Ferenc pápa Martos Levente Balázst, a Központi Papnevelő Intézet rektorát az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspökévé nevezte ki. Az új püspököt a budapesti Szent István-bazilikában szentelte Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek március 4-én. A társszentelők Michael Wallace Banach, Magyarország apostoli nunciusa és Székely János szombathelyi megyéspüspök voltak.
Az eseményen jelen volt Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek, Ternyák Csaba egri érsek, Udvardy György veszprémi érsek, Kovács Gergely gyulafehérvári érsek, Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek-metropolita, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai, a külhoni magyar püspökök, valamint Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke.
A liturgia elején Erdő Péter bíboros köszöntötte az egybegyűlteket:
„Főtisztelendő és Excellenciás Apostoli Nuncius úr, Érsek és Püspök Urak, kedves szentelendő Testvérem, kedves papok és szerzetesek! Kedves ünneplő közösség!
Nagy öröm számomra, hogy hajdani vértanú segédpüspökünk, Boldog Meszlényi Zoltán emléknapján új püspököt szentelhetünk Martos Levente Balázs professzor úr személyében, akit Szentatyánk, Ferenc pápa főegyházmegyénk segédpüspökévé nevezett ki. Külön hálával és szeretettel gondolunk Cserháti Ferenc nyugalmazott segédpüspök úrra, aki súlyos betegségét és szenvedését az új püspökért ajánlotta fel és lélekben velünk ünnepel.”
Az evangélium felolvasása után a Szentlélek segítségét kérő ének következett. Mivel a pápai bulla fizikai valójában még nem érkezett meg Budapestre, ezért Michael Wallace Banach, Magyarország apostoli nunciusa ezen okból kiadott dekrétumát ismertették az egybegyűltekkel.
Ezt követően felolvasták a püspöki kinevezésről szóló pápai bulla szövegét.
FERENC PÜSPÖK, ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA kedvelt fiunknak, Martos Levente Balázsnak, a Szombathelyi Egyházmegye papjának, mostanáig a budapesti Központi Szeminárium rektorának, az esztergom-budapesti metropolita egyházi közösség kinevezett segédpüspökének, akit a trebai szék címével tüntettünk ki, üdvözletét és áldását küldi.
Akik a keresztség által Isten fiaivá lesznek, Szentlélekből újjászületnek, és így méltóvá válnak arra, hogy magukban hordozzák a megvilágosító és megerősítő Krisztust, mint az örök élet forrását. Nehogy a krisztushívők lelkükben az isteni életnek ezt az üdvösséghozó kegyelmét elhanyagolják; azoknak a püspököknek, akik a gondjukra bízott egyházak gyarapodására segédpüspököt kérnek maguknak, szívesen és készségesen teljesítjük kívánságát. Ezért mikor tisztelendő testvérünk, Erdő Péter, a Római Szent Egyház bíborosa, esztergom-budapesti metropolita érsek a lelkipásztori ügyek nagy sokasága miatt olyan főpapot kért, akivel a püspöki feladatokat megoszthatja, szívesen adtuk ehhez beleegyezésünket. Úgy döntöttünk, hogy téged választunk erre a szolgálatra, kedves Fiunk, hiszen józanságodat, az ügyek intézésében való jártasságodat, lelkipásztori buzgóságodat, különösen a budapesti Központi Szeminárium rektori tisztségének ellátásában bizonyítottad.
Ezek a tulajdonságaid lehetővé teszik számunkra, hogy alkalmasnak tartsunk téged ennek a munkának az elvégzésére. Ezért a Püspöki Dikasztérium véleményét elfogadva, apostoli hatalmunkkal élve, kinevezünk téged esztergom-budapesti segédpüspökké, és egyszersmind megadjuk neked a trebai szék címét mindazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel, amelyek a kánonjog szerint ehhez a hivatalhoz tartoznak. Püspökké szentelésedet illetően szívesen megengedjük, hogy azt Rómán kívül (bármely) katolikus püspöktől elnyerd a liturgikus szabályok megtartásával. Előtte azonban szabályosan le kell tenned a hitvallást és a hűségesküt irántunk és utódaink iránt.
Végül bátorítunk, hogy hivatalodat tüzes szívvel, lélekben és igazságban gyakorold, a munkában együttműködve metropolita érsekeddel. Bízd rá magadat és tevékenységedet a Boldogságos Szűz Mária gyengéd közbenjárására, hogy eszközölje ki számodra a Szentlélek világosságát az Úrnak és az ő Evangéliumának szorgalmas hirdetéséhez és az Anyaszentegyház szentségeinek minél szentebb ünnepléséhez a nép körében.
