A karácsonyi időszaknak, a betlehemi történetnek központi szereplői a Csillag nyomában útnak induló és Jézus Krisztus köszöntésére Betlehembe érkező Háromkirályok: Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Se szeri, se száma e különös csoport útját és megérkezését ábrázoló, képzőművészeti, irodalmi, zenei alkotásoknak. De hát kik voltak ők? Valóságos személyek? Vagy mesehősök? Kitalált vagy szimbolikus szereplői az evangéliumnak? És hol van ma az a csillag, amit követtek? Egyáltalán, mi vagy ki késztette őket, hogy kövessenek egy csillagot földrészeken át?
Az ember kétezer éve teszi fel ezeket a kérdéseket, érvel és cáfol, de legtöbbször csupán racionálisan közelít a Háromkirályokhoz. Vagyis a történet felületét vizsgálja. Elméleteket alkot, s igen gyakran erőszakosan teszi ezt, gőgös fölénnyel le akarja leplezni a csodát. S ha a felszínen nem talál mérhető, kutatható adatokat, akkor az egészet közönséges kitalációnak, mesének tekinti. Ez történt a Háromkirályok esetében is. Ha az ember nem látja be, hogy a világ nagy titkaihoz a rációval való közelítés csak részismeretekhez elegendő, ha nem tud a lélek szavára a mélybe hatolni, ha bezárul a benső érzelmek, lelki impulzusok előtt, sohasem jut el a csodás történetekből fakadó isteni üzenetekig. Beleragad az anyagba. A „sötétség embere” lesz. (Pascal)
Az ember azonban teremtményi voltából fakadóan rosszul tűri a sötétséget, a fény felé, a világosság felé törekszik mindig. Az egyedüli a földi élővilágban, aki képes önmaga fölé emelkedni, s önmaga fizikai, biológiai képességeit meghaladva a spirituális térben érzékelni a racionálisan nem láthatót, megérteni az ésszel föl nem foghatót is.
A Háromkirályok képzőművészeti ábrázolásain azok a férfiak láthatók, akiket a Biblia ‘napkeleti bölcsekként’ említ, s akiket a keresztény vallási hagyomány Háromkirályokként ismer. Szent Máté evangéliumában olvashatunk róluk (Mt. 2, 1-16.), akik egy csillag vezetésével Betlehembe indultak, hogy találkozzanak a Messiással, a „zsidók királyával”, akiről a próféta jövendölte (Mik. 5,1.), hogy ott kell megszületnie: „…te, (Betlehem) Efrata, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled születik majd nekem, aki uralkodni fog Izrael felett”.
S mit mond e királyokról s útjukról a tudomány? Feltételezi, hogy a napkeleti bölcsek csillagászok lehettek, mivel az égboltot pásztázták. Eközben fedezték fel azt a csillagot, amely bizonyára nagyobb, fényesebb lehetett a többi között. Kepler az 1600-as évek elején már bizonyítani próbálta azt is, hogy nem is csillag volt az, amit láthattak, hanem egy különleges fényjelenség, ami valószínűleg a Jupiter és a Szaturnusz húszévenkénti „együttállásából” fakad. Számításokat is végzett, melyek nyomán valószínűsítette, hogy ez történhetett Krisztus születése időpontjában is. Mivel az eredeti görög Szentírás a bölcseket mágusokként említi, egy másik tudós csoport megállapította, hogy a titokzatos személyek a perzsa papság legfelsőbb rétegéből származhattak vagy babiloni csillagjósok lehettek, akik a csillagok állásából következtetni tudtak a jövőre, az eljövendő uralkodóra is. Juhász Gyula versében (Vízkeresztre) is ekként ír róluk: „Jövének távol, boldog Napkeletről / Három királyok, híres mágusok, / Mert hírt hallottak a csodás Gyerekről, / Kiről legenda és jóslat susog…”
Hármas számukat nyilván az ajándékok száma (arany, tömjén, mirha) határozta meg, folytatták tovább következtetéseiket. Mások feltételezése szerint azért voltak hárman, mert a 14. századig a világ csak három kontinenst ismert még, Európát, Ázsiát s Afrikát. Ezzel akarta tehát a nép hangsúlyozni a királyok személyének fontosságát, mondván: Jézus születésének híre általuk így az egész világra eljuthatott. Ezért festészeti ábrázolásuk gyakran rasszok szerinti, tették hozzá a művészettörténészek: fehér-, sárga- és fekete bőrű vándorok.
A művészettörténészek szerint a bölcseket királyként, koronával a 11. századtól kezdték ábrázolni. A Háromkirályok hitelét erősen megnyirbálta az a felfedezés is, hogy az örményeknél tizenketten szerepelnek az Írásban, egyes arab feljegyzésekben pedig hatan. Túl sok a mesés átmenet, változat ahhoz, hogy valóságos személyekről lehetne szó és valóságos eseményekről, összegezték végül következtetéseiket a kutatók.
