Szűz Mária születésének napján, szeptember 9-én, a Szent Mihály Főszékesegyházban ünnepi szentmise keretében Dr. Udvardy György veszprémi érsek szentelte diakónussá Illyés Dávid papnövendéket.
A szentelés szertartása kezdetén Dr. Takáts István érseki általános helynök kérte érsek atyát, hogy szentelje diakónussá az akolitust.
Udvardy György érsek homíliájában a szentelendő felé fordulva kiemelte, hogy a hivatás, különösen az a hivatás, amit a Szentség pecsétje megpecsétel, egyértelművé teszi az új emberré való növekedést. Máriában, mint modellben, fölfedezhetjük azokat az elemeit, amelyek nélkülözhetetlenek a keresztény ember számára, de nélkülözhetetlenek a Szentségben élni akaró ember számára is. Hogyan is lehetne úgy végezni a szolgálatot, egyházi hivatást, ha az ember szíve, lelke, értelme, elméje, egész lénye nem lenne telve Isten szent lelkével. Azzal a lélekkel, akit megkaptunk, megkapunk a keresztségkor, megkapjuk az Ő ajándékait az Egyház Szentségeiben, így az Ő élete növekszik bennünk. A Szentlélekkel eltelt ember a Szentség erejének a pecsétjével megerősítve, ennek bizonyosságában, mindent Krisztusért tesz és minden benne nyer értelmet.
A főpásztor beszélt arról is, hogy a diakónusban megjelenik a szolgáló ember. Megjelenik Isten irgalma, Isten szegénysége, és megjelenik a szolgáló emberben, a diakónusban az a fajta kölcsönösség, amiről sokszor megfeledkezünk, mert olyan egyszerű emberi szempontból úgy gondolni, hogy aki ad, az valamire képes, és a másik, aki elfogad, nem képes semmit tenni, pusztán befogadni adományt, tárgyat, eszközt, lehetőséget.
Érsek atya teljes homíliáját cikkünk végén olvashatják.
A szertartás következő részében a szentelendő ígéretet tett feladata hűséges vállalásáról. Majd a Mindenszentek litániája alatt leborult a földre és a jelenlévő papokkal, a szentelésre érkezett hívekkel és rokonokkal együtt imádkoztak. A szentelési szertartás keretében az érsek a kezét a szentelendő fejére téve mondta el a szentelés legfőbb imádságát: “Küldd el reájuk a Szentlelket, kérünk, Istenünk, hogy hétszeres kegyelmi ajándékod által a szolgálat hűséges végzésére erőt nyerjen.” Végezetül a felszentelt új diakónust beöltöztették liturgikus ruháiba. Ezek után Udvardy György érsek átadta szolgálata eszközét az evangéliumos könyvet. Először az érsek, majd a diakónusok is békecsókot váltottak a felszentelt diakónussal.
A szertartás folytatásában már az újonnan felszentelt diakónus volt a főpásztor segítségére a szentmise bemutatásában.
Udvardy György prédikációját teljes terjedelmében itt olvashatják:
Főtisztelendő Paptestvérek, Diakónus testvérek, kedves Testvérek!
Mária születését ünnepeljük. Az Ő születésében föltárul előttünk az, hogy Isten betölti az Ő ígéretét. A megváltás megvalósulása egészen közel jön hozzánk. Az újjáteremtés belépett az ember életébe, bár még észrevétlenül, bár még nem, maga isteni látható erejében. A megtestesülés folyamata kezdődött el, Isten közel jön az emberhez. Isten szereti az embert, akarja megmenteni az embert. Mária születése ezért nagyon nagy ajándék számunkra. Benne megjelenik a bűn nélküli ember, aki szabad, teljes egészében rábízza magát az Istenre, s ezért tud szabad lenni. A parancsot megtartó ember szereti az Istent, ezért megtartja az Ő parancsait. Életét, életének eseményeit a szövetségi hűségben értelmezi, ebben akar értelmet nyerni, ebben akarja önmagát elhelyezni.
A Szentlélekkel eltelt ember jelenik meg. Nincs benne más, csak isteni gondolat, csak Istennek az akarata, Istennek a szerető szándéka. Mindent Jézus Krisztushoz viszonyítva értelmez a saját életében Mária. Jézus Krisztusért cselekvő ember. Szolgáló ember, mert szolgálja, sokszor föl nem ismerhető módon, de mégis Isten szándékát követve az Ő fiában az Isten, üdvözítő művét szolgálja még akkor is, amikor ez emberi értelemben nehezen felfogható, megismerhető. Szolgálja, mert bízik abban az Istenben, aki őt megszólította. Megjelenik a szolgáló ember. Amikor megjelenik benne -és ezért is hálásak vagyunk- az Istent dicsőítő Istent magasztaló ember, akinek minden cselekedete, minden mondata, minden gondolata Istennél van, dicsőíti Őt. Ugyanakkor Mária számunkra az egyháznak, a hivatásoknak is a modellje. Példaképe is, olyan, amivé mi magunk is formálódni akarunk, mi magunk is változni, növekedni akarunk.