Kelt Rómában, a Lateránban, február 3-án, az Úr 2023. évében, pápaságunk tizedik esztendejében.
Ferenc
Erdő Péter bíboros, prímás szentbeszédét teljes terjedelmében közöljük.
Kedves Testvéreim a püspöki és papi rendben!
Kedves Püspökké szentelendő Testvérem!
Krisztusban Kedves Testvérek!
Boldog Meszlényi Zoltán vértanú püspök emléknapja van. Üzenetet és figyelmeztetést hordoz, hogy ma szentelhetjük fel Martos Levente Balázst, akit a Szentatya főegyházmegyénk új segédpüspökévé nevezett ki. A mai evangélium az ellenségszeretet parancsával óriási követelményt állít elénk. Ennek csak hitünk alapján tudunk megfelelni, de ha ezt eszményt követjük, ez hatékony tanúságtétel a világ előtt. Ebben példaképünk Boldog Meszlényi Zoltán. Ez jelöli ki az utat most szentelendő püspöktestvérünk és mindannyiunk számára.
Ijesztő szavakat hallottunk a mai evangéliumban. Különösen a zárómondat csenghet fenyegetően. Azt olvassuk: „legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes”. Hogyan lehet egy ember olyan tökéletes, mint maga az Isten? És még jobban megrendülünk akkor, ha újra végigolvassuk az evangéliumi szakaszt, hiszen ott éppen az ellenségszeretetről van szó.
Olyan mértékű nagyvonalúságot kíván tőlünk Krisztus, mint amilyen bőkezű Isten szeretete.
Hogyan lehetséges ez? Azt halljuk a Mennyei Atyáról, hogy: „felkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek egyaránt.” Isten megteheti ezt, hiszen ő fölötte áll az evilági „apróságoknak”. Krisztus személyében ugyan végig tudta szenvedni a testi gyötrelmet és a halált is, de Ő maga mint Isten sebezhetetlen. Megengedheti magának, gondolnánk, de mi, szegény emberek, akiknek itt zajlik az élete a földön, akiknek bizony anyagi szükségletei vannak, akiknek nem mindegy, hogy ellenséges magatartással vagy baráti nyitottsággal találkozunk, mi hogyan engedhetjük meg ezt magunknak?
A követelmény, amit Krisztus elénk tűz, szinte irreálisnak hangzik. Hogyan lehetünk mi ellenségszeretők, vagy hogyan lehetünk türelmesek olyan emberekkel szemben, akik – úgy érezzük – a munkánkat, az életünket, a tisztességes törekvéseinket akadályozzák, megsemmisítik? Akik ránk magunkra, a mi létezésünkre nemet mondanak?
Jézus követelményének teljesítése mégis lehetséges, de csakis a hit alapján. Tehát nekünk is Isten nagyvonalúságában kell részesednünk.
Az ellenségszeretet a hit kifejezése. Nem pusztán érzelgős, moralizáló útmutatás, hanem tanúságtétel arról a meggyőződésünkről, hogy a mi életünk sem ér véget ezen a földön.
Mert ha itt érne véget, akkor bizony az anyagi számítás, az érdek, és minden más, ami a földi életben jó vagy rossz lehet, véglegesen érintene minket. Akkor tényleg nem kockáztathatnánk meg azt, hogy az életünk végére a mérleg, a földi számítás szerint balul üssön ki. De mi hiszünk a feltámadásban és az örök életben, hiszünk abban, hogy valahol mi is részesedünk az örök isteni életben, és ennek alapján lehetünk igazán nagyvonalúak, sebezhetetlenek.
Az ellenségszeretet mélyén az örök életbe vetett bizalmon kívül ott rejlik annak vonzása is, hogy „ugyanaz az érzés legyen bennünk, mint ami Jézus Krisztusban volt.” (vö. Fil 2,5). Ő pedig azt akarta, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére (vö. 1Tim 2,4). Nem arról van szó tehát, hogy a földi élet minden helyzetében le kellene mondanunk önmagunk, vagy a ránk bízottak jogos védelméről. De át kell éreznünk a felhívást és a kötelességet, hogy még az ellenséget is valamiképpen Krisztushoz és az Ő irgalmas szeretetéhez vezessük.
