Egyre gyakrabban találkozunk olyan műsorokkal a televízióban vagy beszélgetésekkel internetes felületeken, amelyekben a halálközeli élményeket tárgyalják olyanokkal, akik valamilyen baleset, betegség vagy műtét következtében a halál torkába kerültek.
Ezek az embertársaink gyakran arról számolnak be, hogy nagy fényességet láttak és rendkívüli nyugalom vett erőt rajtuk ebben a furcsa szituációban. Ami a Tábor-hegyen történt a 3 kiválasztott apostollal eléggé hasonló tapasztalat lehetett. A nagy hegymászás után elnyomta őket az álom, majd egy hatalmas fényességre ébredtek. Talán azt hitték, hogy még álmodnak vagy hallucinálnak, de mégis érezték: nem akarják, hogy véget érjen ez a csodás jelenség, „jó nekünk itt lenni”. Végül mégis megszűnik az emberi ésszel megmagyarázhatatlan történés és el kell hagyniuk a hegyet. Lukács evangélista pedig megjegyzi, hogy erről Péter, Jakab és János apostol soha többet nem beszéltek. Vajon miért? Talán azért, amit a halálközeli élményeket átélt személyek beszámolóján is érzünk: nem tudják teljes pontossággal megfogalmazni, hogy valójában mi történt velük, hisz olyan dolgokat láttak, amik a külvilág számára felfoghatatlanok. De nem ugyanezt éljük át sokszor mi is? Hányszor és hányszor érezzük az isteni közbeavatkozást életünkben, melyet bizonyos tapasztalatokhoz kötünk, mikor éreztük, hogy csak a Gondviselés alakíthatta úgy a dolgokat, ahogy, ám mások számára ez logikátlan vagy túlzó. Ha elkezdünk ezekről beszélni sokszor meg nem értéssel, kétkedéssel találkozunk és érezzük, talán jobb lett volna bele sem kezdeni…
Péter, Jakab és János lejönnek a hegyről és inkább nem mondanak senkinek semmit. Az életük azonban gyökeresen megváltozik, mert Istennel találkoztak. Elsődleges feladatuk pedig nem az ezután, hogy „road showra” menjenek és elkápráztassák a környezetüket beszámolójukkal, hanem hogy az ott megtapasztalt mennyei fényességet tetteikkel a többi emberre is átsugározzák és őket is elindítsák a hegy felé…