Jézus Krisztus Testének és Vérének főünnepét, vagyis Úrnapját, a Szentháromság vasárnapját követő csütörtökön tartja minden évben a Katolikus Egyház. Magyarországon azonban az ezt következő vasárnapon ünneplünk. Az ünnepet 1264-ben IV. Orbán pápa terjesztette ki az egész latin Egyházra a hit és a kultusz válaszaként azokra az eretnek tanításokra, amelyek kétségbe vonták Jézus Krisztusnak az Eucharisztiában való jelenlétét.

Veszprémben a Szent Mihály Főszékesegyházban Udvardy György érsek mutatta be az ünnepi szentmisét Takáts István érseki általános helynök, plébánossal.

Mi hiszünk az örök életben. Mi hiszünk Jézus Krisztusnak. Mi hisszük, hogy az a kenyér, amit szentmiséről szentmisére, vasárnapról vasárnapra magunkhoz vehetünk, az a kenyér az Krisztus teste, és a kehely, amelyből részesedhetünk Krisztus vére, mely az örök életet jelenti nekünk. Az örök élet kenyere Krisztus maga. Hisszük, hogy valóságos test és valóságos vér. – kezdte szentbeszédét érsek atya. Majd a folytatásban arról elmélkedett, hogy az Úr napja amellett, hogy a hódolatnak, a csodálatnak, a tiszteletnek, az imádatnak a napja, bátorít bennünket arra, hogy vegyük gyakran magunkhoz az Eucharisztiát, hiszen Vele az örök életet vesszük. Visszanyerjük az örök életnek az ajándékát, reményét, valóságát.

Homíliája befejezéseként felhívta továbbá a figyelmet, hogy ez az ünnep bátorít bennünket a tanúságtételre is, az evangélium hirdetésére és a buzgó képviseletére hétköznapjainkban, szűk és tág közösségeinkben, társadalmunkban. Képviseljük bátran Istennek az ajándékát közösségeinkben.

A szentmise után a hagyományoknak megfelelően a Szentháromság téren tartották a körmenetet, az oltárok a ferences templomnál, a Szent Mihály Plébánia kapujában, az érseki palotánál és a Szentháromság szobornál lettek feldíszítve.

Udvardy György szentbeszédét teljes terjedelmében itt olvashatják:

Kedves Testvérek!

Mi hiszünk az örök életben. Mi hiszünk Jézus Krisztusnak. Mi hisszük, hogy az a kenyér, amit szentmiséről szentmisére, vasárnapról vasárnapra magunkhoz vehetünk, az a kenyér az Krisztus teste, és a kehely, amelyből részesedhetünk Krisztus vére – és ez örök életet jelent nekünk. Az örök élet kenyere Krisztus maga. Hisszük, hogy valóságos test és valóságos vér. Nem csak úgy gondoljuk, nem csak a hitünk szerint, hanem valóságosan, az egyház hitének megfelelően hisszük, a kenyér, a csöppnyi, amit magunkhoz veszünk, az Krisztus. Krisztus teljes élete, teljes szeretete, teljes tanítása, teljes küzdelme, csodái, atyja iránti ragaszkodása. Hisszük, hogy ez a kenyér, amelyet magunkhoz veszünk, az Atya iránti szeretete Krisztusnak. Ebben tárja föl nekünk az Atyához fűződő kapcsolatunkat – Ő táplál bennünket. Hisszük azt is, hogy a csöppnyi kis kenyér, amelyet magunkhoz veszünk, az az Atya irgalmas gondoskodásának az ajándéka. Gondoskodik rólunk, akkor, amikor örömünk van, gondoskodik rólunk, amikor bajban vagyunk, gondoskodik rólunk, amikor reményünket kell erősíteni, gondoskodik rólunk, amikor bűneinkkel kell küzdeni – irgalmas ajándékának a valóságos jele.
Mi hisszük, hogy a kenyér és a bor a mi zarándoklásunknak az erőforrása. E nélkül a táplálék nélkül életünkben elgyengülnénk. S mert az elgyengült ember szükségszerűen közeli célokat tűz ki maga elé, ezért egész biztos, hogy célt tévesztenénk. Ez a kenyér számunkra Isten gyógyító ereje. Olyan gyógyszer, amelyet magunkhoz veszünk és az örök életre születünk általa. Úgy gyógyít bennünket, hogy az életünk az örök életre gyógyul bele, gyógyul rá. Mi hisszük: a kenyér és a vér a testvéri közösségnek a létrehozója. Ezért tudunk testvérként tekinteni egymásra és ezért köszöntjük egymást testvérként, mert Krisztus teste és vére műveli, teremti, növeli bennünk a testvéri együvé tartozást.

Az Úr napja amellett, hogy a hódolatnak, a csodálatnak, a tiszteletnek, az imádatnak a napja, bátorít bennünket arra, hogy vegyük gyakran az Eucharisztiát magunkhoz, hiszen Vele az örök életet vesszük. Visszanyerjük az örök életnek az ajándékát, reményét.

