Március 15-én folytatódott Udvardy György veszprémi érsek nagyböjti lelkigyakorlata, melyet szerdánként a Feltámadt Üdvözítő (Károly) templomban tart szentmise keretében. A lelkigyakorlat olvasható, követhető élőben és utólag is megtekinthető az egyházmegye YouTube csatornáján.
Lelkigyakorlatunk harmadik napján a megtérés természetéről és ajándékairól szeretnék beszélni. Buzdít bennünket a Szentírás, amikor azt mondja, teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét. A bűnbánat méltó gyümölcse kettős jelentéssel bír, egyrészről utal, irányítja figyelmünket a bűnbánattartásra és annak őszinte voltára, másrészről pedig figyelmünket a megtért léleknek az örömére irányítja, amit húsvétkor szeretnénk megünnepelni.
Megtérésről sokszor beszélünk. Egyre több helyen jön elő az egyházban is a megtérés valamilyen szóösszetételben. Sokszor a köznapi gondolkodásban a megtérés az egyfajta kudarccal kapcsolódik össze. Azért kell megtérnem, mert valami nem sikerült, mert valamit elrontottam, mert negatív élmények értek, valamit rosszul csináltam, vagy éppen rossz úton járok. Ez sok esetben igaz. Mégis, amikor az egyház megtérésre indít bennünket, akkor arra buzdít, hogy erőforrásként tekintsünk a megtérésre. Mi keresztény emberek is találkozunk a bűnnel. Életünk tragédiája – erről volt szó az előző elmélkedésekben –, hiszen ismerem az Istennek a jóságát, és mégis ellene döntök. Vagy ahogyan a mai szentírási szakaszok figyelmeztettek bennünket – ismerem az Úr törvényét és nem aszerint járok, vagy nem aszerint fogalmazom meg az életem számára. Sokszor megtapasztaljuk ezt a kettősséget egyházunkban is, ahogyan és amit hirdetünk, vagy ahogyan hirdetjük, és ahogyan az egyház bennünk tagjaiban megéli ezt a magasztos hivatást. Fájdalomként érint bennünket, hogy az új élet, a krisztusi élet elgyöngülhet és meg is halhat bennünk. Gondoljunk csak a halálos bűnre. Szükségünk van keresztségünk után is a megtérésre. Sokszor ez inkább tragédiát, kétségbeesést jelent számunkra, pedig a megtérésre szóló felhívás az meghívás az életre, arra az életre, amivel az Isten meg akar ajándékozni bennünket, arra az életre, amit megnyertünk a keresztségünkben. De kétségtelen tény, hogy szükség van a megtérésre, szükség van a folyamatos megtérésre és a megújulásra is. Miért? Szent Ágoston azt mondja, a bűn az örök törvénnyel ellenkező szó, cselekedet vagy vágy. Pontosan ezt éljük át. Az örök törvénnyel ellenkező szó, cselekedet, vágy érint meg bennünket. És miért rossz ez? Mert Isten szeretete elleni engedetlenséget mutatok. Ő, aki szeret, Ő, aki jóra akar inteni, Ő, aki jó és helyes utat mutat számomra, és én mégis engedetlen vagyok Vele szemben. Ez az engedetlenség a bizalmatlanságból születik meg. Ez a bizalmatlanság pedig sérti az Istent, mert a kapcsolat gyengül meg, a kapcsolat törik meg a bizalmatlanságban. A bűn megsebzi az ember természetét. Hányszor már csak úgy tekintünk magunkra, vagy másokra, hogy rögtön a bűn, rögtön a hiány, rögtön valamiféle negatív dolog jut eszembe vele kapcsolatban. Vagy éppen így tekintek magamra is, és ez nem jó. Ugyanakkor a bűn sérti a szolidaritást is, sérti a közösségi életünket, közösségi kapcsolatunkat, még akkor is, ha az a bűn rejtett bűn. Nem az vagyok, aki lehetnék. Nem az vagyok, amire meghívott az Isten. Nem az vagyok, amivel megajándékozott, ennél fogva nem ajándékozom meg testvéreimet azzal, aki lehetnék. A bűnben mindenképpen megmutatkozik egyfajta engedetlenség az Istennel szemben és az Isten törvényeivel szemben.
