A Szentatya a Rózsák terei Árpád-házi Szent Erzsébet-templomban folytatta apostoli útját Magyarországon.
Ferenc pápa szegényekkel és menekültekkel találkozott április 29. délelőtt a Rózsák terei Árpád-házi Szent Erzsébet-templomban. A Szentatya bevonulása és Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök köszöntése után – csakúgy mint előző nap a Szent István-bazilikában –, négy tanúságtevő számolt be röviden életükről, megpróbáltatásukról, megélt hitükről.
Útját a Rózsák terén folytatta, ahol ellátogatott az Istenszülő Oltalma görögkatolikus templomba. A Szentatyát Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek-metropolita köszöntötte.
A találkozó után a Szentatya magánlátogatást tett a Vakok, Batthyány-Strattmann László Otthonában.
Apostoli látogatásának második napján, április 29-én 16.30-kor a pápa fiatalokkal találkozott a budapesti Papp László Sportarénában. Az eseményen 11 ezer 14–25 év közötti fiatal vett részt az egész országból és a határon túlról. A házigazda Palánki Ferenc püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Ifjúsági Bizottságának elnöke volt. A Forráspont keretében énekkel, tánccal várták a Szentatyát. Rövid néptáncbemutatót követően fiatalok tettek tanúságot a hitükről a pápa előtt. Mindannyiuk beszédét lelkesen üdvözölte az arénát megtöltő 11 ezer résztvevő, többször tapssal szakítva meg szavaikat, biztatva a tanúságtevőket.
Ferenc pápa a tanúságtételeket követően közvetlen hangon beszélt a fiatalokhoz. Volt olyan mondat – Isten mindig megbocsát –, amelyet kórusban megismételtetett velük; nagy örömet szerzett nekik,
amikor az „Aki mer, az nyer” közmondással buzdította őket magyar nyelven.
Többször elszakadt a feliratokon magyarul olvasható, előre megírt beszédtől, így még nagyobb hangsúlyt kaptak szavai, amelyeket a jelenlévők tolmácsolással hallhattak.
Az alábbiakban Ferenc pápa beszédét – a helyszínen hozzáfűzött gondolatokkal együtt – teljes terjedelmében közöljük:
Kedves Testvéreim és Nővéreim, azt szeretném mondani, hogy köszönöm! Köszönöm a táncot, köszönöm az éneket, a bátor tanúságtételeket, és köszönöm mindnyájatoknak, hogy itt vagytok: örülök, hogy veletek lehetek! Köszönöm!
[Palánki] Ferenc püspök úr elmondta, hogy az ifjúság a nagy kérdések és a nagy válaszok ideje. Ez igaz, és fontos, hogy legyen valaki, aki provokál, aki meghallgatja a kérdéseiteket, és nem könnyű válaszokat, nem előrecsomagolt válaszokat ad, hanem segít, hogy bátran vállaljátok az élet kalandját a nagy válaszok keresése során. Előrecsomagolt válaszok nem segítenek, nem tesznek boldoggá. Jézus is segítette az embereket a válaszadásban. Bertalan, azt mondtad, hogy Jézus nem valami távoli mesekönyv szereplője, nem is szuperhős egy képregényben, és ez így igaz: Krisztus a testet öltött Isten, az élő Isten, aki közel jön hozzánk. Ő a Barát, a legjobb barát, ő a Testvér, a legjobb testvér, és nagyon jól tud kérdezni.
Az evangéliumban ugyanis ő, aki a Mester, kérdéseket tesz fel, mielőtt válaszokat adna.
Arra gondolok, amikor szembenéz azzal a házasságtörő asszonnyal, akire mindenki ujjal mutogatott. Jézus közbelép, a vádolók elmennek, ő pedig egyedül marad vele. Ekkor szelíden megkérdezi tőle: „Asszony, hova lettek? Senki sem ítélt el?” (Jn 8,10). Ő így válaszol: „Senki, Uram!” (Jn 8,11). És így, ahogy ezt mondja, megérti, hogy Isten nem elítélni, hanem megbocsátani akar.
Ezt jegyezzétek meg: Isten nem elítélni, hanem megbocsátani akar. Isten mindig megbocsát! Hogy mondják ezt magyarul [kérdezi a pápa a tolmácsot]. [A tolmács elmondja: Isten mindig megbocsát.] Mondjuk közösen! [A fiatalok: Isten mindig megbocsát!] Még egyszer! [A fiatalok: Isten mindig megbocsát!] Ne felejtsétek el!
