Pénteken Veszprémben tartott konferencia után április 13-án Litéren, vértanúságának színhelyén emlékeztek meg Bódi Mária Magdolnáról. Kovács Gergely posztulátor előadását követően a református iskola udvarán mutatott be koncelebrált szentmisét Székely János szombathelyi megyéspüspök és Udvardy György veszprémi érsek, majd Magdi sírjához vonult a több száz fős tömeg közös imádságra.
A litéri református iskolában sokan gyűltek össze a 9 órakor kezdődő megemlékezésre. Csernai Balázs köszöntötte Udvardy György veszprémi érseket; Cristiana Marinellit, Bódi Mária Magdolna boldoggáavatási eljárásának vatikáni posztulátorát és Kovács Gergely posztulátort, a Mindszenty Alapítvány képviselőjét; valamint a rokonságot és a vendégeket, köztük a biciklis zarándokokat. A megemlékezésre a főegyházmegye számos egyházi iskolájából és plébániájáról érkeztek fiatalok, így Veszprémből, Keszthelyről, Pápáról és Várpalotáról is, továbbá a Veszprémi Egyetemi Lelkészségről.
Kovács Gergely felhívta a figyelmet arra, hogy idén Mindszenty 80, jövőre Bódy 80 emlékév lesz, sőt annak is jövőre lesz húsz éve, hogy Litéren Bódi Mária Magdolnára emlékeznek. A 23 évesen vértanúhalált halt fiatal lányról szóló előadásában a posztulátor öt témát fejtett ki: mit ünneplünk Mindszentyben, illetve (ahogy mondta) Magduskában, hogyan kapcsolódnak ketten egymáshoz, hogyan kapcsolódhatunk mi hozzájuk, és mikorra remélhetjük a boldoggá avatásukat. Mindszenty József szolgálatának ismertetése után Bódi Mária Magdolna életpéldáját és vértanúhalálának vállalását mutatta be Kovács Gergely. Elsőként az előző napi konferencián elhangzó imából emelt ki gondolatokat. Köztük azt is, hogy ő valóban Mária volt, és Magdolna, hiszen mind a két sorsot vállalta: Magdolnaként vallotta, hogy a nő nem tárgya a férfi ösztöneinek, Máriaként pedig szabadon rendelkezett önmagával, Krisztusért élt. Vértanúsága pillanataiban, 1944. március 23-án Magdi felkiáltott: „Krisztus, királyom!” Ugyanúgy az égre tekintett, az égiekre készült, mint Szent István első vértanú a kivégzésekor, és mint a három ifjú a tüzes kemencében. Számos érdekes részletre kiterjedő előadása végén Kovács Gergely kérte a hallgatóságot, imádkozzanak, hogy a dikasztérium egyhangúan fogadja el Magdi vértanúságát.
10 órakor bevonult a Veszprémi Főegyházmegye harminc papja az iskola udvarán tartott szabadtéri szentmisére, amelyre több száz ember gyűlt össze.
