Arca van a szeretetnek

2023.12.26., Hírek rovat

Isten betöltötte az ő ígéretét, Isten megmutatja az ő hűségét. Karácsony ajándéka ez – hangsúlyozta Dr. Udvardy György veszprémi érsek karácsonyi, ünnepi homíliájában.

Karácsony első napján dr. Udvardy György veszprémi érsek ünnepi szentmisét celebrált a veszprémi Szent Mihály Főszékesegyházban.

Dr. Udvardy György köszöntőjében elmondta: – Az Ige testté lett, Gyermek adatott nekünk, Fiú született nékünk – énekeltük -, s valljuk meg most, a közös ünneplésünkben. Szeretettel köszöntöm a kedves testvéreket, paptestvéreimet, a diakónus testvéreket, a testvéremet. Ünnepi lélekkel vagyunk itt, mert szeretnénk szemlélni a nagy titkot, a Gyermeket, a megtestesült Igét, aki a mi életünk, és aki táplálni akar bennünket. Folytatja a megtestesülés művét akkor, amikor engedi, hogy megtörjük, engedi, hogy kimondjuk fölötte az áldozat szavát, és folytatja a megtestesülést akkor, amikor bennünk cselekszik, vállalja a mi töredelmünket. Öröm ez számunkra! Isten velünk!

A homíliájában a Megváltó születéséről és annak jelentőségéről beszélt.

– Kedves testvérek!
Hallottuk ezt a gyönyörű evangéliumot, aminek záró gondolata így hangzik: Istent soha senki sem látta. Isten egyszülöttje, aki az Atya keblén van, Ő nyilatkoztatta ki. Ezt ünnepeljük. Látjuk az Istent, láthatóvá, felfoghatóvá válik az Isten. Csodálatos módon egy gyermek születésében, egy gyermek életében, a Fiúnak az életében, aki nekünk adatott, aki engedelmes, aki az Atya akaratából jött. Pusztán ez a tény, hogy Ő emberként születik, teljes szegénységben, teljes kiszolgáltatottságban – ez az Istenről beszél. Isten titkát tárja föl előttünk. Senki sem ismeri az Istent, aki az Atya kebelén volt, Ő nyilatkoztatta ki nekünk.

Láthatjuk az Istent. Istennek arca van és arca van a szeretetnek.

Ilyen a mi Istenünk. Szeretni akar. A mi életünket akarja élni, érthetővé akarja tenni, föl akarja tárni önmagát, hogy ne a mi kérdéseink, kéréseink legyenek csupán, amelyek vezérelnek, hanem a szemlélés. Szemléljük őt, a Nagy Titkot. Az ember mindig meg akarja ismerni az Istent. És az Isten segítségünkre siet. Föltárja önmagát. Meg akarsz ismerni, meg akarod ismerni a titkomat?

És megszületik Jézus, az Isten Fia.

A katolikus egyház katekizmusa tanítja, Jézus teljes élete kinyilatkoztatás. Kinyilatkoztatás, vagyis az Istentől jön a tanítás, a kinyilatkoztatás, ami az ember számára fontos.

Jézus születése. Ahol nyilvánvalóan nem voltak ott a tudósítók. Nyilvánvalóan az Ősegyháznak, a Krisztust követő közösségnek nagyon szép reflexiója Jézus születésére. Föltárja az Isten titkát, természetét, hogy fontos az ember, föltárja atyai gondoskodását, föltárja azt, hogy az Atyaság és az atyai megszólítás a mi kincsünk.

Föltárja az Atya bensőséges titkát, meg akarja szabadítani az embert, éltetni akar bennünket. Adventi időben azt engedtük átélni önmagunknak: mi az, ami nehéz, mi az, ami elválaszt az Istentől. Mi az, ami korlátoz bennünket?

Most pedig karácsonykor azt ünnepeljük, hogy Isten mindezektől meg akar szabadítani. Fölkínálja ezt, de hogyan? Boruljunk le előtte, szemléljük a Fiának az arcát, szemléljük a Fiának a létét.