Amikor elgyengülünk, akkor valójában lemondunk az örök életről. Testvérek, hányszor történik ez meg egy-egy küzdelemben, nehéz helyzetben, egy-egy konfliktusban, hogy a megoldásainkat nem az örök élet reményéből hozzuk, hanem azt a problémát, azt a konfliktust, azt a bajt akarom megoldani, túllépni rajta, elkerülni, elfelejteni. Ez gyengeség. A megoldásainkat az örök élet reményéből kell meghoznunk. Gyengeség, ha nem így teszünk, mert közben lemondunk arról, ami az igazi célunk. S mennyire szükségünk van a rendszeres Eucharisztia vételére, a táplálékra, a rendszeres imádásra, mennyire szükségünk van arra, hogy merjünk leborulni az Eucharisztikus jelen lévő Krisztus előtt. Mennyire szükségünk van arra, hogy ne veszítsük el a távlatot, az örök életnek a távlatát. Ébren tartja a tiszta vágyat bennünk. Amikor arra készülök, hogy majd vasárnap az Eucharisztiát veszem magamhoz, vagy arra gondolok, hogy vasárnap az Eucharisztiát vehettem magamhoz, más vágyakat fogok engedni magamnak, más célokat fogok kitűzni magamnak, nem szűkös, nem korlátolt, s főleg nem bűnös célokat és vágyakat. Az Eucharisztia vétele, sőt már magának a vágya segít tisztának maradni, segíti őrizni magunkban az Isten gyermeki méltóságot, ami éltet bennünket. Víziót ad és segít a döntéseinkben. Az Eucharisztia vételének a vágya valóságosan erőt ad számunkra a bűn elleni küzdelemben. Hányszor akar uralkodni rajtunk a megszokás – akár a rossz szokások, akár a bűnös szokások is. Amikor az Eucharisztia vételére gondolok, mindez eltörpül, értelmezhetetlennek tűnik az életemmel, azzal, aki vagyok. Az Eucharisztia táplálja, növeli bennünk az örök élet utáni vágyat. Az Eucharisztiát magához vevő szülő a legnagyobb jel, a legnagyobb példa például a gyermeke számára, amit nem kell magyarázni, elég csak emlékezni rá. Édesapám, édesanyám rendszeresen járult az Eucharisztia vételéhez. S micsoda erőt jelent ez! Olyan példa, ami a keresztény létünkben erősít meg végérvényesen, visszavonhatatlanul.
Amikor vágyakozom arra, hogy az Eucharisztiát magamhoz vegyem, akkor tudok imádkozni, akkor akarok imádkozni. Hányszor mondjuk egymásnak beszélgetéseinkben, hányszor hangzik el akár gyónásban is, lelki vezetésben is, hogy nem tudok imádkozni. Elkalandozik a gondolatom, a mindennapi gond megterhel, ezek ülik meg a lelkemet, gondolataimat. Az életünkhöz hozzátartozik. Az Eucharisztia vétele utáni vágy segít bennünket abban, hogy akarjunk imádkozni, tudjunk imádkozni, tudjunk időt szánni, szentelni a Legszentebbre, de önmagunkra is és a kapcsolatunkra is. Az Eucharisztia vétele, sőt már ennek a vágya nem engedi meg, hogy a testvéri közösségben békétlen legyek. Nem engedi meg, hogy ne a jót feltételezzem a testvéremről, hiszen az Eucharisztiát veszi magához ugyanúgy, mint én. Nem engedi meg, hogy csak kisebb méltósággal is gondoljak testvéremre, mint ahogyan az Isten és az Eucharisztia adja nekünk. Nem engedi meg, hogy ne az isteni nagylelkűséget és nagyvonalúságot hordozzam szívemben, gondolataimban. Az Eucharisztia vétele megerősít bennünket napról napra a jóért való küzdelemben is. Nem könnyű a jót megteremteni, nem könnyű a jót bírni, nem is birtokunk, de törekedni akarunk rá. Honnan van az erő ehhez? Az Eucharisztiából! Testvérek, Krisztus áldozata, Krisztus Eucharisztikus jelenléte alázatra vezet bennünket. Pontosan megmutatja, ki az Isten, és pontosan megmutatja, ki az ember, ki vagyok én.
Az Eucharisztia vétele szüntelenül ébren tartja bennünk: megajándékozottak vagyunk Általa. S ez az ajándék nem valami szép, valami jó, valami lelket melengető az ajándék, hanem Isten maga, hiszen ő kapcsolatra hív bennünket.

Az Eucharisztia a hitünk foglalta. Mindaz, amit hiszünk, testvérek, mindaz, amit most majd hamarosan a hitvallásban elimádkozunk, Az Eucharisztia jelenvalóvá teszi számunkra az egységet, az apostoliságot, az emlékezést, az egyetemességet és az embernek a végső célját, a bűnök bocsánatát és az örök életet. Ne engedjük, hogy bármi is eltérítsen bennünket az Eucharisztia vételétől. Miért gondolom, hogyha az Isten a legjobbat akarja és adja önmagát, én majd nélküle is boldog és erős leszek, én majd nélküle is tudom az életemet irányítani? S milyen kár, ha megelégszünk kisebbel, kevesebbel. Milyen kár, ha eltűnik a vágyakozás az Eucharisztia vétele után. S mennyire pontosan tudják a testvérek, akik fájdalmas módon nem részesülhetnek az Eucharisztia vételében, hogy milyen óriási dolog az, ami előtt leborulni, imádni, vágyakozni tudnak, de magukhoz venni nem. Becsüljük meg ezt az ajándékot.

A mai ünnep bátorít bennünket a tanúságtételre is, az evangélium hirdetésére és a buzgó képviseletre hétköznapjainkban, szűk és tág közösségeinkben, társadalmunkban. Képviseljük bátran Istennek az ajándékát közösségeinkben. Természetesen van feladatunk is, hiszen a szentmise látogatása, a szentáldozás, a testvéri közösség ajándék, de úgy, hogy én magam is akarom ezt az ajándékot. Legyen erőforrásunk ez a mai közös ünneplés. Ámen.

Fotó: Ridavics Pál

Itt visszanézhető az élő közvetítésünk:

 

Comments are closed.



Ugrás az oldal tetejére »