Balatoncsicsó, Szent Balázs-templomrom
Szent Balázs a 4. század első harmadában a mai Örményország területén élt és halt vértanúhalált. Legendája szerint püspökké választása előtt orvos volt, aki a fellángoló keresztényüldözés idején hívei unszolására elhagyta a várost. A vadonba visszahúzódva is folytatta a gyógyítást, vadállatok őrizték, akiket megszelídített, a betegeket meggyógyította. Egy alkalommal farkas által elragadott malacot szabadított meg csodás módon. Mikor egy vadászat alkalmával felfedezték búvóhelyét, őt magát is elfogták és fogságba vetették, ahol csodálatos gyógyításokat vitt véghez. Egy alkalommal egy fiút mentett meg, akinek torkán akadt egy szálka, a fiú anyja pedig hálából gyertyát vitt neki, ő azonban arra kérte, inkább a nevére szentelt templomban ajánljon fel minden évben egy gyertyát. Végül a Diocletianus császár által folytatott keresztényüldözés során válogatott kínzásokat követően lefejezték.
Legendájának említett elemei mai napig élnek a szent tiszteletében, ábrázolásának jellegzetességeiben, illetve a népszokásokban. Többek közt az orvosok, gyertyaöntők védőszentjének tartják, a Tizennégy segítőszent egyike. Máig élő szokás a Balázs-áldás, illetve torokbajok ellen hívják segítőül. Ábrázolásain gyakran püspöki ornátusban jelenik meg, attribútumai közt szerepelhet a gyertya, farkas, disznó, vagy mártíromságának eszközei. Tisztelete a keleti keresztény területeken már a 6. században elterjedt, nyugaton a 9. századtól; ünnepnapja keleten február 11., a latin területeken február 3. Magyarországon néhány településnév őrzi nevét, ábrázolása ismert több gótikus szárnyasoltárról.
Archív felvétel a Szentbalázsi templomromról (Fotó: Balatoni Múzeum, Keszthely)
A veszprémi egyházmegyében tiszteletéről tanúskodik, hogy a székesegyházban a számos középkori oltár között a 15. század közepén volt egy Szent Balázsnak patrocíniumú is. Ugyanakkor Szent Balázs titulusú templomot és kápolnát keveset ismerünk; közülük kétségtelenül a legjelentősebb az a középkori templom, amelynek romjai ma a közigazgatásilag Balatoncsicsóhoz tartozó szőlőhegyen találhatók.
A Tapolcai-medencében, Szentantalfa község felett a hegyoldalban áll az Árpád-kori Szent Balázs-plébániatemplom romja. Az egykor hozzá tartozó település nyomait tőle keletre régészeti feltárás azonosította. A templom alapításáról, építéséről középkori oklevelet nem ismerünk, de papját 1333-ban már említik, plébániája a 16. század közepén még működik. A török időkben kezdődött meg a pusztulása.
A Szent Balázs templom romjai, Pelargus János felmérési rajza a MOB számára, 1872. (eredeti: MÉM-MDK, Tervtár)
A festői látványt nyújtó, keletelt, nagyméretű, homlokzati tornyos romot már a 19. század második felében meginduló archeológiai, műrégészeti, mai szóval élve műemléki érdeklődés számba vette. Az első hivatalos, Gerecze Péter által összeállított és 1905-ben megjelent műemlékjegyzékben is szerepelt Csicsó településnél, amely feljegyezte a romról Pelargus János által 1872-ben felvett rajzot.
A maradványok kutatását 1970–1971-ben Dax Margit, a Veszprémi Múzeum régésze végezte. Az omladékból kibontott maradványokból világossá vált, hogy a templom két fő építési periódus során nyerte el ma ismert kiterjedését. Először, feltehetően a 12. században, egyhajós, kisméretű románkori templom épült, amelyről megállapították, hogy pilléreken nyugvó nyugati karzattal rendelkezett; szentélye három fokkal emelt szintű, kissé szabálytalan alaprajzú, kívül egyenes, belül íves záradékú volt. A feltárt főoltár maradványai mára eltűntek, előtte a hajó tengelyében lépcső vezetett le a kisméretű boltozott kriptába.
A korai templomot a 13. században elé épített szélesebb hajóval bővítették nyugat felé, így a korábbi épületrész szentélyként élt tovább. A bővítmény nyugati része ma is fennáll: falazott pilléreken karzattal, amely széles árkádívvel nyílt a hajóra, középső szakasza felett többszintes torony magasodik. A vegyes kőfalazat jellegzetessége a falszövet úgynevezett „opus spiccatum” (halszálka) rakásmódja.
A későgótikus faragott kő pasztofórium a Tihanyi Múzeum egykori kiállításában (Fotó: Tihanyi Múzeum 1976-ban megjelent katalógusa nyomán)
A 15. században a főhomlokzat új, gazdagon tagolt későgótikus kaput kapott. Már a kutatások előtt, 1962-ben azonosítottak az omladékban egy későgótikus faragott kő pasztofóriumot, amely előbb a keszthelyi, majd a tihanyi múzeumba kőtári kiállítására került. Ma a Laczkó Dezső múzeum raktárában található.
Az 1970-es évekbeli feltárást nem követte helyreállítás. Erre csak 2001-ben, az „Árpád-kori kis templomok” program keretében, állami támogatásból került sor. Ekkor Balázsik Tamás végzett megfigyeléseket, melynek során többek közt festett vakolattöredékeket találtak, és megállapították, hogy legalább az új hajó élénk kifestésű volt. Megfejtették továbbá a szentély északi falán korábban már azonosított kőkeretes nyílás szerepét, feltárva a szentély északi oldalához másodlagosan épült kápolna maradványait. A konzerválás hiányosságai miatt napjainkra a maradványok ismét állagvédelmi beavatkozást igényelnek.
Alaprajz Balázsik Tamás nyomán