A Veszprémi Dávid Árvaházat, mai nevén Davidikum, Zsolnai Dávid veszprémi kanonok alapította, eredetileg „ápolóházként”. A kanonok végrendeletében kikötötte, itt katolikus szellemben oktassák és neveljék az árva és vegyes házasságból született gyermekeket. Az oktatást 1811-ben kezdték meg egy ideiglenes helyen a Séd-partján, majd Hornyik János és Kolossváry Sándor adománya lehetővé tette az építkezés megkezdését Hild József tervei alapján.
A 40 növendék befogadására alkalmas, klasszicista stílusú árvaházat 1828-ban adták át, és 1829-ben került fel a homlokzatra a Szent Dávid-szobor.
Az intézmény 1908–09-ben emelettel bővült, kiugró részt kapott a Séd felőli oldalon, valamint növelték az ebédlőt és a kápolna méretét. Az intézet vezetését az egyházmegyei papok közül választott igazgatókra bízták, az első Beke Ince Kristóf volt, aki kialakította az intézmény belső szervezetét és működési rendjét. A fiúk és lányok az iskola falain belül megszerezték az elemi ismereteket férfi tanítók és nőnevelők segítségével. A tehetséges fiúk a piarista gimnáziumban folytatták tanulmányaikat, míg a többiek mesterséget tanultak.
A Davidikum ma
1873-tól az intézmény jellege megváltozott, és fiú internátussá (diákotthonná) vált. A fiúnövendékek teljes ellátást kaptak, tanulásukat az igazgató és a felügyelő ellenőrizte.
A leánynövendékeket átadták az irgalmas nővéreknek. A II. világháborút nagyon megsínylette az intézmény, 1944-ben tábori kórház lett. A háború után a káptalan nem tudta tovább működtetni, a tulajdonjogot átadta a veszprémi egyházmegye mindenkori főpásztorának, 1946 őszén megnyílt a Davidikum, mint a vidéki gimnazisták internátusa, majd 1948-ban az intézményt államosították.
