Egy kisvárosi plébánián karácsony előtt ételt osztottak a rászorulóknak. A sor legvégén egy láthatóan szégyenkező édesanya tűnt fel két kisfiúval. Egy külterületi viskóban élnek, ahol még a gyógyíthatatlan beteg nagymamát is gondozzák. Amikor elpakolták az ételeket és a hozzá járó kenyérszeleteket az asszony felsóhajtott: „De jó, hogy ilyen sok kenyeret vihetünk. A maradékot lefagyasztom, így talán újévig is lesz mit együnk.” Megdöbbentően szomorú történet, ám a kicsik magatartása még sokkolóbb volt. A kilátástalanság ellenére úgy emelték csillogó tekintetüket a számukra láthatóan legfontosabb és legszeretettebb személyre, hogy mindenki számára egyértelművé vált: nem számít nekik, hogy pontosan mit tud előteremteni anya. Édesanya itt van és mindent megtesz értünk, mert szeret.
Boldog szegények. Mennyire paradoxnak tűnő kijelentés és sokszor mégis mennyire döbbenetesen igaz. Ki a szegény? Aki rászorul másra, és aki képessé kell, hogy tudja tenni magát arra, hogy mástól valamit elfogadjon, mely alázatot, bizalmat követel meg. Még mindig sok a rászoruló, de fejlett társadalmunk tagjainak túlnyomó többsége nem szorul rá másra. Egyre halmozódnak az anyagi javak, egyre több elektronikai eszközt, kényelmi szolgáltatást, autót használunk. Ezekkel arányosan nő a boldogság? Nem igazán ezt tapasztaljuk.
Kik a boldogok? Az olyanok, mint a szegény édesanya két csillogó szemű gyermeke, akik belül érzik, még ha meg sem tudják fogalmazni: rászoruló vagyok. Legjobban azonban nem arra a tál ételre, hanem az édesanyai szeretetre, melynek megtapasztalása minden szomorú külső körülményt elfeledtet.
Jézus lejött a hegyről és hatalmas tömeggel találkozik: téblábolók, bámészkodók, kíváncsiskodók, nyerészkedők, csodavárók tucatjai, ám szemét csak tanítványaira emeli. Csak őket mondja boldognak. Miért boldogok ők? Mert tudják, hogy rászorulók. Mert érzik, hogy semmi más nem számít, csak az, hogy Ő lejött közénk, és ha elfogadod Őt, akkor rád emelt tekintetével Neked is kimondja: BOLDOG VAGY, mert szeretlek.