Udvardy György érsek köszöntötte az egybegyűlteket, majd Székely János felhívta a figyelmet arra, hogy szent helyen vagyunk, hiszen itt teljesedett be Bódi Mária Magdolna életáldozata. A püspök Tertullianus gondolataival – „a vértanúk vére a kereszténység magvetése” – biztatott, hogy ahogyan Magdi titokzatos, életadó magvetése beteljesedett, és az életáldozatból kegyelem és áldás fakadt, úgy a mi életünk is áldást adó magvetés legyen. Homíliájában a szombathelyi megyéspüspök elsőként a Szent János könyvéből vett evangéliumi szakaszt idézte fel, amelyben a tanítványok csónakja éjszaka viharba keveredik, de egyszer csak megjelenik Jézus, és azt mondja nekik: „Én vagyok, ne féljetek!” Hányszor keveredik viharba a mi életünk is, a hazánk, a világ, az Egyház hajója! – fűzte hozzá a főpásztor. – Meg tudjuk-e látni Krisztust, aki nem hagy el, hanem azt mondja, ne félj, te maroknyi nyáj, atyátok nektek adja az országát? Tudom-e hallani és látni Krisztust, amikor viharban, hullámok között van az életem hajója? Tudjuk-e élni azt a bátor hitet, amit Bódi Mária Magdolna élt, aki gyalog ment egy-egy szentmisére, éjféltől kezdve éhen a szentségi böjt miatt? Tudjuk-e élni azt a hitet, amikor tisztasági, szüzességi fogadalmat tesz, vagy amikor a sokgyermekes édesanyákat segíti, bár maga sem jó módú, vagy amikor vezeti a dolgozó lányok egyesületét, látogatja az kórházban a sebesülteket? – tette fel sorra a kérdéseket Székely János, majd hozzátette: Szent II. János Pál pápa is azt kiáltotta a világnak: Ne féljetek, tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt! És a kommunista dikatatúra rettenetes falai összeomoltak. Ezt a bátor hitet élték az első keresztények is, akik meghódították önfeláldozásukkal a római birodalmat – utalt a szentlecke főszereplőire a püspök. Mint mondta, Benedek pápa szerint ennek három oka van. Az első keresztények hitték, amit hittek, szemernyi kételyük nem volt afelől, hogy Isten létezik, a világ a Teremtő remekműve, a Biblia Isten igéje, Jézus nemcsak bölcs és nagy ember, hanem az élő Isten Fia. Hitték, hogy a törvényeink hatékonyak, és nem ellenünk vannak, hanem felszabadítanak, és hogy van örök élet. A kereszténység vonzó, logikus világnézet volt, ami művelt rómaiakat is vonzott – magyarázta Székely János püspök. – Benedek pápa úgy tartotta, hogy mai megfáradt nyugati kereszténységünk ezt az intellektuális biztonságot, erőt elveszítette. Sok keresztény kételkedik a hit igazságaiban, nem tudja őket megmagyarázni sem magának, sem másoknak. Benedek pápa szerint a hit korai terjedésének második oka, hogy az első keresztényeknek hiteles volt az életük, szerették egymást. Segítették a szegényt, embernek kezelték a rabszolgát, vállalták a vértanúgot is. A harmadik ok pedig, hogy hirdették az evangéliumot. Az első 300 évben ezt nem a papok tették, hiszen nyilvános templomok nem voltak, nyíltan prédikálni nem lehetett. Édesapák, édesanyák adták tovább a hitet, embertől emberig, futótűzként. Mai kereszténységünk ezt is elfelejtette, sokan meg sem próbálták a hitüket továbbadni, megvallani, mások felé sugározni – figyelmeztetett a főpásztor.
Székely János történeteket mesélt arról, hogy a hit átadása, megvallása azonban ma is lehetséges. Elsőként saját katonasága alatt átélt tapasztalatát osztotta meg. Egy katonatársuk borzalmasan szitkozódott, a saját anyját is szidta. Kiderült, azért beszél így, mert amikor megszületett, az anyja egy rongyba csavarva letette őt a kórház lépcsőjére. Így vezetéknevet is az állam adott neki, semmilyen rokona nem volt, egyedül nőtt föl. „A laktanyában az első karácsonyon nem mehettünk haza, a harmincfős hálóteremben öten voltunk papnövendékek és ő. Törtünk fenyőágat, szereztünk egy gyertyát, és volt öt narancsunk. Az asztal körül mi, papnövendékek énekeltünk, imádkoztunk, a fiú hallgatta. A végén odaadtuk neki az öt narancsot, mint a kispapok karácsonyi ajándékát, neki, akitől annyit szenvedtünk. Elkezdett sírni, ilyen ajándékot még soha nem kapott.” A történethez kapcsolódva Székely János feltette a kérdést: Tudunk-e fényt vinni a sötétségbe, nem megijedni a sötéttől? Majd Böjte Csabát idézte, aki sokszor mondja: a sötétséget nem lehet karddal kaszabolni. Tudsz-e gyertyát gyújtani, tudsz-e te lenni a fény? A további történetekkel arra biztatott a szombathelyi megyéspüspök, hogy merjünk hívni mi is másokat a templomba, zarándoklatra; merjük továbbadni a fényt. Merjünk a semmiből is adni, segíteni másokat, mint Bódi Mária Magdolna, vegyük észre a plébániánkon a szegényt. Világítson a hitünk a családunkban is, a gyermekeinknek, az unokáknak, hiszen a gyermekeket a szülők példája neveli, a házastársak egymás iránti szeretete ad nekik biztonságot.