A halállal tehát nincs vége mindennek, hanem azután is helye van a jutalomnak és a büntetésnek egyaránt. Ezért az ellenségszeretetünk, a néha talán ésszerűtlennek látszó türelmességünk vagy befogadókészségünk a keresztény tanúságtételnek is a része. Persze, könnyű mindezt kimondani! De egészen más a helyzet, amikor az ember a hétköznapi életben bajlódik, adott esetben hatóságokkal, kollégákkal, olyanokkal, akiknek hiába mondja el, hogy mi lenne a szép és jó, tele vannak rövidlátó önzéssel vagy elvakult gyűlölettel. Ilyen körülmények között újra és újra saját magunkkal is viaskodnunk kell. De ennek a belső küzdelemnek és erőfeszítésnek tanúságtétel az eredménye.
Ha ebbe nem fáradunk bele, akkor megtörténhet, hogy felhívjuk a figyelmet magára Krisztusra,
rányitjuk embertársaink szemét arra, hogy a mi életünk sem végződik a halállal, megéreztetjük velük, hogy él fölöttünk és köztünk a Mindenható Isten, aki végtelenül szeret minket, és akinek a világában mindenki bátran lehet nagylelkű.
Boldog Meszlényi Zoltán vértanú a mi főegyházmegyénk segédpüspöke volt. Előbb Serédi Jusztinián, később Mindszenty József szolgálatát segítette. 1951 március 4-én halt vértanúhalált a kistarcsai internálótáborban. 1945 december 2-án Esztergomban szentbeszédben mondta el az alábbi szavakat:
„Híreket kapunk rablásokról, fosztogatásokról, gyilkosságokról. Szeretik ezt könnyen mások számlájára írni, de ne áltassuk magunkat, ezek a bűntettek sok esetben saját testvéreink után kiáltanak. Hallottam már olyan elvetemültségről is, hogy magyar emberek idegen ruhákkal álcázták magukat, hogy a gyanút eltereljék magukról, s így követték el égbekiáltó gaztetteiket… Akkor, amikor a nemzeti szerencsétlenségeknek eggyé kellett volna forrasztani minden magyar embert, megindult a lelki széthasadás, és az emberek egymás ellen koholták a vádakat, feljelentéseket tettek koholt vádak alapján ártatlan emberek ellen, s csak arcpirulással tudom megemlíteni, amit különben mindnyájan tudunk, hogy az idegen katonaság vezetői megvetéssel beszéltek rólunk ezek miatt a vádaskodások és árulkodások miatt, mert ilyen alávaló magatartást nemcsak saját népükben nem ismertek, de más keresztény népben sem tételeztek fel. Fölösleges mondanom, hogy ezeknek az embereknek szívéből elvonult Krisztus. S lehet-e elképzelni, hogy ezek a tömegek más módon felemelkedhetnek lelkileg anélkül, hogy visszafogadják szívükbe Krisztust?”
Boldog Zoltán püspök világosan látta, hogy mit jelent az ellenségszeretet: azért imádkozni, azon fáradozni, hogy a legelvetemültebb emberek szívében is felgyulladjon Krisztus igazsága és szeretete, mert ez az irgalom és a boldogság útja az ő számukra is.
„Szeretted az igazságot.” – Veritatem diligis – „Te az igazságot kedveled.” Ezt a püspöki jelmondatot választotta magának Martos Balázs testvérünk.
Kedves szentelendő Testvérem! A szív igazságát tűzted ki célul új szolgálatodban. Az igazság pedig, a teljes igazság maga Krisztus. Az ellenségszeretet útján is őt kell követnünk. Ő pedig még a kereszten is arra kérte az Atyát: „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). Vele kell a legszorosabban együtt járnunk ahhoz, hogy valóban tanúságot tudjunk tenni róla mai világunkban, hogy mások szívében is, akár a legtávolabb állókéban is felgyulladjon az Ő világossága és szeretete.
Krisztussal pedig kitüntetett módon találkozunk a szentségekben, a rászoruló emberekben, egészen sajátosan pedig a Szentírás lapjain. Öröm számunkra, hogy személyedben hozzáértő, lélekkel olvasó és tanító szentírástudóst üdvözölhetünk.
Kérjük a mai szentmisében személyedre, szolgálatodra és mindannyiunk számára Isten bőséges áldását és Boldog Meszlényi Zoltán püspök közbenjáró segítségét! Ámen.