Óriási kegyelemnek kell tekinteni testvérek azt, hogy amikor bűneinkről elmélkedünk, vagy éppen a megtérésről, akkor ezt nem tudjuk úgy tenni, hogy már ne tudnánk Jézus Krisztus kereszthaláláról és föltámadásáról, és ne tudnánk arról, hogy Ő meg akar bennünket menteni, meg akar gyógyítani. Ugyanis Krisztus szenvedésével föltárja a bűnnek a súlyosságát, és az Ő irgalmával, irgalmasságával le is győzi azt. Nagyobb a mi gyengeségünknél, nagyobb a mi bűneinknél, nagyobb a mi korlátainknál és szétfeszíti azokat. Éppen ezért alapítja és ajándékozza egyházának Jézus Krisztus a bűnbocsánat szentségét a húsvétnak az erejében.
Hogy tekintsünk tehát a megtérésre? A megtérés egyértelműen egy felismerése a rossznak, és felismerése annak, hogy mire kaptam meghívást. A megtérés egyfajta belátás, hogy a kettő között óriási feszültség van, előbbit bánom, az Istentől bocsánatot kérek és megbocsátást kapok Tőle, és így történik egy irányváltás az életemben. Történik egy megújulás, és már az új élet után akarok ragaszkodni. A megtérésben fontos azt is szemünk elé állítani, hogy nem pusztán emberi dimenziók azok, amelyek bennünket vezérelnek, hanem Jézus Krisztusnak a személye az. Tartsatok bűnbánatot, mert elközelgett az Isten országa. Valami jót tár elénk. Mi emberek olyanok vagyunk, hogy a rossztól, a bűntől is, még ha félünk is tőle, valójában nem nagyon tart vissza minket. Az Isten sosem így szólít meg bennünket. A megtérésre sem így figyelmeztet. Nem félelmet akar kelteni, hanem meghív a jó Ura a húsvét erejében az új életre. Ez az emberi dimenziót meghaladó, fölülmúló dimenzió, Jézus Krisztus személye, Jézus Krisztusnak a tanítása, akit mi megismerhettünk, és akinek a tanítását megismerhetjük napról napra az egyházban. Bátorít bennünket, hogy Atya. Az Atyára úgy tekintünk, mint irgalmas Atyára. Bátorít bennünket az is, hogy a Szentléleknek a megújító erejét magunkban érezzük, és ott van az örök életnek, az örök üdvösségnek a reménye, mint legfőbb jó, ami után rugaszkodni akarok, ami után nyúlni akarok, amit szeretnék elérni. Tudom jól, hogy saját erőmből ez nem megy. Amikor a megtérésről beszélünk, akkor alapvetően a keresztségi ígéretünkre kell gondolni és a keresztségünk megélésére kell gondolni, amit majd ünnepelni fogunk Nagyszombat éjszakáján. Amikor megújítjuk keresztségi hitvallásunkat, ellene mondasz-e a gonosznak, minden cselekedetének, minden csábításának – annak a metódusnak, ahogyan a gonosz bennünk él, ahogyan a világban él –, ellene mondok és hiszel-e az Istenben, az irgalmasban, Jézus Krisztusban, az egyházban, a Szentlélekben, a bűnök bocsánatában, s azt mondjuk, hiszünk. Erre készülünk most. Vagyis a megtérésben van egy elfordulás attól, amit rossznak ismerek föl. Milyen nagy kegyelem, hogy az életemben fölismerhetem, ha valami rossz, valami nem jó felé vezet. Sokszor megijedek ettől, pedig örülni kellene, milyen jó, hogy most már látom, milyen jó, hogy láthatom. Hiszen már nem önmagában a rosszat látom, hanem azt látom, hogy én másra kaptam meghívást. Ennek a meghívásnak a fényében a rossz, az teljesen elfogadhatatlan. Tehát egy elfordulás a rossztól az élet felé fordulást jelenti. Jelenti azt is, hogy bűneim fölfedezésében fölfedezem saját méltóságomat, és ennek a méltóságnak megfelelően akarok élni.