Ő minden esésnél kész arra, hogy felemeljen bennünket! Soha nem szabad tehát félnünk, hogy vele járjunk és vele haladjunk előre az élet útján.
Mária Magdolnára is gondoljunk, aki húsvét reggelén elsőként látta a feltámadt Jézust – nem volt makulátlan ennek az asszonynak a múltja, mégis ő látta meg elsőként! Az üres sír mellett sírt, és Jézus megkérdezte tőle: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” (Jn 20,15). És így, mélységesen meghatódva, Mária Magdolna megnyitja szívét, elmondja neki gyötrelmét, feltárja vágyait és szeretetét: „Hol van az én Uram?”
Most figyeljük meg Jézus első találkozását azokkal, akik a tanítványai lettek. Ketten közülük, akiket Keresztelő János küldött, utána mennek. Az Úr megfordul, és egyetlen kérdést tesz fel: „Mit kerestek?” (Jn 1,38). Én is felteszek egy kérdést nektek, mindenki szótlanul, lelke mélyén válaszoljon. Az én kérdésem ez: „Mit kerestek? Mit kerestek az életben? Mit keresel a szívedben?” Mindenki magában, csendben válaszoljon. „Én mit keresek?” Jézus nem prédikál sokat, nem, hanem úton jár, együtt jár velünk az úton, az oldalunkon halad, közel hozzánk, ott van valamennyiünk mellett. Nem azt akarja, hogy tanítványai leckét ismételgető iskolások legyenek, hanem azt, hogy szabadok legyenek, úton járjanak, egy olyan Isten társai legyenek, aki meghallgat: meghallgatja szükségleteiket, és odafigyel álmaikra. Aztán egy idő múlva a két fiatal tanítvány csúnyán elcsúszik – Jézus tanítványai sokszor elcsúsztak! –, rossz kérést intéznek Jézushoz, nevezetesen, hogy a jobb és bal oldalán ülhessenek, amikor majd király lesz. Magas polcra kívánkoztak! Érdekes azonban látni, hogy Jézus nem dorgálja meg őket merészségükért, nem azt mondja nekik: „Hogy merészelitek, még csak ne is álmodjatok ilyenről!” Nem, Jézus nem rombolja le álmaikat, hanem kijavítja álmaik elérésének módját; elfogadja a valami nagyobb felé irányuló vágyukat – hiszen jó az! –, de ragaszkodik egy dologhoz, amit jól meg kell jegyeznünk:
az ember nem attól lesz nagy, hogy mások fölé kerekedik, hanem attól, hogy másokhoz leereszkedik; nem mások kárára, hanem mások szolgálatával (vö. Mk 10,35–45).
[A pápa kéri a tolmácsot, hogy ismételje meg ezt az utolsó mondatot.] Értitek? Látjátok, kedves Barátaim, Jézus örül annak, ha nagy dolgokat érünk el. Nem azt akarja, hogy lusták és kényelmes emberek legyünk, nem azt akarja, hogy hallgatagok és félénkek legyünk, hanem
azt akarja, hogy élők, aktívak, főszereplők, az élet főszereplői legyünk. Ő soha nem kicsinyli le várakozásainkat, hanem éppen ellenkezőleg, felemeli vágyaink mércéjét.
Jézus egyetértene egy közmondásotokkal, remélem, hogy jól mondom: Aki mer, az nyer.
De kérdezhetitek: Hogyan lehetünk nyertesek az életben? Két alapvető lépés van, csakúgy, mint a sportban: először is, tűzz ki magas célokat, másodszor pedig eddz. Tűzz ki magas célokat! Mondd, van-e valamilyen tehetséged? Egészen biztosan van, mindannyiunknak van! Ne tedd félre azt gondolva, hogy a boldogsághoz csak a minimumra van szükséged: diploma, pénzkereső munka, egy kis szórakozás… Nem! Azt hozd játékba, amid van! Van egy jó tulajdonságod? Fektess bele, félelem nélkül, haladj előre! Érzed a szívedben, hogy van olyan képességed, amellyel sok jót tehetsz? Érzed, hogy jó dolog szeretni az Urat, nagy családot alapítani, segíteni a rászorulókon? Haladj előre, ne gondold, hogy ezek elérhetetlen vágyak, hanem fektess az élet nagy céljaiba! Ez tehát az első: tűzz ki magas célokat!