*
A homília után a jelölt ígérettételével folytatódott a szertartás. Ezt követően a jelenlévők elimádkozták a Mindenszentek litániáját, majd a kézrátétel és a felszentelő ima következett, melynek elimádkozása alatt az evangéliumos könyvet a szentelendő feje fölé helyezte Lovassy Attila, a Központi Szeminárium prefektusa és Száraz László, a szeminárium spirituálisa. Ezután szent krizmával kente meg Erdő Péter bíboros a szentelendő fejét, és átadta neki a püspöki jelvényeket: az evangéliumos könyvet, a püspöki gyűrűt, a mitrát és a pásztorbotot. Ezt követően az új püspök békeköszöntést váltott minden püspökkel.
A Te Deum elimádkozása közben Martos Levente Balázs püspök a templomon végighaladva áldást adott, majd a szertartás az Eucharisztia liturgiájával folytatódott.
A szentmise végén Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke a testület nevében köszöntötte az új tagot. Mint elmondta, amikor a püspök leborul az oltár előtt, kifejezi Isten és az Egyház iránti odaadását.
Veres András püspök felidézte, amikor Martos Levente Balázs még káplánként szolgált a szombathelyi egyházmegyében. Püspökeként arra kérte, hogy segítsen a hitoktatásban, erre Martos Levente Balázs azonnal igent mondott. Boldog Apor Vilmosról olvashatjuk, hogy édesanyja azt mondta, neki, két dolog közül mindig a nehezebbet válassza, mert az Isten akarata.
Az MKPK nevében szeretettel köszöntelek püspökké szentelésed alkalmából, és azt kívánom, hogy a rád jellemző odaadással, szeretettel szolgáld az Egyházat, megvalósítva Isten akaratát. Ehhez adjon az Isten sok kegyelmet, bölcsességet és áldást.”
– zárta az új püspök köszöntését Veres András.
Süllei László, a Budapest-Vári Nagyboldogasszony Főplébánia plébánosa, érseki általános helynök az egyházmegye papsága nevében – és mint egykori esztergomi „frankás” diáktárs – köszöntötte az új püspököt. Mint kiemelte, Martos Levente Balázs hitelesen megélt és közvetlen istenhittel áll most a közösség előtt. Rámutatott, hogy a papnak szüksége van a püspökre, ahogyan ez fordítva is igaz, hiszen az evangélium hirdetése közös feladatuk, megvalósítva a testvéri szeretet krisztusi parancsát.
*
Végül az új püspök szólt az egybegyűltekhez:
„Eminenciás bíboros úr, nuncius úr, excellenciás érsek és püspök atyák,
főtisztelendő paptestvérek, diakónusok, szerzetesek és szerzetesnővérek,
kedves szüleim, testvéreim, családtagjaim,
igen tisztelt polgármester urak, kedves kispapok, kedves barátaim,
kedves mindannyian!
Köszönöm az Úristennek és mindannyiuknak, hogy a mai napon együtt ünnepelhetünk!
Szívem szerint egyfajta litániával kezdeném, felsorolva és megszólítva mindazokat, akik életemben mindeddig fontosak voltak, élőket és holtakat, távolból köszöntőket és most itt együtt imádkozókat, szüleimet és testvéreimet, iskola- és szobatársakat, káplántársakat, útitársakat, csoporttársakat, tanártársakat, munkatársakat, elöljáró társakat, kis túlzással: harcostársakat, és felelgetném magam újra meg újra: köszönöm, hogy itt vagytok, hálás vagyok, hogy együtt lehetünk. Úgy gondolom és tapasztalatom, hogy az Istenbe és Jézus Krisztusba vetett hit, a közös ünneplés és imádság különleges légkört, bizalmat és békét teremt közöttünk. Hálás vagyok ezért.
Abban a reményben készültem a mai napra, hogy ez az ünnep Isten országának jelenét szolgálja, ebből ad részt különleges módon mindannyiunknak. Köszönöm, hogy ez így lehet!
Az elmúlt másfél hónap életem különleges időszaka lett.