Meg akar váltani, üdvözíteni akar bennünket.

Az angyal ezt hirdeti meg: „Örömet hirdetek nektek. Megszületett a Messiás az Úr Krisztus Dávid városában.”

Öröm ez mindannyiunk számára.

Keresztény létünknek minden elemét érinti az, ahogyan az Isten közel jött hozzánk. Ugyanis ott van a szívünkben, szeretnénk örömben élni, szeretnénk örülni, szeretnénk, ha az örömünk nem lenne kockázatos, nem kellene félteni, nem kellene aggódni attól, hogy egyszer csak eltűnik a szívünkből. Az Isten örömre hív. „Nagy örömet hirdetek nektek, megszületett a Messiás, a Megváltó.”

A gyermek születésében az is konkrétan mindannyiunk tapasztalatává válik, hogy Isten közel jön az emberhez, nem tesz távolságot tőle. Az adventben is ezt éltük át. Úgy gondoljuk, úgy élhetjük meg, hogy kiáltozunk az Isten után. Aztán lehet, hogy hallja, lehet, hogy nem, de nem mindig teljesül úgy, ahogy mi szeretnénk. Karácsonyban ez az élmény, ez az érzés letisztul, és pontosan annak tudunk örülni, hogy itt van közöttünk, jelen van, számunkra elérhető.

Azt az Istent tudjuk megismerni, megszeretni, aki jelen van számomra. Jézus Krisztust, ezt az ember számára jelenlévő Istent mutatja meg számunkra.

Megváltó születik nektek. A Fiú Megváltó. Megszabadít bennünket bűneinktől, gyengeségeinktől. De ne szépítsük a dolgot – még az ünnep alkalmával sem – a bűn az a halál, a bűn a gyengeség, a halál útja. Ha ragaszkodom bűneimhez, ha úgy gondolom, nekem így is jó, akkor egészen bizonyos, hogy nem az életet választom. Ő szabadítóként jön. S lehet-e kedvesebb, lehet-e figyelmesebb, mint egy gyönge gyermek képében érkező szabadító. Sokszor félünk attól, akár emberi kapcsolatainkban is, hogy valaki szembesít gyengeségünkkel, mulasztásainkkal, esetlegesen bűneinkkel, és az rossz lesz. Különösen akkor, hogyha valaki nem szeret, akkor egészen fájdalmas, akár megsemmisítő is. Isten úgy akar szembesíteni saját magunkkal, akár gyengeségeinkkel is, hogy egy szeretetre méltó, egy szeretetnek kitett, szerető gyermeket küld hozzánk, hogy szembesüljünk vele.

Milyen jó belenézni egy újszülöttnek a tekintetébe, arcába, egyáltalán a lényét szemlélni. Ő nem vádló. Ő mindig a szeretetre hív, mindig a jóra hív. Persze, milyen jó lenne megmaradni mindig gyermeknek. Milyen jó lenne a gyermeki bizalmat éltetni önmagunkban. A gyermek növeli bennünk ezeket a vágyakat. Nem vádlóan, de egyértelműen meghívóan.

Megszületett nektek a Megváltó, az Úr Krisztus. A gyermek egyértelműen életem ura.

Annyi minden bizonytalanság vesz körül bennünket, és az adventben ezt is engedtük, hogy megéljük. Ebben a bizonytalanságban nem is az a rossz feltétlenül, hogy sokféle dolog van gondolataimban, lelkemben. Talán még az sem a legrosszabb, hogy egy dologról gondolok valamilyen értékrend alapján, egy másik dologról, egy másik értékrend alapján gondolkodom, hanem talán az a legnehezebb, hogy mi is az én életem középpontja. Ki van az én életem középpontjában? Életem ura. Megszületett az Úr Krisztus. Nem pusztán egy név, bár így nevezzük, hanem az ő tulajdonságát fejezi ki. Ura az életemnek, Megváltója az életemnek. Milyen szépen, milyen tapintatosan közelít hozzánk az Isten. Az élet urát, a világmindenség urát akarja a szívem középpontjába helyezni. És lehetne-e tapintatosabban, szelídebben, nagyobb szeretettel, minthogy egy gyermeket kínál föl, mutat fel, őt kell szeretnünk, hogy az Isten életem ura legyen.

