Veszprémtől délnyugatra, a tapolcai országút mellett feküdt a középkori Billege falu. A település vámszedő hely volt a Veszprém–Nagyvázsony–Tapolca országúton, az Itáliába vezető egyik középkori közlekedési folyosó kitüntetett helyén. Ma már csak dűlő- és veszprémi utcanevek emlékeztetnek az oszmán hódítás nyomán elenyésző falura, amely más birtokosok mellett a veszprémi székeskáptalan tulajdonában volt.
A településsel kapcsolatban viszonylag pontosan meghatározható, mikor került a székeskáptalan, illetve a kora középkori okleveles szóhasználat szerint a veszprémi Szent Mihály-székesegyház birtokába. Több korai eredetű birtok esetében ugyanis az adomány kiadásának vagy a birtokszerzésnek időpontja nem, csak a település első említése ismert – nem így Billegénél. Bár a szóban forgó oklevél (DF 200667.) 1267-es keltezésű és IV. Béla király adta ki pátens, azaz nyílt formában, függőpecséttel ellátva – ma csak a függőpecsét felfüggesztésére szolgáló bevágások láthatók a pergamen alján –, a szövegezés alapján hat évtizeddel korábbra tehető a székesegyház és ezáltal a kanonokok birtokszerzése. Történt ugyanis, hogy a király elődje, a „boldog emlékezetű és igen kedves édesapja”, II. András király Veszprém környékén éppen erdei vadászaton vett részt, amikor hírt kapott elsőszülött fia születéséről. Az örömhír érkezése nyomán az uralkodó Istennek hálát kívánt adni a szerencsés világrajövetelről, és ezen okból fogva a vadászat helyszínének közelében lévő falut, Billegét a veszprémi Szent Mihály-egyháznak adományozta. Más forrásból pedig ismert II. András elsőszülött fia, a trónörökös Béla herceg, a későbbi IV. Béla, az oklevél kiadójának születési dátuma, 1206. november 29. Az adományra értelemszerűen ezt követően nem sokkal kerülhetett sor.
Billege jobbágyfalu a középkor végi oszmán hódításig egyrészt egyházi tulajdonban volt: a káptalan, illetve a püspök is bírt itt jobbágytelkekkel, másrészt világi földesurak is rendelkeztek itt portákkal. A korábban királyi birtokban lévő billegei vám a közeli bándi vár uradalmához tartozott a 14. század elejétől, s ennek megfelelően az Essegvári majd az Újlaki család élvezte annak hasznát. A 17. század végétől kezdődő új telepítések során a település korábbi jelentőségét azonban már nem nyerte vissza.