Amit idáig idéztem a Háromkirályok irodalmából, az mind a felszín volt és a külső körülmény. A benső, a végső lényeget, az üzenetet ezúttal is csak mélyebbre ásva, a szakrális mezőben találhatjuk meg. Mert oly mindegy, hogy a történetmese vagy nem mese, ami a lényeges, az a benne elrejtett mondanivaló. Üzenet, amely örök, és mindenkihez szól, így hozzánk is. A Szentírásból tudjuk, hogy Jézus igen gyakran példabeszédekkel vezette rá tanítványait Isten üzeneteinek felismerésére. A Háromkirályok története is példabeszéd. A szentírás–magyarázók szerint a királyok pogányok voltak, ám Isten nem személyválogató, szeretete kiárad mindenkire, s így amiként megszólította annak idején Ábrahámot, vagy Jónást, vagy Józsefet, Illést, ahogy megszólította a tizenkét apostolt, s végül Keresztelő Szent Jánost, és elküldte őket tanúságot tenni Küldöttéről, a Messiásról, a Szabadítóról, a Megváltóról, úgy bizonyára a Háromkirályokat is megszólította. Jelet kaptak a Csillagtól, követték és megérkezve felismerték a megtalált Gyermekben Isten Fiát.
És ha még mélyebbre ásunk, föltárul a Háromkirályok példázatának szélesebb, átfogóbb üzenete is: „a királyok útja”. A királyok útja ugyanis nem pusztán vándorút, hanem zarándokút, belső lelki út, áldozatvállaló adventi út, küzdelmes, kitartást követelő út. A várakozás és vágyakozás útja a sötétségből a világosságra fizikai és lelki értelemben egyaránt. És a tisztulás útja is, próba: az utat nem feladva, nem engedve, hogy bárki eltérítsen arról (találkozás Heródessel!), hogy szent igyekezettel, ajándékozó szeretettel érkezzenek meg a Csillag nyomában a Megváltó jászolához.
S ha még mélyebbre tekintünk a Háromkirályok útjába, rádöbbenhetünk: az út, amit végigjártak, voltaképpen minden ember útja a földön– a születéstől a mennyei Találkozásig. Isten nem csupán az évezredekkel korábban élőknek mutatott vezérlő jelet, hanem a ma emberének is, hozzánk is küld jeleket, olykor személyeket, akik irányt mutatnak. Mert az úton végig kell mennünk. Mindenkinek a maga útján. Számot kell vetnünk tehát: Felismertük-e a Jelet, melyet küldött hozzánk az Úr? A Jó Úton vagyunk-e? Vagy csak ődöngünk, járkálunk beszűkült földi céljaink felé? Sodortatva, vagy sodrással élünk? Csak magunkra figyelünk vagy másokat is magunkkal vonzunk? És még azt is átgondolhatjuk: Vonzó-e az a környezetünk számára, ahogy mi az Úton járunk? A földi pályán az ember rendületlenül halad, keresve, kutatva a boldogságot, szeretetre éhezőn: „Mindnyájunk szíve ma-született Jézus, / imádatlan, meztelen didereg. / Várja köré terelt örömök nyáját, / hogy forró párát ráleheljenek” – írja a megérkezés vágyakozásával Váci Mihály is Betlehemes–ében.
A kegyelem révén az ember szabad akarattal haladhat, jelölheti ki útja irányát, ezért sokszor bizonytalanul és törékenyen, gyakori botlással, bűnbeeséssel járja azt. Elbotlás és felemelkedés kíséri a földi zarándoklást. Születés és halál. Jöttünk és megyünk. A Teremtő akaratából a Teremtő akaratára. A Háromkirályok példázata azonban hirdeti: aki a Csillag nyomában halad Betlehem felé, az sohasem fél, az könnyebben is tájékozódik, és annak a helytállás is könnyebb, mert tudja, hogy az Út végén Isten várja kitárt karokkal, védelmezőn. A Háromkirályok példázata bizonyosság: a Csillag életünk egén a bizalom országútján vezet. S a Csillag üzenete: „Velünk az Isten!”
„El kell érnünk Betlehembe!” – bíztat versében Nagy Gáspár. Buzdítja mai sokszor már közömbösségbe, megszokásba, kihűlt hagyományokba fulladó, talmi csillogásba csomagolt, az ünnepek végére szeretetben kifáradó karácsonyainkat. Betlehemhez, a tisztító jászolhoz mindig van visszatérés, a megtérés sohasem késő: „…kívül és belül:/
poklosan örvényült, háborult világ, / de a remény sohasem meghaló,/ ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!” (Jegyezvén szalmaszállal)
Toldi Éva