Isten megszületik az Ő fiában, Dávid városában, ez pedig egy nagyon finom utalás arra, hogy az ószövetségi próféciák, jövendölések, várakozások, azok beteljesültek. Isten betöltötte az Ő ígéretét, Isten megmutatja az Ő hűségét. Karácsony ajándéka ez is. Isten hűséges, Isten betölti az ő hűségét.

És a hűség együttérzés: tudja, hogy mi van bennem, minek örülök, mi foglalkoztat és egy bizonyosság, egy sziklahűség az életemben.

Ha Krisztus az életem ura, könnyű fölfedezni Istennek a hűségét. Ez a hűség úgy bizonyosság, hogy az Isten megküzd értem, velem, bennem. Nem veszi el küzdelmeimet, nem teszi teljesen kényelmessé az életemet, azt én akarom tenni, de ő velem küzd, és így mutatja meg a hűségét. Ha a Biblia tanítása szerint elfogadjuk, hogy hitemet a küzdelmeimben tudom megmutatni, akkor erre egyértelmű válasz az Istentől az Ő hűsége – a küzdelmeimben mutatja meg a hűségét. De ez jó, erőt adó, bátorító, így akarunk az ünnepben megerősödni.

Jelekben mutatja meg az ő szeretetét. Ez lesz a jel, egy gyermeket találtunk pólyába takarva, jászolba fektetve. Miért gondoljuk, hogy Istennek ez a jele? Miért gondoljuk, hogy a világmindenség urának ez lesz majd a fölismerhető jele? Mi valami hatalmat akarunk, mi valami pompát akarunk, vagy egyértelműséget akarunk, de ő ezt nem adja. Miért? Mert éppen a bizalom, éppen a személyesség okán, éppen a döntéseim okán, éppen a kockáztatás okán akar növelni, gazdagítani, jelet ad, olyan jelet, amely őrá utal. Isten teljes szegénységében, hűségében, elköteleződésében ott van Jézus Krisztusban, a gyermekben, a pólyába takarva és jászolba fektetve. Az imádásnak a helye ez. Hányszor éljük át testvérek? Szeretném az Istent dicsőíteni, imádni, szeretnék, imádkozni és ehhez valami ünnepi pillanatot, hangulatot akarok varázsolni, mert úgy gondolom, akkor majd tudok imádkozni. És nemde úgy van, hogy éppen a szegénységünkben, éppen a tanácstalanságban, éppen a bizonytalanságban tudunk leginkább imádkozni, akkor, amikor hajlandó vagyok elfogadni, hogy Isten elfogadja az én szegénységemet, s ezért bizony isteni jel, egy bepólyált gyermek, isteni jel, egy jászolba helyezett gyermek, szegényen, az én szegénységemben, kiszolgáltatottan, az én kiszolgáltatottságomban, de a bizalomban.

Karácsony ünnepe bátorítani akar bennünket, mert megismertük az Istent.

Istent soha senki nem látta. Isten egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, Ő nyilatkoztatta ki.

Ismerjük az Istent, és ez elég nekünk ahhoz, hogy boldogan éljünk. Ismerjük az Istent, aki az ember méltóságát hangsúlyozza éppen karácsonykor, hogy mi istenivé tudjunk lenni.

Ismerjük az Istent, aki mindig igaz módon beszél, nem változik az ő igazsága, nem változik az ő szava járása, mindig ugyanaz.

Ismerjük az Istent Jézus Krisztusban, aki közösséget teremt. Olyan csodálatos, hogy a leborulás a legszemélyesebb ügyünk, mindannyiunknak külön-külön és mégis karácsony megünneplése közösségi ünnep. Mert egymásban is fölfedezzük az Isten jelenlétét, egymásban is fölfedezzük Isten jelét, egymásban is fölfedezzük Isten jelenvalóságát.

