Főispáni cím tizedekért cserébe
1313. október 26-án I. Károly király a Csepel-szigeti tizedekért cserébe Kéki István veszprémi püspöknek (1313–1322) adományozta Veszprém vármegye örökös főispáni címét. Az ügyletről két oklevél is fennmaradt, az egyik a püspöki, a másik – a kanonokokok tizedekhez kapcsolódó jogai miatt – a káptalani levéltárban (jelzetük DF 200091, illetve DF 230052.). A megye nemessége feletti joghatóság a veszprémi püspökök fontos előjoga volt, s a 18. század utolsó harmadáig rendelkeztek a címmel; az utolsó püspök-főispán Koller Ignác volt (1762–1773).
Amikor 1313-ban sor került a cserére, mindkét érintett fél jól járt. A Csepel-szigeti (Nagy-szigeti) tizedek beszedése ekkor már legalább egy évszázada gondot okozott a püspököknek, akik ugyan a terület felett ekkor még joghatósággal rendelkeztek – a sziget a szentendrei főesperesség része volt –, mivel azonban a sziget települései királyi és királynéi birtokok voltak, a helyi egyházak a többi uralkodói egyház példájára kiváltságokat igényeltek maguknak. Ezt pedig a tizedfizetés megtagadásában találták meg. Az engedetlenekkel szemben egyházi fenyítékkel, illetve uralkodói rendeletekkel igyekeztek fellépni az 1210-es évek óta több alkalommal. A bizonytalan szigeti tizedjövedelmeket tehát örömmel cserélte el a püspök a főispáni címmel járó, válhetően magasabb jövedelmekre és jogokra.
14. Károly király (közismertebb nevén, hibásan: Károly Róbert) szintén nyert a cserén. Bár Károlyt három alkalommal is megkoronázták (1301, 1309, 1310), 1308-ban pedig Gentilis bíboros nyomására a bárók is hűségesküt tettek előtte, a 14. század első két évtizede állandó küzdelmet jelentett az Anjou uralkodó számára hatalma elismertetéséért, a „kiskirályok” hatalmának megtöréséért. Az 1312-es rozgonyi csatában a szövetkező tartományurak ugyan vereséget szenvedtek a királytól, 1313-ra azonban a Felvidék nyugati részét birtokló Csák Máté a Duna jobb partján is megvetette lábát. Károly a főpapság támogatását kérte a küzdelemben, s ennek keretében az esztendő folyamán az érintett régió püspökei: a győri, a nyitrai és a veszprémi is elnyerték egyházmegyéik székvárosának vármegyéi örökös ispáni címét a királytól. Veszprém esetében erre egy csere keretében került sor.
Az uralkodó aztán 1323-tól, hatalmának megszilárdulása után – amelyet jól jelképezett a királyi székhelynek az ország pereméről, Temesvárról az ország közepébe, Visegrádra történő költöztetése – a korábbi adományok felülvizsgálatához fogott. Többek között ebben a kontextusban került sor a káptalan 1082-re keltezett birtokösszeírásának kiadására is (ti. az adományok ősi voltál bizonyítandó). Győr és Nyitra püspöke már korábban elvesztette e címet, s István püspök 1322-ben bekövetkezett halála után ugyanis I. Károly Veszprémtől is visszavette az ispáni címet: 1323-tól világi ispánok igazgatták a vármegyét. A helyzet jogi rendezésére aztán 1330-ban került sor: a király engedélyezte heti vásár tartását Nyirád püspöki birtokon, s egyúttal esküt vett Henrik püspöktől arra vonatkozóan, hogy a Csepel-szigeti tizedek a veszprémi püspököt és káptalanját illetik, s ezzel hallgatólagosan érvénytelenítették az 1313-ban megkötött csere-egyezményt is. A püspök a főispáni jogot aztán hat évtizeddel később, 1392-ben nyerték el újból, ezúttal Zsigmond király adományából.