Aztán a második: eddz! Hogyan? Párbeszédben Jézussal, aki a lehető legjobb edző. Ő meghallgat téged, ő motivál, ő hisz benned – Tudtad ezt? Ő hisz benned! – , tudja, hogyan hozza elő belőled a legjobbat. És mindig arra hív, hogy csapatjátékos legyél: soha ne egyedül, hanem másokkal együtt! Ez nagyon fontos!
Ha szeretnél egyre érettebbé válni, ha szeretnél fejlődni az életben, akkor csapatjátékos legyél, tartozz közösséghez, közös tapasztalatokat megélve halad előre!
Gondolok például az ifjúsági világtalálkozókra, és megragadom az alkalmat, hogy meghívjalak titeket a következőre, ami augusztus elején lesz Portugáliában, Lisszabonban. Ma nagy a kísértés, hogy beérjük egy mobiltelefonnal és néhány baráttal – kérem, ez nagyon kevés. De még akkor is, ha sokan ezt teszik, még ha nektek is ehhez volna kedvetek, ez semmi jóra nem vezet. Nem zárkózhatsz egy kis baráti társaságba, és nem beszélhetsz csak a mobiltelefonoddal: ez – hadd mondjam – elég ostoba dolog!
Az edzésnek is van egy fontos eleme, és erre te, Krisztina, azzal emlékeztettél bennünket, hogy az ezernyi rohanás, a lázas sietség és gyorsaság közepette van egy lényeges dolog, ami ma mind a fiataloknak, mind a felnőtteknek hiányzik. Azt mondtad: „Nem hagyunk időt a zajban a csendnek, mert félünk a magánytól, ebben pedig nap mint nap el is fáradunk.” Ezt te mondtad, Krisztina. Köszönöm! Azt szeretném mondani nektek: e tekintetben ne féljetek szembeúszni az árral, találjatok mindennap időt a csendre, hogy megálljatok és imádkozzatok. Ma minden azt mondja nektek, hogy gyorsnak, hatékonynak, gyakorlatilag tökéletesnek kell lennetek, mint a gépek! De, Drágáim, nem vagyunk gépek! Aztán rájövünk, hogy gyakran kifogy a benzin, és nem tudjuk, mit tegyünk. Olyan jó, ha meg tudunk állni tankolni, az akkumulátorokat feltölteni. De vigyázzunk:
ne merüljünk el a saját búskomorságunkban, ne merengjünk a szomorúságainkon, ne gondolkodjunk azon, hogy ki tette ezt vagy azt velem, ne azzal foglalkozzunk, hogyan viselkednek mások; ez nem jó! Ez méreg, ezt ne tegyétek!
A csend az a talaj, amelyen áldásos kapcsolatokat lehet ápolni, mert lehetővé teszi, hogy Jézusra bízzuk azt, amit megélünk, hogy arcokat és neveket vigyünk eléje, hogy aggodalmainkat őrá bízzuk, hogy bemutassuk neki barátainkat, és elmondjunk értük egy imát. A csend lehetőséget ad arra, hogy elolvassuk az evangélium egy-egy oldalát, amely az életünkhöz szól, hogy Istent imádva a szívünkben békét találjunk. A csend lehetővé teszi, hogy kézbe vegyünk egy olyan könyvet, amelyet nem kell elolvasnunk, de ami segít abban, hogy az emberi lélekben olvassunk, segít a természetet megfigyelni, hogy ne csak az ember által készített dolgokkal kerüljünk kapcsolatba és felfedezzük a minket körülvevő szépséget. De a csend nem arra való, hogy a mobiltelefonokra és a közösségi médiára tapadjunk; nem,
kérlek titeket: az élet valódi, nem virtuális, nem egy képernyőn folyik, hanem a világban! Az élet a világban zajlik! Kérem, ne virtualizáljátok az életet!
Ismétlem: ne virtualizáljátok az életet, amely konkrét. Értitek?