A hivatás, különösen az a hivatás, amit a szentség pecsétje megpecsétel, egyértelművé teszi az új emberré való növekedést, így a diakónusi szolgálatban is. Máriában, mint modellben, fölfedezhetjük azokat az elemeit, amelyek nélkülözhetetlenek a keresztény ember számára, de nélkülözhetetlenek a szentségben élni akaró ember számára is. Hogyan is lehetne úgy végezni a szolgálatot, egyházi hivatást, ha az ember szíve, lelke, értelme, elméje, egész lénye nem lenne telve Isten szent lelkével. Azzal a lélekkel, akit megkaptunk, megkaptuk a keresztségkor, megkapjuk az Ő ajándékait az Egyház Szentségeiben, és az Ő élete növekszik bennünk.
A Szentlélekkel eltelt ember a Szentség erejének a pecsétjével megerősítve, ennek bizonyosságában, mindent, Krisztusért tett és minden benne nyert értelmet.
Aki az egyházi rend szentségében küldetést kap, lefoglalást nyer az Úrtól, mindent Krisztusért akar tenni, benne értelmez bármit is, az életét, a küzdelmeit, a múltját, a terveit, a kapcsolatokat, a feladatokat, a készséget, mindent Jézus Krisztusban, a mi Megváltónkban, mert benne nyer értelmet minden, vagy éppen válik fölöslegessé, értelmetlenné. Mindent Krisztusért tesz. Ilyen a diakónus, amikor a liturgiában szolgál, amikor az igehirdetésben hiszi azt, hogy Isten igéje hatalommal és erővel hangzik el. Ilyen a Krisztusban cselekvő ember, amikor a karitatív szolgálatot vállalja, ami nem egy járuléka a keresztény létünknek, hanem krisztusi magatartás. Krisztushoz tesz hasonlóvá bennünket. Istennek az aggodalma, Istennek az irgalma, Istennek a táplálása, mentése, amikor egy ember a szentség erejében megerősítve szolgálja testvéreit. A diakónusnak ez a feladata.
S ugyanígy a papságra való készület is: hiszen Dávid is céljaként a papi létet jelölte meg, így tehát a diakónusi szolgálat, részben, az erre való felkészülést is segíti és jelenti számára. És természetesen mindent Krisztusért tesz, amikor az ima erejéből akar élni. Az ima erejéből akar értelmezni, akar növekedni, új erőt nyerni a vállalt feladatához.
A diakónusban megjelenik a szolgáló ember. Megjelenik Isten irgalma, megjelenik Isten szegénysége, és megjelenik a szolgáló emberben, a diakónusban az a fajta kölcsönösség, amiről sokszor megfeledkezünk, mert oly egyszerű emberi szempontból úgy gondolni, hogy aki ad, az valamire képes, és a másik, aki elfogad, nem képes semmit tenni, pusztán befogadni adományt, tárgyat, eszközt, lehetőséget. Pedig éppen a szegény viszonozza pusztán létével, pusztán szegénységével azt az ajándékot, amit kap, és közben gazdagítja, növeli azt, aki ezt a szolgálatot végzi.
Istenhez ragaszkodó ember a diakónus. Imádságát ennek megfelelően végzi. Az Egyházért akár hivatalból, akár kötelességszerűen is, megélve emberségünknek azt a dinamizmusát, ami egyszer a törvény hűségében és a törvényhez való ragaszkodásban nyeri el az értelmét, máskor pedig a szív lelkesedésével végzi ugyanazt az imát, és mindkettő értékes, mindkettő fontos, legfőképpen az egyház javára.
Kedves Dávid! Örömmel fogad az egyházmegye, örömmel fogadnak a pap testvérek, diakónus testvérek, a hívek, és hát örömmel vannak már itt azok a hívek, akiknek a szolgálatát a mai napon megkezded Keszthelyen. Örömmel fogad az egyházmegye ajándékként, és bízva abban, hogy szolgálatodat Máriás lelkülettel Krisztushoz ragaszkodva és nagy örömmel akarod végezni.
Bízunk abban is, hogy benned, mint minden fölszenteltben, folytatódik a megváltás műve. Az a mű, amit Isten kigondolt a teremtés kezdetén, amivel meg akar ajándékozni bennünket, örök életre akar vezetni. Így ebben a liturgiában várjuk, hogy kimondd az akarom teremtő szavát, várjuk, hogy elhangozzék Isten oldaláról, mert elhangzik, a legyen isteni szó, és várjuk, hogy Mária módjára kimond, igen, azt akarom tenni, amit az Isten tőlem kíván. Imádkozunk ezért, és részesei akarunk lenni ennek az ünnepi pillanatnak! Ámen.