A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége veszprémi szervezete vendégeként október 16-án Lőwey Lilla Tamási Áron-díjas irodalomtörténész tartott előadást A székely apostol, a székelyek apostola címmel Nyirő Józsefről, az erdélyi irodalom egyik legjelesebb alkotójáról halálának 60. évfordulóján a Padányi Biró Márton Római Katolikus Gimnáziumban.
Amerre magyarok vannak a világon, ameddig a magyar szellem költői sugárzása elér, Nyirő József neve fogalom marad irodalmunkban – idézte bevezetőjében az író temetésén egykor Madridban elhangzott méltató szavakat Udvarhelyi Olivér, a KÉSZ veszprémi elnöke. Örömének adott hangot egyúttal, hogy a Lőwey Lilla és férje, Váradi Péter Pál által fémjelzett Erdély-Székelyföld honismereti fotóalbum sorozathoz kapcsolódva ezúttal a meghurcolt, mostoha sorsú, ma is sokat bántott Nyirő József életútját, munkásságát mutatják be új könyvükben hitelesen az olvasóközönségnek
Lőwey Lilla előadását – melyet Váradi Péter Pál vetített fotókkal illusztrált – egy Wass Albert-idézettel kezdte (Nagypénteki sirató), amely a hasonló sorsú költőtárs gondolatai révén utalt történelmi felfeszíttetéseinkre a népek közösségében, és arra, hogy hány igaz magyarnak kellett idegen földre menekülnie, a honvágy érzésétől megkínzottan és remények nélkül. Wass Albert keresztútja szinte lépésről lépésre megegyezett Nyirő Józsefével, mutatott rá.
Nyírő József-kötetük megjelentetését 2012 pünkösdjén tervezték el, mondta Lőwey Lilla, amikor a szerencsétlen sorsú nagy magyar alkotó hamvait nem helyezhették el a végakarata szerint székely földbe, mert a román hatóságok azt megakadályozták. Felidézte a meghiúsult újratemetés történetét is.
Végigkísérte az író életútját, aki Székelyzsomborban, Udvarhelyszék peremén született egy szegénysorsú családban, s miután korán elveszítette édesapját, mint legidősebb gyermeknek, édesanyja és testvérei támaszává, családfenntartóvá kellett válnia ezért hamarosan. A szegénységből kivezető papi pályát elsősorban édesanyja bíztatására vállalta, hogy a család megélhetésének biztosítékot szerezzen, hogy emberi életet biztosíthasson szeretteinek, mint kiderül vallomásaiból. Teológiai tanulmányait a gyulafehérvári papnevelő intézetben, s a bécsi Pázmáneumban végezte. 1912-ben szentelték pappá Nagyszebenben, s 1915-ben nevezték ki a Kolozs megyei Kide község plébánosává. Itt átélte a világháború minden borzalmát, a nyomort, amely az egész falu népét és őt is sújtotta. Isten igájában című önéletrajzi regényében számol be küzdelmeiről, a szenvedés poklairól, melynek szemtanúja és átélője volt, s hivatásbeli vívódásairól is, amelyek hamarosan kivetkezéséhez és megnősüléséhez vezettek. Ekkor tudatosodott benne igazi küldetése, hogy a székely nép felemeléséért kell küzdenie minden lehető módon az idegen és zsarnok közegben is, ahová népét a történelem sodorta. Felidézte az előadó megrázó erejű visszaemlékezését a papi kilépése utáni időről, amikor egy rossz malmot vett bérbe, s molnárként, a falu népe búzáját őrölve kereste a kenyeret, és küzdött övéi megmaradásáért: „Ti ismertek engem, tudjátok, hogy pap voltam és kiléptem. Én is azt hittem, hogy kiléptem. Nem igaz! Csak most e perctől vagyok igazán pap. Most találtam meg valóban hivatásomat. Eddig a kenyeret változtattam Istenné, mától kezdve az Istent változtatom kenyérré. Mikor őrölök, misét mondok értetek, és a malomkő az oltárom…”
Bemutatta és végigkísérte az előadó írói kibontakozását 1924-től, amikor a Jézusfaragó ember című novellagyűjteményével szinte berobbant az irodalomba. Népi balladisztikus stílusú, szakrális népiséggel gazdagított keresztény szellemiségű novellafüzéreinek kedvelt szereplői egyszerű pásztorok, favágók, szénégetők voltak legtöbbször, akik szinte együtt étnek a természettel. Történeteinek hősei máig élnek a székelység emlékezetében, s már életében is ezért a „székelység apostolaként” emlegették őt. Megörökítette műveiben a román átvétel tragédiáját, s mikor 1940-ben visszatért Székelyföld Magyarországhoz, Erdély országgyűlési képviselője lett. Rokonszenvvel tekintett Horthy Miklósra, Teleki Pálra, a szélsőségektől azonban tartózkodott, mutatott rá az előadó. 1945-től politikai szereplése miatt menekülnie kellett, emigrációja során Spanyolországban, Madridban érte a halál.
„Csodálatos meleg nagy élmények jöttek hozzám az Isten szívén keresztül vágott Lélek útjain. Aranyhíd készült a sírom mélyéig ér, hogy újra felkapaszkodjam. Istenem, mégis milyen fenséges szép dolog magyarnak lenni…!” – idézte végezetül Nyirő József egyik utolsó hazafias vallomását Lőwey Lilla. Ő is, mint Wass Albert, hídverő volt, át akarta menteni népe kulturális-szellemi-hitbéli hagyatékát a jövendő nemzedékeknek, mutatott rá. S most itt vagyunk mi, akik ezzel a hagyatékkal kellene éljünk, s reméljük, hogy jól tudunk élni vele, mert vannak bizony sokan, akik visszaélnek vele.
Toldi Éva
[simpleviewer gallery_id=”387″]