„A vallás magánügy. A papok prédikáljanak a templomokban, aki akarja, hallgassa őket, de semmi keresnivalójuk a templomon kívül.” – halljuk gyakran a „divatos” véleményt.
A mai evangéliumból azonban nagyon úgy tűnik, hogy Jézus nem osztaná ezt a véleményt. Miután az elmúlt két vasárnapon a názáreti zsinagógában láttuk, valóban „a templom falai között”, most már kilépve onnan. Sőt, nemhogy kilép, de prédikálásának helyéül nem is választhatott volna hétköznapibb helyszínt: bemegy Simon Péter munkahelyére. Hiszen Péter bárkája, amelybe Jézus beszáll – és ezzel szószékké válik, ahogy ábrázolták azt például főegyházmegyénk területén is a somlóvásárhelyi templomban – a későbbi apostol megélhetését biztosító eszköz volt. Rendkívül beszédes ez a fajta jelenlét, mely Péternek a csodás halfogás utáni kétségbeesésében csúcsosodik ki, hiszen rádöbben: nincs olyan helyszín, időpont, szituáció, amiben az Isten ne lenne jelen. Ez a felismerés először félelemmel tölti el, hiszen felébred bűntudata és emberi esendőségével szembesül, ám Jézus bátorítja és feltétel nélküli szeretete kinyilvánításával erőt és reményt önt belé.
A mai szentírási szakaszok másik két szereplője, Izajás próféta és Szent Pál apostol is átéli ugyanezt a sokszor általunk is megtapasztalt helyzetet. Rádöbbennek méltatlanságukra, mégis igent mernek mondani a lehetetlennek tűnő vállalkozásra, Isten szolgálatára szegődnek és rádöbbennek, hogy a kegyelem által minden lehetséges gyarlóságaik ellenére is. Akármennyire méltatlannak is érzed magad, az Isten Téged is emberhalásszá szeretne tenni, mert bízik Benned, számít Rád, mindig melletted van. Ne habozz, indulj és vesd ki a hálódat!
