Az utolsó vacsora szentmiséjét mutatta be Udvardy György érsek nagycsütörtök este a Szent Mihály Főszékesegyházban.
A glória alatt megszólaltak a harangok, de azután elnémultak a nagyszombati vigília glóriájáig, s helyüket a fakereplők foglalták el.
Szentbeszédében a főpásztor többek között arról beszélt, hogy a Szentírási szakaszok amelyeket ebben a bensőséges légkörben hallottunk, visszavisznek bennünket a régmúlt időbe, a választott nép szolgaságához. Visszavisz bennünket a Szentírásnak a felolvasása ahhoz a ponthoz, amikor Jézus, mint a választott népnek a tagja, tanítványaival együtt emlékezni akar. Feltárja annak értelmét, hogy Isten a szabadító, Isten az élet Istene, Isten az, aki áldozatok révén is megmenti a népét, Isten az, aki nem csak bevezeti az ígéret földjére, de táplálja is folyamatosan az ő népét.
Az oltárfosztást követően az Orlando Énekegyüttes közreműködésével virrasztáson vehetek részt mindazok, akik eljöttek a megújult bazilikába.
Udvardy György érsek prédikációját itt olvashatják:
Kedves testvérek!
A szentírási szakaszok, amelyeket ebben a bensőséges légkörben hallottunk, visszavisznek bennünket a régmúlt időbe, visszavisznek bennünket a választott nép szolgaságához, amikor a szolgaság földjén élnek, s eszik annak keserű kenyerét.
Visszavisznek bennünket ezek a szentírási szakaszok ahhoz a ponthoz is, amikor már a nép megszabadult a szolgaság házából, átlépett a Vörös-tengeren, belépett az ígéret földjére, és emlékezett, emlékezett Isten hatalmas tetteire. Évről évre felidézték ezt az alkalmat, mert ez jelenti számukra az életet, ez jelenti számukra a méltóságot.
Visszavisz bennünket a Szentírásnak a felolvasása ahhoz a ponthoz, amikor Jézus, mint a választott népnek a tagja, tanítványaival együtt emlékezni akar. Úgy, mint az elődök, s mégis teljesen másként emlékezni, meg akarja ülni tanítványaival a húsvéti lakomát az előírások szerint. Meg is rendezteti ezt a tanítványokkal, és mégis az emlékezés során valami új értelmet ad mindannak, ami eddig történt velük, föltárja annak igazi értelmét, sőt egy teljes értelmet ad.
Föltárja annak értelmét, hogy Isten a szabadító, Isten az élet Istene, Isten az, aki áldozatok révén is megmenti a népét, Isten az, aki nem csak bevezeti az ígéret földjére, de táplálja is folyamatosan az ő népét. S ez az önfeláldozó táplálás, a testi, szellemi, lelki táplálék, ez az Isten részéről a teljes önfeláldozásig vezet.
Amikor Jézus kimondja a szavakat, a liturgiától eltérően, akár meghökkentő módon is: „ez az én testem és ez az én vérem”, akkor azon túl, hogy emlékeznek a szabadításra, amit az Isten velük tett, föltárul előttük Istennek az éltető akarata, ereje.
Isten úgy szabadító, hogy éltet, hogy táplál. Isten úgy szabadító, hogy az emberért áldozatot vállal. Amikor Jézus azt mondja, ez az én testem és ez az én vérem. Vegyétek és egyétek. Amikor emlékezni akartok rám, akkor ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Áldozatul adott test, áldozatul adott vér, mert az Isten ilyen.
És ebből ismerjük meg, hogy mindaz, ami a választott nép életében történt, Isten végtelen irgalmából és szeretetéből történt. Ebből értik meg a Jézust körülvevő tanítványok, hogy mindaz, aminek ők eddig részesei voltak, az az élet maga. Nem tudták, várták, mikor fog beteljesedni, mikor válik teljessé, de ez az élet maga, mert Krisztus teljessé tette a törvényt. Testére és vérére mondja testem és vérem, a kenyér és a bor most már Krisztus teste és vére, vagyis egészen közel jön az emberhez az, hogy az Isten szenvedélyesen, sőt, szenvedéssel szereti az embert. Önfeláldozásig. Tud-e bármelyikünk is többet adni annál, mint amikor saját magunkat adjuk a másikért? A szülő, a házastárs, vagy amikor valaki népért, nemzetért, közösségért, igazságért adja oda az életét, tehet-e többet? Megmutathatja-e jobban, mennyire szereti, mennyire fontos az, amiért az életét föláldozza? Mert Jézus ezt teszi. És nem csak azt ismerik föl a tanítványok, hogy Jézus ilyen, hanem azt ismerik föl, hogy az Isten ilyen, mert őt Isten fiaként ismerik el.