A megtérésnek van egy másik nagyon sajátos szempontja is, mégpedig az, hogy nemcsak egyszerűen azt látom, hogy valami nekem rossz, valami a társamnak rossz, valami a közösségnek rossz, valamin változtatni kellene, mert nem jó, nem vezet jóra, hanem ezen az emberi megfontoláson Istenre irányuló, de mégis emberi megfontoláson túl megjelenik egy értelmen túli valóság. Olyan meglátás, olyan fölfedezés, olyan fölismerés, ami nem az enyém, hanem az Istené. Ő az, aki ezt a meglátást adja, Ő az, aki ezeket a vágyakat belénk ülteti, Ő az, aki fölkínálja a gyógyulásnak a lehetőségét. Ő az, aki fölkínálja számunkra mind a múlt sebeinek, mind az okozott sebeknek vagy elszenvedett sebeknek a gyógyulását és új meglátásokat ad. Nagyon sokszor tapasztaljuk akár családi életben, közösségi életben, akár bármilyen viszonyrendszerben, hogy sokszor meg tud rekedni egy kapcsolat vagy kapcsolatrendszer és nehéz ezen túllépni. Talán nem is tudjuk, hogy hogyan kellene újra kezdeni. Majd egyszer csak elibénk áll a megoldás, de az nem a miénk, hanem a Szentléleké, mert az nem következik abból, amit mi látunk, amit képesek vagyunk látni. Nem következik sem a bajokból, sem a nehézségekből, sem a gyógyulási szándékból, hanem Isten ilyen új módon jelenik meg az életemben, a közösség életében, ami képes kibillenteni, képes megoldani mindazt, ami nehéz, mindazt, ami fáj, mindazt, ami megbetegít. Ez a Szentléleknek a műve, a Szentléleknek az értelme. De mi megkaptuk a Szentlelket keresztségünkben.
Természetesen a megtérés megkívánja az új döntést, az új cselekvést, megkívánja az új életmódot is, az új gondolkodásmód kialakítását, új érzelmeknek a megszületését, új célok, új kapcsolatoknak a megjelölését is. Testvérek, nagyon nehéz úgy nagyböjtben megújulásról beszélni, ha csak a bűneimre tekintek. Új célokat kell bátran megfogalmazni, mert az Úristen ad ilyen célokat, elibénk tárja, lelkesíti a lelkünket, erőssé teszi a karjainkat, hogy tudjunk cselekedni. Bátorrá teszi a szívünket. Krisztust akarjuk ölteni magunkra. Krisztussal akarunk közösségre lépni, és ez mindenképpen egy alapvető és személyes döntést kíván. A megtérés kétségkívül személyes cselekedet, ugyanakkor közösségi vonatkozása is van. Nem mindegy, hogy a közösség tagjai, a közösség tagja – én istenes vágyak után ragaszkodom-e, vagy éppen csak egy nagyon horizontális síkon engedem, hogy a gondolkodásom működjön. Amikor új célokat jelölünk meg magunk számára az Istentől, nem szabad tehát megfeledkezni arról, hogy minden döntésemnek közösségi vonzata is van.
Azt is hadd hozzam ide testvérek, hogy sokszor a megtérésben a szándékot illetően a vágyat illetően bár előbbre jutunk, de sokszor azzal szembesülünk, hogy mégsem változik lényegileg az életem, gondolkodásom vagy a körülményem. Ekkor azt gondolom, hogy sosem a bűnbánattal, sosem az elhatározással, sosem a jó utáni törekvés hiányával van baj, vagy pontosabban a jó után való törekvéssel van a baj, hanem sokszor nem merünk bátran konkrétan megfogalmazni feladatokat, lépéseket magunk számára. Olyan konkrét lépéseket, amelyek a mindennapi életemnek részét képezik: Hol kell változtatnom ma az életformámban, gondolkodásomban, szóhasználatomban, ítélkezésemben, vagy éppen a társadalmi jelenségeknek a megítélésében. A megtérés az mindig konkrét és mindig egészen konkrét területei vannak. Néhányra szeretnék utalni. A megtérés egyértelműen egy aktív választás. Választanom kell az életemben a jó és