A szentmise végén Kovács Elemérné Bódi Mária, Magdi unokahúga szavalt egy német nyelvről Túrmezei Erzsébet által átdolgozott verset, hogy elsősorban az idős korosztálynak adjon vele erőt.
Cristiana Marinelli (aki négy éve Bódi Magdolna Mária boldoggáavatási ügyének posztulátora) a szentmise végén elhangzó gondolatait Takáts István helynök fordította magyarra. Cristiana elsőként rámutatott az „Isten szolgálója” jelző mély értelmére. Isten szolgája teljességében megéli, mit jelent Krisztus követőjének lenni. Isten őt kiválasztotta, hogy az örömhírt terjessze a világban, hiszen Istennek szent életek kellenek, hogy az emberi szívekben felébressze a bátorságot az evangélium teljességének és radikalitásának megélésére. Ezután részletesen ismertette Magdi erényeit, jellemét, személyiségét, önmegtagadó életét. Mint mondta, Magdi úgy tartotta, az lenne a legszebb beteljesedése az életének, ha meghalhatna a hitéért, mert az biztosan példaadó lenne mások számára. Minden erejét, képességét Isten szolgálatába állította, életét is feláldozva. Az emberek megtéréséért végezte imáját, amelynek forrása az Eucharisztia és a Mária-tisztelet volt. Szerette a gyerekeket, megtanította nekik is, hogyan lehet Krisztushoz közeledni. A világ sötétségében, a háború borzalmaiban az élete fénylő reményt adott. Testtel, lélekkel átadta magát annak a tisztaságnak, amit Krisztusnak fogadott. Az élete megfelelt a boldogságmondások közül a hatodiknak: Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent.
A szentmisén közreműködött a várpalotai Nepomuki Szent János Római Katolikus Általános Iskola Cantate kórusa és a veszprémi Szent Mihály-székesegyház gyermekkórusa.
Ezután ebéddel vendégelték meg a több száz zarándokot az iskola udvarán, majd a Nepomuki Szent János-iskola diákjai adtak elő színdarabot Bódi Mária Magdolnáról.
A vértanúság helyéről indult a hosszú menet a litéri temetőbe, hogy Magdi sírjánál imádkozzanak és virágokat helyezzenek el.
„Azoknak a sírjait látogatjuk meg, akiket ismerünk és szeretünk – mondta Udvardy György érsek. – Mi azért jöttünk ide, mert ismerjük és szeretjük Bódi Mária Magdolnát, tanulhatunk tőle, és mert általa Krisztust tudjuk követni. A sírhoz zarándoklás egyben hitvallás is: hisszük, hogy aki meghalt, él. Az Úr megváltott bennünket, és örök életet ígért. Hisszük az örök életet és a feltámadást, és ezért Krisztus módjára akarjuk élni. A veszprémi érsek a sírnál rámutatott: Bódi Mária Magdolna erőforrása az eucharisztikus Krisztus volt. Kilométereket gyalogolt vagy kerékpározott, hogy naponta találkozhasson vele, erőt merítsen belőle. Ugyan szeretni akarjuk Jézust, ki akarunk tartani a jóban, szolgálni akarjuk a testvéreinket, de ehhez nem elég a mi erőnk és bátorságunk, Krisztuséra van szükségünk – tette hozzá a főpásztor. – Nagy ajándék, hogy az Eucharisztiában magunkhoz vehetjük, imádhatjuk őt!
Az imádságok, könyörgések és litánia után Bódi Mária elmondott egy verset, amely nagynénjéről, Bódi Mária Magdolnáról szólt. A szavalat után Cristiana Marinelli és Udvardy György érsek, majd a rokonok és a zarándokok helyeztek el fehér liliomkoszorúkat a 23 évesen meghalt Isten szolgálója sírjára, és elmondták a boldoggá avatásáért való imát.
Fotó: Merényi Zita, Nagy Lajos
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
