassunk az utolsó és legnagyobb prófétára, akinek hangját az Anyaszentegyház egész Ádventben ismét és ismét felidézi!
Populus Sion (Iz. 30,30)
Isten népe kiált Pásztora után a zsoltárban, hogy ő ne hagyja elveszni a nyájat. Válaszul a próféta bíztatja az Egyházat, mint Sion népét, tehát, mint megszentelt közösséget: Ne félj, jő az Úr, a népek megváltására. Nem marad az Úr néma, sőt, dicsőséges Hangja maga lesz az Ige! Gondoljunk rá, mit érez a börtöncellában a rab, mikor a szabadság hírhozójának hangját meghallja „szívének örömére”! Tudunk-e mi is ilyen izgalommal és örömmel várni? Tudunk-e teljes átéléssel kiáltani az isteni szabadításért?