a rossz között. Tudni kell felismerni, mi a rossz és mi a jó. Egyértelmű, hogy az életet akarom választani. Aktív választás, tudatos választás. Nem véletlenül történik a bűn sem, de a megtérés sem – szükséges az én tudatos, aktív választásom és döntésem az életem dolgai között a kapcsolataimban, a céljaimban, a mindennapi tevékenységemben. A megtérés mindenképpen tettekben fejezi ki magát. Mi az, amit másként kell cselekednem, gondolnom, mondanom már ma este. Mi az, ami megkívánja azt, hogy leüljek és átrendezzem az életemet, átrendezzem a gondolataimat, az életvezetésemet. Tettekben fejezi ki magát a megtérésem és egyértelműen radikális döntést kíván a gyökereknél. Maga a szó is egyébként éppen ezt fejezi ki. Amikor fölfedezek valami rosszat, valami hiányt, bűnt az életemben, akkor szükséges elmenni a rossznak, a bűnnek, a hiánynak a forrásához, az okához, a gyökeréhez. Ha nem megyek oda vissza, nem veszem a bátorságot, hogy ezzel szembesüljek, akkor nem tudok jó döntéseket hozni. Nem tudom, hogyan kellene továbblépni. Ehhez bátorság kell. A Szentlélek erre is bátorít bennünket. Merjek bátran szembenézni a bűn forrásával, gyökerével, okával, akár a múltba visszamenően, akár fájdalmasan, akár a személyemet mélyen érintően is. A megtérés egyértelműen fokozatos és folyamatos, egyre mélyülő. Szeretnénk mindent egyszerre megjavítani, kijavítani. Nagyon jó ez a vágy, törekedjünk is erre, ennél kevesebbre nem szabad, hogy törekedjünk, de nem biztos, hogy úgy „sikerül”, ahogy mi gondoljuk. Újból és újból szembe kell nézzek azzal, aki vagyok. Azzal, hogy hogyan fejlődtem, hogyan haladtam. Higgyük el, hogy életünkhöz hozzátartozik a fejlődés és a növekedés, de a bűn misztériuma is. Ennek mi nem vagyunk urai. Nem is örülünk ennek. Isten az, aki a rosszat jóra tudja fordítani az életemben. A megtéréshez hozzátartozik az is, hogy a döntéseim egyértelműen, félreérthetetlenül keresztény hitemből fakadó döntések kellenek, hogy legyenek. A megújulással kapcsolatban, a bűnnel kapcsolatban, a megbocsátással, a kiengesztelődéssel kapcsolatban – amiről majd a következő héten szeretnék gondolatokat megosztani. A döntéseim nem csak a természetes területeket érinti az életemben, hanem a természetfölöttit is, mert éppen hogy arra hív, éppen hogy ezt a keresztségben elnyert méltóságot akarja gazdagítani, táplálni bennünk az Isten. Azt a szépet, amit az Isten elgondolt rólunk, azt a gyönyörű lelket, amit belénk oltott. Azt az országot, amit nekünk készített.
Még két fontos elemét szeretném kiemelni a megtérésnek. Nagyon fontos, hogy a megtérésben valljuk meg az egyház papja előtt a bűneinket. Akár egymás előtt is, hogyha az indokoltan szükséges, illetve hogyha az a lelki élet okán indokolttá válik. Megvalljuk a bűneinket, de ez nemcsak bűnbevallást, hanem hitvallást is jelent. Hiszek abban az Istenben, aki Atya, hiszek abban az Istenben, aki képes és akarja megbocsátani a bűnöket, hiszek abban az Istenben, aki elküldi a Fiát értem, hiszek abban az Istenben, aki a Szentlelkét belém adja, hiszek abban az Istenben, aki az egyházában új élettel ajándékoz meg engem. Éppen ezért, amikor a közösség tagjai közül bárki is megvallja a bűneit és elnyeri az egyház szentségében a bűnei bocsánatát, az egy örömünnep, mert az arról tesz tanúbizonyságot, hogy a közösség hisz a tagjaiban is, együtt is az irgalmas Atyában. Ez hitvallás. Milyen jó, hogy mi ezt megvallhatjuk. Egymás számára is erősítő lehet ez.