Vagyis most, a testvéri közösségben, az egyházban azt tudjuk megélni, amire meghív bennünket az Isten. Az Isten Fia emberré lett, hogy az ember Isten Fiának bizonyuljon. Milyen jó lenne, ha a karácsony ebben erősítene. Úgy tekintsünk egymásra, mint testvérekre. Úgy tekintsünk egymásra, mint akik a megistenülés útján járunk. Ezért hallgatjuk az igét, ezért veszünk részt a közös ünneplésen, ezért járulunk a szentségekhez, ezért bízunk az egyházban, ezért bízunk egymásban, mert ez Istenre irányul. Istennek az útját járjuk.

És ez az, ami a reményt erősíti bennünk is, önmagunkban, hívő közösségünkben. Remény, ami túlmutat rajtunk. Remény, ami túlmutat a jelenen, és szimbólummá, misztériummá válik. Azok az emberek, akik elhiszik önmagukról és testvéreikről, hogy a megistenülés útján járnak, bukdácsolva, küzdve, de Istent szem előtt tartva, azokat megismerjük, mert ők a remény emberei. Sokszor úgy gondoljuk, a remény emberei azok, akik látványosan nagy dolgokat tudnak véghez vinni, megszervezetten, eredményesen, és még ezt az eredményt el is ismerik sokan. Mi pedig azt mondjuk – a remény emberei azok, nem tagadva az előbbinek időnként való fontosságát – a remény emberei azok, akik veszik a bátorságot és leborulnak a bepólyált gyermek előtt, aki a jászolban fekszik. Ez jelent mindent.

Istent soha senki sem látta. Isten egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki. Hát ezért vagyunk itt, mert hisszük, hogy kinyilatkoztatta nekünk. Hisszük, hogy kinyilatkoztatta Jézus Krisztusban, az Ő személyében, tanításában, az Ő Igéjében. És azért vagyunk itt, mert hisszük, hogy kinyilatkoztatja nekünk itt az Eucharisztiában. Beletestesül a kenyérbe és a borba, hogy legyen a mi életünk örök életre vezető erőforrása. Ámen.

Dr. Udvardy György elbocsátó üzenetében még hozzátette: – Az ige testté lett és közöttünk lakott. Ünnepeljük a mostani liturgiában, és ünnepeljük azt, hogy az Isten bennünk él, bennünk lakik, lakást vett nálunk.

Ez oka, alapja a mi reménységünknek. Kívánok minden kedves testvéremnek, itt jelenlévőknek, a főegyházmegye minden tagjának, a családtagoknak, a betegeknek Istentől áldott boldog karácsonyt! Isten benne van az életünkben. Isten azt kívánja, hogy merjünk leborulni egymás előtt is szolgálva, mert ezzel az Isten előtt borulunk le és ezáltal istenít meg bennünket.

A remény emberei képesek arra, hogy békét teremtsenek. Boldogok a békességesek, mert ők Isten Fiai. Teremteni a békét, mennyire fontos lenne ez egyházi közösségünkben, egyházmegyénkben, országunkban, de gondolni kell a háború áldozataira és a háborúban élőkre is. Imádkozzunk értük, különösen a nemzettestvéreinkért, akik hónapok óta, évek óta nagyon nehéz helyzetben, a remény embereiként szolgálják a menekülteket, szolgálják és osztják meg javaikat, folytatva a krisztusi megtestesülést. A remény embereiként imádkozzunk ezért a békéért. Áldott, békés ünneplést kívánok! Bátorítsuk egymásban a megistenülésnek a folyamatát!

Karácsonykor az Isten elveszi az emberből a fölösleges kritikát. Mert ez képes megmételyezni mindent. Sőt, nem csak elvesz, hanem mellé helyezi a jóságra való törekvésnek a vágyát és azt a hitet, hogy a másikban ott van. Ezt a jót szeressük egymásban, ezt a jót bátorítsuk egymásban!

 

Comments are closed.



Ugrás az oldal tetejére »