Február 11. – A betegek világnapja. 1992 óta ez a nap a Betegek Világnapja, a megemlékezéssel az Egyház kívánja háláját és elismerését kifejezni mindazoknak, akik életüket szentelték annak, hogy a betegekkel, szenvedőkkel foglalkozzanak.
-Interjú főtisztelendő Mezei András keszthelyi plébánossal (Kis Szent Teréz Bazilika), kórházlelkésszel a betegek világnapján.
A szemináriumban, a papnevelés során felkészítik, vagy fel lehet egyáltalán készíteni a papnövendékeket arra, hogy szinte nap mint nap találkozni fognak majd a betegekkel, a szenvedőkkel, a halállal?
Azt gondolom, hogy mindez leginkább nyitottság és karizma kérdése. A karizmák azonban különfélék, sokfélék. Erre igazán felkészülni nem lehet, főleg nem „tankönyvekből”. Bízd magad Jézusra! Talán ez lenne a legjobb felkészítő üzenet. Ez a legfőbb tanítás!
Mi csak eszközök vagyunk és a feladatunk az, hogy Jézus Krisztust képviseljük a jelenlétünkkel. Ez óriási felelősség! Mi vállaltunk egy életreszóló hivatást, meghallottuk Isten hívószavát. A legfontosabb szolgálatunk során, hogy az elesetteket, a betegeket, a szegényeket, a kizsákmányoltakat észrevegyük, segítsük, felkaroljuk. „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” (Lk 6,36). Nagyon fontos az irgalmasság testi cselekedetének gyakorlása, a kézzel való érintés gyógyító ereje!
Egy szenvedő betegnek, egy haldoklónak mivel tudsz te leginkább segíteni?
Azt gondolom, hogy aki már tudja önmagáról, hogy gyógyíthatatlan beteg és meglátja a papot, akkor akarva akaratlanul a halál jut eszébe. A halál ténylegesen ott van. Jézus Krisztus is elszenvedte a halált. Ez az élet velejárója. A betegellátás során nincs külsőség. Ott szembesülünk a „meztelen valósággal”. Fájdalmas bizony azzal szembesülni, hogy itt a vég, nem lehet szépíteni a dolgokat. A valóság legtöbbször, hogy itt a halál órája, vajon készen áll-e a beteg erre? Nem kell nekünk improvizálnunk, mi a szentséget szolgáltatjuk ki, Jézus Krisztust kell, hogy képviseljük. Olykor a jelenlét, vagy a meghallgatás többet ér, mint a szó. A haldoklók érzékelik a jelenlétet, sokszor megszorítják a kezünket, könny csordul az arcukon. Nagyon fontos az alázat, az együttérzés, a személyes jelenlét, a bátorítás, a szolidaritás, a türelem, a mosolygás, a remény, sőt a humor is!
Amikor elutasítja egy beteg a papot, azt hogyan lehet kezelni, dühítő érzés?
A kórházban korteremről korteremre járva nem tudni, hogy ki katolikus, ki hívő, ki nem, sokszor találkozunk sajnos elutasítással. Óvatosan kell hozzáállni ilyenkor az adott helyzethez. Sokakban ott a düh, a mély fájdalom, hogy Isten miért adott neki ilyen keresztet, vagy nem tudjuk, hogy ki mennyire van éppen komoly gyógyszerek befolyása alatt. Van sajnos, hogy múltbéli sérelme is van a személynek és általánosít. Irgalmasnak, nagyon türelmesnek és empatikusnak kell lenni! Szolgálatom legelején volt, hogy én is megsértődtem, ha egy beteg elutasított. Ez számunkra is egy folyamatos tanulási folyamat! Ezek a találkozások engem is, minket is tanítanak. Tehát mindig nagyon óvatosan, tiszteletteljesen kell megközelíteni a betegek állapotát!
Clevelandben töltött lelkipásztori szolgálatod során úgy tudom, hogy önkénteskedtél gyermekkórházban (Rainbow Babies and Children’s Hospital). Azt gondolom, hogy az embereket leginkább a gyermek szenvedése, a gyermek halála viseli meg igazán. Te ezt, hogyan viselted?
Amikor hívtak – általában a gyermek intenzív osztályra – a gyermek már kórházi gépeken volt. A gyermek, a csecsemő teljesen ártatlan. Ez egy nagyon speciális, nehéz, különleges eset. Nehéz beszélni is róla. Itt nincs más, csak az Isteni irgalom. Ott vagyunk, jelen vagyunk, imádkozunk a szülőkkel együtt a gyermekért…a kegyelemért.
Olyan is volt, hogy a visszafordíthatatlan beteg gyermeket még a halála előtt megkereszteltem. Az asszisztensek voltak a keresztszülők. EZ mindannyiunk számára nagyon felemelő és megható volt, nekem örök emlék.
Te fontosnak tartod, hogy a kórházi dolgozókkal, orvosokkal is beszélgess, az ő lelki életükkel, állapotukkal is foglalkozz?
Ez különösen is előtérbe került az elmúlt évek során, a járványügyi helyzetben. A kórházi dolgozók érzékenyebbek lettek még inkább és nagyon segítőkészek velünk! Imádkozzunk az orvosok és ápolók mindennapi nemes küldetéséért, szolgálatáért.
Kezdettől fogva, a koronavírus-járvány megjelenésétől fogva bejártatok a Covid-intenzív osztályokra. Nem volt benned félelem?
Nem. Abszolút nem féltem. Ez idő alatt még nagyobb szükség volt a betegek látogatására, a haldoklók lelki támogatására. Volt, hogy teljesen tele volt a kórház, dupla steril, orvosi védőruhába öltöztünk fel és mentünk be a betegekhez. Én magam nem féltem a betegségtől, pedig érintettük a betegeket is. Rossz érzés inkább az volt, hogy legtöbb esetben tudtuk, hogy ez már az utolsó kenet. Sok esetben fiatalokhoz hívtak bennünket, ez azért megviselt. De jó volt azért azt is tapasztalni, hogy voltak, akik meggyógyulva kijöttek aztán a kórházból.
Mennyire tartod azt fontosnak, hogy az iskolai hitoktatás során beszélj a gyereknek a halálról?
Nagy hiba, hogy sokan nem beszélnek a gyerekeknek a halálról és amikor találkozik az elmúlással, akkor nem tudja a gyerek feldolgozni. A gyerekekben meg kell erősíteni a hitet. Ők jobban feldolgozzák a halált, mint a felnőttek. Nem szabad tabusítani a halált! A halál témája érdekli a gyerekeket én azt tapasztalom. Fontos a Mindenszentek, a Halottak napi ünnepkör, hogy igenis beszéljünk arról, hogy mindannyian Isten kezében vagyunk.
Hálásan köszönöm a beszélgetést András atya! További Istentől áldott szolgálatot kívánok!
2021. júliusában a keszthelyi Kis Szent Teréz Bazilikában „Boldogok az irgalmasok” (Mt. 5,7) címmel jótékonysági koncertet tartottak az egészségügyi dolgozókért. Az est során befolyó adományokat teljes egészében az egészségügyi dolgozóknak ajánlották fel.
https://archiv.veszpremiersekseg.hu/jotekonysagi-koncert-es-szentmise-keszthelyen/
Imádkozzunk mindannyian ma a betegekért!
(Szerző/fotó: Halász Gábor)