A megtérés mindig ajándék és mindig Istennek az ajándéka. A megtérésnek vannak gyümölcsei is. Olyan gyümölcsök, amelyek után vágyakozunk, és amelyeket mi meg is kapunk (még úgy is, hogy talán még nem is tudunk vágyakozni utána). Melyek ezek a gyümölcsök? Az, hogy a krisztusi identitásban, a Krisztushoz való tartozásban erősödök. Milyen büszkén kellene mondani magunkról, hogy én keresztény vagyok. Mégis milyen nehézzé válik sok esetben – akárcsak szűkebb társadalmi közegben is – azt megvallani, hogy én Krisztust követem, én Krisztust ismerem, én keresztény vagyok. Ha valaki más elvekre hivatkozik – akár valami egyetemes vallásosságra, akár valami emberiséget egyetemessé tevő jóra, vagy valami modern életvezetési filozófiára –, büszkén előáll: én ezt képviselem, ez az identitásom. Nekünk a kereszténységben kell ugyanezt megtenni, sőt bátrabban, mert a mi identitásunk az örök életre szól. Még XII. Piusz mondotta, hogy a mai Európának nagyon nagy hiánya, hogy a jók meggyengültök a jó megtételében. Valóban ezt látjuk. Ki tudja ezt megfordítani? Csak azok, akik merünk szembenézni az Isten irgalmával, elhisszük magunkról, hogy jóra kaptunk meghívást és elhisszük magunkról, hogy kapunk hozzá erőt önmagunkban is és közösségi életünkben is. Mindenképpen gyümölcsként jelenik meg az életszentségre törekvésnek a felszítása is. Újból akarok jó lenni. Milyen jó a bűnbocsánat szentsége vétele után kilépni a templomból és azt látni, hogy hát azért én más vagyok. A körülmények ugyanazok, de én más vagyok. Visszanyertem a szabadságomat és bátrabban törekszem az életszentségre. Ugyancsak ajándék az testvérek, hogy az egyházban otthon vagyok, otthon vagyunk. A közösség erősít bennünket. Olyan tanulságos az emmauszi tanítványok története, amikor a tanítványok rohannak vissza az apostolokhoz, éjnek idején el akarják mondani, hogy találkoztunk az Úrral! El is mondják, és nem az a válasz, hogy tényleg és milyen volt, hanem mi a válasz? Mi is találkoztunk vele! Ez a közösségnek az ereje, hogy találkoztunk az Úrral! Az is, aki megbánja a bűneit, az is, aki a közösség tagjaként fogadja ezt a megtérést. Micsoda ajándék, hogy míg bűneim miatt nem vehettem magamhoz az eucharisztiát, a bűnbocsánat után, a megtérésem után magamhoz vehetem. Éltet engem és a közösséget.
Az egyházam szolgálatra nevel, az egyházam a misszióra nevel. De csak a megtért ember tud szolgálni és a megtért ember tud evangelizálni, tanúságot tenni.
Mindenképpen a megtérésnek a gyümölcse, hogy az emberi élet megújul és így megújíthatjuk kapcsolatainkat. Ezt nem várhatjuk mástól, ezt nekem magamnak kell kezdeni. Nem szoktunk erre gondolni, de érdemes: a megtérés során a felnőtt korú hitben tudunk növekedni. A felnőtt ember felnőtt hitében, mert kész vagyok az Isten iránti bizalomra, kész vagyok a fejlődésre, a növekedésre, kész vagyok a hitért, hitemért való küzdelemre, kész vagyok a kereszt hordozására. Ez a megtérésnek az ajándéka. Az újjászületett bizalom, a növekedés vágya, a hitért való küzdelem és a kereszt hordozására való készség, mert ettől az Isten nem ment meg bennünket, de ezeken keresztül akar boldoggá tenni minket. Nekünk adja a teljes életnek, a jövőnek a reményét, mint a megtérés gyümölcsét.
Testvérek, amikor a megtérésünkről gondolkodunk, akkor a megtérés gyümölcseiről is kell gondolkodnunk. Amikor a megtérés vágya vagy szükségessége félelemmel tölt el, akkor sokkal inkább gondoljunk arra, hogy a megtérés számunkra isteni erőforrás. Isten az, aki adja ezt számunkra. Isten ismeretében való növekedés, Isten szeretetében való növekedés. A megtérésben bármennyire is fontos és nélkülözhetetlen az én szerepem, Isten a kezdeményező. Legyen bátorságunk befogadni ezt és legyen alázatunk befogadni Istennek a jóságát.
Adja Isten, hogy a megtért, megújult lélek öröme után vágyakozzunk, és ennek a vágynak az erejében tudjuk alakítani, formálni Krisztus módjára az életünket. Ámen.