Ebben a felismerésben van döbbenetes súlya és jelentősége, hogy a vacsora közben, a szokástól, a szabálytól, az előírástól, a rítustól eltérően lehajol tanítványaihoz és megmossa a lábukat.
Szolgai munkát végez, azt a munkát, amit a házigazda nem szokott elvégezni, de ez a szeretetnek a jele. Sőt, nemcsak egy mindenki által ismert udvariassági szokást tesz, hanem azt mondja, példát adtam nektek, hogy ti is így cselekedjetek. Vagyis az Istennek szabadítása, Istennek éltetése, Istennek az áldozata ad értelmet a szeretetnek. Csak ebből lehet érteni a lábmosásnak a gesztusát, ami szimbólummá válik, de reális cselekedet.
Ez az este szeretni tanít bennünket. Szeretni tanít, mert szembesülünk gyengeségünkkel, rabságunkkal, szembesülünk a szabadulással, istengyermeki létünkkel, amit a keresztségben nyertünk el. Szembesülünk azokkal a táplálékokkal, amelyekkel az Isten táplál bennünket, éltet bennünket, amikor gyenge vagyok, amikor fáradt vagyok, amikor elesett vagyok, amikor szentségre van szükségem, amikor vigasztalásra van szükségem, amikor jövőt akar elém adni, és szembesülünk azzal is, hogy ez csak áldozatból történhet. S az áldozatnak a mértéke a minden. Ez az isteni mérték, hiszen az Isten lehajol az ő fiában a teremtménye elé és megmossa az ő lábát.
Értitek, mit tettem veletek? Ha én a mester, ezt teszem, nektek is meg kell tenni. Példát adtam nektek, hogy ti is így cselekedjetek.
Szinte alig lehet megkülönböztetni, amikor Jézus azt mondja a kenyérre és a borra: ez az én testem és vérem, vegyétek, vagy amikor odahajol tanítványai elé és lábukat mossa.
Szeretni tanít bennünket. Szeretni úgy, ne féljünk az áldozattól, szeretni úgy, hogy az erőforrásunk az egyértelműen Jézus Krisztus teste és vére, mint táplálék, és szeretni úgy, hogy minden, ami a másik javát szolgálja, a másik üdvösségét szolgálja, az számomra nem lehetetlen, nem taszító, hanem felelősség és feladat.
Ez az este a szeretetnek egy nagyon bensőséges tapasztalatát, nagyon reális tapasztalatát adja nekünk.
Így akarunk emlékezni. Így akarjuk kimondani most ezen az estén is a kenyérre és a borra. Testem és vérem, vegyétek és egyétek, ha emlékezni akartok, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Így akarunk emlékezni arra is, hogy csak áldozatból fakad a szeretet és a szeretet odáig visz, hogy le kell hajolnom embertestvérem elé és azt adni, amire neki szüksége van, amiben hiányt szenved, ami az ő üdvösségét szolgálja.
Sokszor félünk ettől, pedig Jézus azt mondja, példát adtam nektek. Honnan vesszük az erőt, honnan vesszük a bátorságot, honnan újulunk meg az eucharisztiából.
Milyen óriási ajándék testvérek az, hogy az eucharisztiát, mint az egyház gyermeke, magamhoz vehetem. Milyen nagy ajándék, hogy összejöhetünk és emlékezhetünk Isten szabadító tetteire, Isten végtelen szeretetére.
Ez a szeretet nem idegen az embertől. Nem valami lefoglalt, nem valami kiváltságos időszakra, vagy kiváltságos eseményre, vagy kiváltságos személyekre irányuló szeretet, hanem ez bennünket köt össze, akik ismerjük Krisztust, akik testvérek vagyunk, akik az ő egyházához tartozunk. Ez bennünket köt össze, amikor elhisszük a szabadításra való emlékezés által, amikor magunkhoz vesszük Krisztus testét és vérét az ő parancsa szerint, amikor szolgáljuk a világot, akkor ezáltal a világ megszentelődését szolgáljuk.
E csendes este egy rituális este, ami egy nép emlékezetébe vezet be bennünket, valójában a jövőt tárja föl előttünk. Annak mélységét, annak erejét, annak végtelen lehetőségét.
Ezzel a csendes, nagyon visszafogott, mégis erővel bíró élménnyel akar bennünket erősíteni az Isten. Táplál, de bátorít, hogy tegyük meg mindazt, amit ő az ő gyermekeiért megtett és általunk mindig is meg kíván tenni. Ámen.