Köszönöm az első pillanatok bátorító szavait és komoly mellém állását Michael Wallace Banach nuncius úrnak, Erdő Péter bíboros úrnak, aki az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye főpásztoraként, de személyes értelemben is igazi szeretettel fogadott,
és az elmúlt hetekben kissé meg is kezdte a szolgálatomba való beavatást. Velük együtt eddigi megyéspüspökömnek, Székely János püspök atyának is köszönöm, hogy a püspökszentelés elsődleges kiszolgáltatói voltak. Köszönöm Veres András püspök atya, korábban szintén megyéspüspököm, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke bátorító szavait és jelenlétét! S hadd köszönjem meg Mohos Gábor püspök atyának is, hogy a szentelési liturgiába bekapcsolódott, ebben a liturgikus formában is közösségébe fogadott. Köszönöm Süllei László általános helynök úrnak is, hogy a főegyházmegye papságának köszöntését hozta, amelyhez immár formálisan is tartozom. Szeretnék megemlékezni Cserháti Ferenc püspök atyáról, aki néhány napja kórházba került, s aki nagy lélekkel azt üzente, értem is ajánlja szenvedéseit. Kérem, hogy imádkozzanak érte is a mai napon.
Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus végére hazánkba látogatott Ferenc pápa. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy a tolmácsa lehettem. Sokszor kérdezik tőlem, miről volt szó közöttünk addig, amíg a repülőtérről eljutottunk a Hősök teréig. Bizton állíthatom, erről nem volt szó.
Két „határhelyzetet” szeretnék még megemlíteni. Az egyik azzal az egyszerű ténnyel kapcsolatos, hogy itt kaptam meg a püspökké szentelés ajándékát, a szentély és a hajó határán, ahol most is állok. Templomaink megjelölik a papság és a hívek helyét, de a maga hivatása szerint mindenkit az oltárhoz hívnak, Isten közelébe.
Én most erősen átélem, mennyire jó, hogy a hívek, szeretteim serege vesz körül, de megélem azt is, hogy a papsághoz kapcsolódom különleges erővel és teljességgel.
Jézus Krisztusról a Zsidókhoz írt levél mondja, hogy irgalmas és hűséges főpap lett (Zsid 2,17). Hűséges Istenhez és irgalmas az ő testvéreihez, minden emberhez. Szeretném hagyni és kérni is, hogy töltse be az én szívemet is ezzel a hűséggel és ezzel az irgalommal. S ha kissé ki is nyitom a bibliai szó értelmét, hadd tegyem hozzá: szeretnék hűséges lenni embertársaimhoz is. Hiszem, hogy a hűség Isten iránt megnyit, megtanít és megerősít erre az emberek iránti szeretet-hűségre is. És ha sikerült valaha is őszintén szeretnem valakit, abban Isten is győzedelmeskedett.
A másik határhelyzet erről a városról szól, sőt ez a hívogató határ nem más, mint maga a Duna. Néhány napja a Duna-parton sétáltam, az Országház közelében. József Attila ülő szoba mellett egy fiatal külföldi párnak segítettem is néhány mondatos magyarázattal, miféle szobor az, miféle alak üldögél a nagy folyamra meredve, kalapját kezében lógatva. A felirat is ott van, és néha egész a mienké lesz: „Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.”
Nekünk Jézus ígérte meg, hogy aki hisz benne, annak szívéből az írás szava szerint élő víz forrásai fakadnak (vö. Jn 7,38). S akik itt élünk, a Duna partján, olykor elmerenghetünk, beletekintve a nagy folyóba, honnan jött és hová tart az életünk.
Az élet itt, ezen a parton, tele van ajándékkal, és tele van reménnyel is, ami a jövőt illeti. Igen, szívesen üldögélnék most vagy később is sokatokkal a nagy folyó partján, figyelve, mit hoz elénk az élet, mit bíz ránk az Isten, és hogyan tehetjük meg érte a magunk feladatát.
Még néhány köszönet. Hálásan köszönöm a liturgiában közreműködők készületét, az asszisztáló növendékpapság figyelmét, a kórusok – a bazilikáé és az egyetemi templomé – illetve a szkóla odaadó működését. Köszönöm az érseki hivatal dolgozóinak, hogy olyan nagy segítségemre voltak a mai ünnep előkészítésében és lebonyolításában.
Te Deum laudamus – Téged Isten dicsérünk – Téged dicsérlek én is, és kérem, fogyni ne hagyd számból a hűség és a dicséret szavát! Ámen.” – zárta köszönőbeszédét Martos Levente Balázs püspök.
A püspökszentelési liturgián közreműködött a Szent István-bazilika kórusa, az egyetemi Kisboldogasszony-templom Don Bosco énekkara; Virágh András Gábor és Újvári Csaba orgonaművészek, Farkasházi Dávid, Bakonyiné Marton Katalin, Benyus Sándor karnagyok.
Szerző: Baranyai Béla
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír