Advent IV. hetében, december 22-én Udvardy György érsek mutatott be roráté szentmisét a veszprémi Szent László templomban, Szabó János gazdasági helynök, plébános atyával.
Udvardy György érsek homíliájában többek között arról beszélt, hogy “Lesöpörte trónjukról a hatalmasakat, felmagasztalta az alázatosakat, az éhezőket elhalmozza minden jóval. Hát nem erre vágyunk? Hányszor és hányszor éhezzük az igazságot, éhezzük a jóságot, a szépséget, a szentséget, a tisztaságot. Hányszor és hányszor ébred fel szívünkben olyan vágy, amiről pontosan tudjuk, hogy mi ezt nem tudjuk kielégíteni, bármit teszünk is, nem tudjuk betölteni, mert ezek isteni vágyak, ezeket csak Isten tudja betölteni saját magával és Ő jön, hogy betöltse ezeket a vágyakat.
Érsek atya prédikációját teljes terjedelmében olvashatják:
Kedves testvérek!
Mária dicsőítő énekét, a Magnificat éneket az egyházi évben több alkalommal is halljuk. Halljuk akkor, amikor Mária-ünnepeket ülünk, néhány esetben akkor is, amikor Jézusnak egy-egy kiemelkedő ünnepét üljük, most a mai reggelen pedig a várakozásnak a légkörében halljuk és értelmezhetjük a Boldogságos Szűz Máriának dicsőítő énekét. Egészen bizonyos, hogy ez a szentírási rész akkor született meg, amikor a Jézus körül kialakult egyház, az ősegyház fölismeri Jézus Krisztusban a Megváltót, fölismeri a Messiást és az Ő életén gondolkodva éppen Mária segítségével tárják fel azt a titkot, hogy ki is valójában Jézus Krisztus. De ezzel összefüggésben azt is, hogy ki valójában a Boldogságos Szűz Mária. Az adventi várakozásunkban nyugodtan tekinthetünk erre a titokra újra, mint az egyház modelljére, de úgy is, mint a várakozó egyháznak a modelljére, példájára, akik mi magunk vagyunk, az ősegyházi őseink hitét és keresését követve.
Várakozunk az Isten ígéretének a beteljesedésére, és most Mária énekében már ezt befejezettként, beteljesültként halljuk. Megtörtént!
Mária éneke föltárja az Isten szívének a gazdagságát. Föltárja azt az utat, azt a módot, ahogyan közelít az emberhez az Isten. Sőt, ebben az énekben benne van az is, hogy az Isten más módon, elevenebb módon, egészen emberhez közeli-emberi módon jön az emberhez, hozzánk, addig, amíg az ószövetség választott népe a képekre hagyatkozott. A leírásokra hagyatkozott, a jelek értelmezésére hagyatkozott, mert ez állt rendelkezésre ahhoz, hogy az Istent megfogalmazzák, leírják az Ő tulajdonságait, Isten és ember kapcsolatát. Jézus Krisztus megtestesülésében közel jön hozzánk az Isten, és azokat a képeket, azokat a mondatokat halljuk igazként az Istenre, az Ő messiására, amelyet az ősegyház Mária szívébe és Mária ajkára ad. Egészen új logika ez. Magasztalja lelkem az Urat, tekintetre méltatta alázatosságomat, nagy dolgokat művelt a hatalmas, szentséges az Ő neve. A hatalmas Isten jön hozzánk. Hatalmas dolgokat művel velünk, szentséges az Ő neve.
A mai napon ez nemcsak általában, nemcsak a várakozásunkban, általában az egyházra igaz, hanem a saját életemre igaz. Hatalmas dolgokat művel velem az Isten. Szentséges az Ő neve. Az egyház tapasztalata ez. Nagyszerű dolgot tett karjának az ereje, széjjelszórta mind a gőgös szívűeket.
Isten úgy jön az Ő fia által, hogy igazságot tesz. De nem az ember igazságával, nem valamiféle osztó igazságossággal, nem is valamiféle emberi igazságtétellel, hanem úgy, hogy Ő fülébe veszi a kicsinyek kiáltását. Ő meghallja mindazoknak a jajkiáltását, akik szenvednek, akik bármiben hiányt szenvednek, s ahogyan a Kivonulás könyvében ezt halljuk, fülembe veszem népem kiáltását, meghallgatom és megszabadítom őt. Meghallgat és megszabadít bennünket. Mária énekében ez már befejezett múlt, ez már megtörtént. Mi is úgy várjuk a mai napon, hogy az Isten igazsága nyilvánuljon meg rajtunk, hogy hisszük, ez már a befejezett múlt. Már megtörtént. Egyszerre kerülünk Mária ének által bele a történelem sodrába, és kerülünk bele az időtlenségbe. Várakozunk, de már beteljesült. Miért? Mert Máriát tiszteljük, mert Mária példáját akarjuk követni.
Lesöpörte trónjukról a hatalmasakat, felmagasztalta az alázatosakat, az éhezőket elhalmozza minden jóval. Hát nem erre vágyunk? Hányszor és hányszor éhezzük az igazságot, éhezzük a jóságot, a szépséget, a szentséget, a tisztaságot. Hányszor és hányszor ébred fel szívünkben olyan vágy, amiről pontosan tudjuk, hogy mi ezt nem tudjuk kielégíteni, bármit teszünk is, nem tudjuk betölteni, mert ezek isteni vágyak, ezeket csak Isten tudja betölteni saját magával és Ő jön, hogy betöltse ezeket a vágyakat. Kielégíti szívünk vágyát. Mindaz, ami életünkben ott van, szeretnénk megfogalmazni célként, vágyként, önmagunkkal, házastársunkkal, gyerekeinkkel, szüleinkkel, szeretteinkkel kapcsolatban, vagy egyáltalán az emberrel kapcsolatban az már ott van, már betöltötte.
Éppen Mária hálaénekéből derül ki az is, hogy a mi várakozásunk nem üres várakozás. Nem valamiféle vágyaknak a fokozása, amiből aztán majd valami szépség, valami érzelmi gazdagság megérint bennünket, és akkor ennek majd örülünk, hanem az élet realitásában tölti be vágyainkat. Az élet konkrét realitásában. Felkarolta gyermekét, Izraelt, megemlékezve irgalmasságáról. Nemzedékről nemzedékre megmarad az Istennek az irgalma. Ebben a várakozásban, ebben a karácsonyban hozzánk is el akar jönni. Nemzedékről nemzedékre. Az én életemben is meg akarja mutatni az Ő irgalmasságát. S mi nem is tudunk másként tekinteni az Istenre – akkor sem, amikor várakozunk, akkor sem, amikor karácsonykor örülünk a gyermek születésének –, mint úgy, hogy nekünk az Isten már irgalmazott. Mi nem valami távoli jövőből várjuk, hogy majd csak egyszer megtapasztaljuk, nekünk már az Isten irgalmazott. Ezért tudunk ünnepelni, ezért tudunk készülni, s ezért tudjuk a lelkünket föltárni a hozzánk érkező gyermek előtt. Máriát dicsérjük és a Mária lelkületével akarunk ráismerni arra az Istenre, aki jön hozzánk, de aki már itt van, aki már bennünk van, bennünk műveli, munkálja az Ő hatalmas erejével az Ő jóságát, ajándékát. Hamarosan véget ér az adventi készületnek az ideje. Arra figyeltünk egész idő alatt, milyen az az Isten, aki egy gyermek képében érkezik. Kiszolgáltatottan, rászorulva az embernek a segítségére, a mi irgalmunkra, a mi törődésünkre, az az Isten, aki hatalmas, aki erős karjával csodákat művel, akinek irgalma nemzedékről nemzedékre megmarad. Ez az Isten és ember találkozásának az öröme, ugyanakkor titka és misztériuma is.
Adja Isten, hogy várakozásunkban megfogalmazott vágyaink isteni vágyak legyenek és Isten maga tudja betölteni. Higgyük el, hogyha közel megyünk és leborulunk a karácsonykor megszülető gyermek előtt, akkor ez az irgalom, ez a hatalom, ez az isteni igazság, isteni szentség átalakítja, átformálja az életünket. Nagy bizalommal tekintünk karácsony elé, még akkor is, ha a körülmények talán nem a megszokottak, vagy talán több félelem is van bennünk, mint egyébként szokott lenni. Mégis a gyermek megszületik, mégis Isten irgalma nemzedékről nemzedékre hozzánk is elérkezik.
Az Úristen áldja meg adventi készületünket és adjon ajándékot a megszületett gyermekben, hogy fölismerjük Isten jóságát, Isten hatalmát, Isten irgalmas, éltető szeretetét. Ámen.