A csend az ima ajtaja, az ima pedig a szeretet ajtaja. Dóra, szeretnék köszönetet mondani neked, mert úgy beszéltél a hitről, mint egy szerelmi történetről – szép ez, ez a te tapasztalatod –, ahol mindennap szembesülsz a kamaszkor nehézségeivel, de tudod, hogy van Valaki veled, van Valaki érted, és ez a Valaki, Jézus, nem fél attól, hogy veled győzze le az összes akadályt, amellyel találkozol. Az ima segít ebben, mert párbeszéd Jézussal, ahogy a szentmise is találkozás vele, a gyónás pedig az az ölelés, amelyet tőle kapsz. Liszt Ferenc, a ti nagy zeneszerzőtök jut eszembe. Zongorájának tisztítása közben találtak néhány rózsafüzérszemet, amelyek talán beleestek a hangszerbe, és eltörtek. Ez a nyom arra enged következtetni, hogy egy-egy kompozíció vagy fellépés előtt, vagy talán egy rövid, elszórakoztató zongorajáték közben is imádkozni szokott: beszélt az Úrhoz, beszélt a Szűzanyához arról, hogy mit szeret, művészetét és tehetségét imádságba helyezte el.
Az imádkozás nem unalmas dolog! Mi tesszük unalmassá. Az imádság találkozás, találkozás az Úrral: szép ez! És amikor imádkozol, ne félj Jézus elé vinni mindazt, ami a belső világodban zajlik: a szeretetedet, félelmeidet, problémáidat, várakozásaidat, emlékeidet, reményeidet, mindent, még a bűneidet is! Ő mindent megért!
Az imádság életről szóló párbeszéd, az imádság élet. Bertalan, ma nem szégyellted azt, hogy nyíltan beszélj a szorongásról, amely néha megbénít, és a hit megtalálásának küzdelmeiről. Nagyon szép, ha megvan benned az igazság bátorsága, ami nem azt jelenti, hogy megmutatod, hogy soha nem félsz, hanem hogy megnyílsz, és megosztod gyarlóságaidat az Úrral és másokkal, anélkül, hogy elrejtenéd, anélkül, hogy másnak mutatnád magad, anélkül, hogy álarcot viselnél. Köszönöm a tanúságtételedet, Bertalan, köszönöm! Az Úr, ahogy az evangélium minden oldalon elmondja nekünk, nem rendkívüli emberekkel tesz nagy dolgokat, hanem valódi, hozzák hasonlóan korlátolt emberekkel. Ezzel szemben azok, akik a saját képességeikre hagyatkoznak és a látszat szerint élnek, hogy úgy látsszék, a helyükön vannak, távol tartják Istent a szívüktől, mert a szívük egyedül önmagukkal van tele. Jézus a kérdéseivel, a szeretetével, a Lelkével mélyünkre hatol, hogy igaz emberekké tegyen bennünket. És ma nagy szükség van az igaz emberekre!
Hadd mondjak nektek valamit: tudjátok, milyen veszély fenyeget ma bennünket? Hogy látszatemberek, hamis emberek legyünk. Kérlek benneteket, sose legyetek hamisak, mindig igaz emberek legyetek, a magatok igazságával! [Mondhatná valaki:] „Ó, Atyám, szégyellem magam, mert nem vagyok jó, tudod, Atyám, ott vannak bennem a magam csúnya dolgai…” Nézz előre, az Úrra, légy bátor! Az Úr úgy szeret bennünket, amilyenek vagyunk, amilyenek most vagyunk, ilyennek szeret bennünket! Légy bátor, és menj előre! Ne ijedjetek meg a nyomorúságaitoktól!
Ennek kapcsán megragadott az, amit te, Tódor, elmondtál, kezdve a neveddel, amelyet Boldog Romzsa Tódor tiszteletére viselsz, aki nagy hitvalló, és aki arra hív bennünket, hogy ne éljünk félmegoldásokkal. Fel akartál rázni, mondván, hogy a missziós buzgalmat elaltatja biztonságos és kényelemes életünk, miközben innen nem túl távol háború és szenvedés az úr. Íme, ez a felhívás: vegyük kezünkbe életünket azért, hogy segítsünk a világot békességben élni.
Mindannyian tegyük fel magunknak a kérdést: Én mit teszek másokért, mit teszek a társadalomért, mit teszek az Egyházért, mit teszek az ellenségeimért? A saját érdekeimet szem előtt tartva élek, vagy kockáztatok másokért, érdekeimre nem gondolva?
