Szeptember 29-e Szent Mihály arkangyal ünnepnapja. Ez alkalomból mai írásunk az egyházmegye egyik neki szentelt egyházáról, a Zala vármegyei Sümegcsehi plébániatemplomáról szól.
A település papját 1334-ben említették először, a falu a veszprémi püspök birtoka volt. Az 1540–1550-es években még fennállt a plébánia, amely a török idők pusztulását követően, 1711 után sváb és magyar telepesekkel éledt újjá. 1723-tól már anyakönyvet vezetett, azonban ez nem maradt fenn: a kötet(-ek?) 1747-ben elégtek. A plébániát 1748-ban szerveztek újjá.
Írott források szerint a mai templom a középkori felhasználásával épült. 1735-ben a hívek kezdték felújítani, s még az 1740-es években is gyűjtöttek befejezésére. 1746-ban tornya már készen állt, de a templom még boltozatlan volt. 1755–1757 között Padányi Biró Márton püspök kívül-belül renováltatta, ekkor a tornyon is dolgoztak, amely végül 1762-ben készült el – ahogy korábban ezt a kapu fölötti felirat jelezte –, a püspök által Győrben öntetett Szent Mihály-haranggal együtt. Koller Ignác püspök a nyugati kórus-karzatot építtette.
1774-ben feljegyezték, hogy a templom bővítése lenne szükséges. Bajzáth József püspök megrendelésére erre 1778-ban került sor: megépült a sekrestye, és a püspök egyúttal az egész templomot felújíttatta, majd 1796-ban a sekrestyét oratóriummal bővíttette, és megnagyobbíttatta az orgonakarzatot.
Pfeiffer János levéltáros-történész forráskutatásai és Koppány Tibor építészettörténeti kutatásai alapján a 1770-es évekbeli építési munkák ahhoz a sümegi Paul Mojser kőműves- vagy másként „Mojzer-mesterhez” köthetők, akinek már Padányi, majd Koller és Bajzáth püspökök megbízásából a környéken egy sor templom építésében volt szerepe. Hogy az írott forrásokban szereplő sok építési adat pontosan milyen mértékű munkákat takar, illetve hogy hol és mennyit őriztek meg a korábbi épületrészekből vagy építettek alapjától újonnan, azt csak részletes épületkutatás tudná pontosan meghatározni.
A 20. század elején, 1911–1912-ben teljes felújítás történt az épületen, melynek során a templombelső ornamentális kifestést és új liturgikus berendezést kapott. Tituláris szentje a középkor óta Szent Mihály arkangyal, a templom búcsúja az ő ünnepnapján, szeptember 29-én van. Az országos műemlékjegyzékben 5009. számon szerepel.
A település központjában emelkedő magaslaton, ma is temető szomszédságában áll a keletelt, hosszanti elrendezésű, egyhajós, kívül poligonális, belül egyenes szentélyzáródású templom. A tágas, nagy templom többszöri újjáépítés-, illetve bővítés eredményeként jött létre.
A bejárat a nyugati homlokzat előtt emelkedő toronyból nyílik. A vaskos földszintet záró osztópárkány felett az egyszerű hasábos toronytestet csak a főhomlokzatán nyíló ablakok tagolják: egy szegmensíves tágasabb nyílás felett két kisebb félköríves záródású résablak, majd harangszinten egy nagyobb félköríves helyezkedik el. Szemrevételezés alapján nem kizárt, hogy a torony magába foglaljon középkori falrészleteket.
A hajó nyugati végében falazott pilléreken íves homlokoldalú karzat látható Angster-orgonával. A szentély északi oldalához kétszintes sekrestye csatlakozik. A szentély felé a terepadottságok miatt egyre erőteljesebb és mélyebbre nyúlik a lábazat. A hajó és a szentély csehsüveg boltozatos, mely szoborfülkékkel tagolt széles falpillérekről indul, a boltozatok stukkókeret-díszítésűek, ma a tört fehér árnyalataira festett.
A berendezés meghatározó része a 19. század végi felújításból származó fő-, és mellékoltár, valamint a stációk. Értékes korábbi elemei a liturgikus reform ellenére itt megőrződött faragott fa áldoztatórács, faragott kő keresztelő medence, és az átalakításokkal fennmaradt szószék, amelynek mellvédjén korábban a halaknak prédikáló Szent Ferenc reliefje volt látható. Kétségtelenül a legfigyelemreméltóbb és egyik legkorábbi műtárgya azonban a barokk főoltárból származó Szent Mihályt ábrázoló olajkép, amely a szentély hátfalán az újabb faoltár felett kapott helyet.
A korábbi barokk oltárról egykorú feljegyzésekben néhány adatot találunk: 1777-ben készült, menzája vakolt volt kék márványozott festéssel. Tabernákulummal és kánontáblákkal ellátott, oltárképén Szent Mihály volt látható. Pontos adatok egyelőre nem állnak rendelkezésre e fennmaradt oltárképpel kapcsolatban. Szignó rajta szemmel nem látható, azonban restaurálás során esetleg felbukkanhat jelzés. Hogy az elhúzódó barokk építkezések-megújítások során mikor került a templomba, egyelőre nem világos. Stílusa, az ábrázolás ikonográfiai jellegzetességei nyújthatnak támpontot.
A képen a Gonoszt legyőző Szent Mihály álló alakja látható római katona-öltözetben, kék páncélinge és sisakja arany szegéllyel kísért, szintén arany az combot fedő felső ruha, lábán csizma-szerű, magas szárú, szürke zárt lábbeli, testén fehér tunika, bő vörös köpeny látható. A szent szembe nézetben áll, megcsavarodó törzzsel. A mozdulatot a jelenet indokolja: bal lábbal a talajon áll, a térdben megemelt jobbat a barnás bőrű, meztelen felsőtestű, idősebb és csúf arcvonásokkal megfestett, a földre taposott Gonosz vállán pihenteti. Teste előtt lazán keresztbe vetett baljában könnyed mozdulattal tartja a nehéz láncot, amellyel a legyőzöttet fogva tartja, annak karját béklyó szorítja. Fölötte jobbjával lefele irányuló hosszú kardot tart, jobbra a kép ellensúlyaként az arkangyal szárnyai sejlenek elő a háttér felhői közül. Ahogy a szent mozdulatán, úgy szőke hajfürtökkel keretezett, szelíd, kerekded arcán sem látszik az erőfeszítésnek semmi nyoma: maga elé, lefelé, a legyőzött irányába tekint.
Bizonyos körülmények arra utalnak, hogy az oltárkép még Padányi püspök idejéből származhat. Ezt a feltevést további forráskutatás, stilisztikai és restaurátori vizsgálat tisztázhatja.