Kérlek benneteket, kérdezzünk rá, hogy mennyire vagyunk önzetlenek, mennyire vagyunk képesek szeretni, Jézus példája szerint szeretni, vagyis szeretni és szolgálni.
Kedves Barátaim, van még egy utolsó dolog, amit szeretnék megosztani veletek, egy jelenet az evangéliumból, amely összefoglalja azt, amiről beszéltünk. Másfél évvel ezelőtt itt voltam az eucharisztikus kongresszuson; János evangéliumában, a hatodik fejezetben van egy gyönyörű eucharisztikus történet, amelynek középpontjában egy fiatalember áll. Egy fiatalember, aki a tömegben Jézust hallgatta. Valószínűleg tudta, hogy ez sokáig fog tartani, és előrelátó volt: ebédet vitt magával – talán ti is hoztatok magatokkal szendvicset? Jézus megszánja a tömeget, és jól akarja lakatni őket – több mint ötezren voltak –, ezért a maga módján kérdéseket tesz fel a tanítványoknak, hogy felszabadítsa energiáikat. Megkérdi egyiküket, hogy miként lakassa jól a sokaságot, és egy „könyvelői” válasz érkezik: „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég, hogy csak egy kevés jusson is mindenkinek” (Jn 6,7). Mintha azt mondaná: ez matematikailag lehetetlen. Eközben egy másik meglátja ezt a fiút, és megjegyzi, de ismét pesszimistán: „Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala, de mi az ennyinek?” (Jn 6,9). Ennyi, ez az öt kenyér és két hal azonban elég Jézusnak, hogy véghezvigye a kenyérszaporítás híres csodáját. Ugyanígy,
a mi kis dolgaink, a bűneink is, elegendőek Jézusnak. És mit kell tennünk? Jézus kezébe kell helyeznünk: ennyi elég!
Az evangélium azonban nem említ meg egy részletet, melyet inkább a képzeletünkre bíz: hogyan vették rá a tanítványok azt a fiatalembert, hogy odaadja mindenét? Talán megkérték, hogy adja oda az ebédjét, ő pedig körülnézett, és látta, hogy több ezer ember van itt. És talán hozzájuk hasonlóan ő is azt válaszolta: „Nem elég, miért kértek engem, inkább a ti dolgotok, akik Jézus tanítványai vagytok, az, hogy gondoskodjatok erről? Ki vagyok én?” Aztán talán azt mondták neki, hogy maga Jézus kéri ezt. És ő rendkívüli dolgot tesz: megbízik bennük. Ez a fiatalember, aki hozott magának ebédrevalót, bízik bennük: mindent odaad, semmit sem tart meg magának. Azért jött, hogy Jézustól kapjon, és azon kapja magát, hogy ő az, aki Jézusnak ad. De így történik meg a csoda. A megosztásból születik: a Jézus által véghez vitt megsokszorozás akkor kezdődik, hogy az a fiatalember megosztja vele és másokkal azt, amije van. Annak a fiatalembernek a keveséből Jézus kezében sok lesz. Íme, ide vezet a hit: az adakozás szabadságához, a nagylelkűség lelkesedéséhez, a félelmek legyőzéséhez, az önmagunk kockára tételéhez!
Barátaim, ti mind értékesek vagytok Jézus számára, és számomra is! Ne feledjétek, hogy senki sem veheti át helyeteket a világ történelmében, az Egyház történelmében: senki sem veheti át helyeteket! Senki sem képes arra, amire csak ti vagytok képesek.
Segítsünk egymásnak elhinni, hogy szeretnek bennünket, és értékesek vagyunk, hogy nagy dolgokra vagyunk teremtve. Imádkozzunk ezért, és bátorítsuk egymást ebben! És ne feledkezzetek meg arról, hogy imádkozzatok értem is. Köszönöm!
*
A találkozó szentségimádással és dicsőítéssel ért véget, melyet Palánki Ferenc püspök vezetett. Az oltáron az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus szentségtartóját helyezték ki, mellyel a debrecen-nyíregyházi megyéspüspök adott szentségi áldást.
Szerző: Thullner Zsuzsanna
Fotó: Lambert Attila, Merényi Zita, Zuggó Zsolt
Magyar Kurír