Veszprémi Érsekség - A Veszprémi Főegyházmegye honlapja

„…Amíg van valakinek egy darab kenyere, gazdag, mert felébe törheti. Amíg van valakinek két ruhadarabja, van mit megosztania azzal, kinek nincsen. Amíg egy kis zug födele véd valakit az idő viszonytagságai ellen, hajlékot adhat a hajléktalannak…” – e súlyos és napjainkban különös aktualitással bíró sorok Zagyva Richárd a Veszprémi Főegyházmegyei Karitász igazgatója által írt, szerkesztett emlékkötetben olvashatóak. A Lángoló szeretet című, a közelmúltban napvilágot látott kiadvány a Katolikus Karitász megalakulásának 80., újjászervezésének 20. évfordulója alkalmából született, s melyről korábbi cikkünkben is olvashattak.

Az idézett gondolatok a magyarországi Karitász megalakulásának előmozdítója, Serédi Jusztinián bíborostól valók, aki 1932-ben Caritas nunquam decit: sufficit! (A szeretet sohasem mondja: elég!) címmel körlevelet adott ki, küldött szét az egyházmegyékhez, felhívást intézve a magyar társadalomhoz a szükséget szenvedők érdekében az összefogásra, a jótékony szeretet gyakorlására.

A monografikus jellegű könyv – melynek összeállítását a szerző megelőző kutatómunkája során felszínre került történelmi értékű dokumentumokkal, fényképekkel, feljegyzésekkel illusztrálta – összefoglalja a  Katolikus Karitász intézményes történetét, bepillantást nyújt annak meghatározó, megrázó pillanataiba, a megalakulás időszakába, a kommunista diktatúra alatti „hangtalan szeretet” évtizedeibe, majd újjáalakulásának örömteli perceibe a rendszerváltozás éveiben, s bemutatja az azóta eltelt időszakban a szervezet kibontakozását, nemzetközi nyitását.

„A karitász által következetesen gyakorolt önkéntesemberi segítség olyan erő, amely reményt, állóképességet, optimizmust tud adni népünknek és helyi közösségeinknek” – írja az előszóban Erdő Péter bíboros. Majd méltatja a hiánypótló kiadványt, amely évek, évtizedek, de talán évszázadok múlva is forrásmunka lehet azoknak, akik azt akarják megtudni, hogyan is éltek elődeik Magyarországon a XX–XXI. században.

Bevezetőjében a szerző bemutatja a karitászmunka ősi, a kereszténység fennállása óta, illetve Jézus Krisztus óta folyamatos jelenlétét, s annak szellemi, lelki, hitbéli megalapozottságát. Az életeszmény, a tevékeny és tényleges szeretet – melyre Jézus életével mutatott példát – az emberi élet minden területén jelen van a minden emberhez szóló küldetés-értékű parancs nyomán: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (Mt 22,37).

Majd a felebaráti szeretetnek a gyakorlati módját meghatározó igéket idézi könyvében Zagyva Richárd a Krisztus legkisebb testvéreiért tett jótékony magatartásról Szent Máté Evangéliuma alapján (Mt 25,32–40), megállapítva: Jézus egy új erkölcsi programot adott ezzel – az éhezők, a ruhátlanok, a koldusok, az otthontalanok, a betegek és más szükségben szenvedők segítésére. Már az ősegyház alapelvei közé tartozott a rokonok ellátásának kötelezettsége, emlékeztet a könyv. A keresztények között elképzelhetetlen volt koldussá válni, a segélyeket a hívek adakozásából teremtették elő, az élelmeket és egyéb adományokat a vasárnapi istentiszteletek során ajánlották föl a közösség tagjai (ennek a hagyományát ma is sok helyen felelevenítették a böjti időkben). A szegénygondozói karitászmunka a IV. században Nagy Konstantin rendelete nyomán bontakozott ki, erősödött meg, s e munkában elsőként a szerzetesek tevékenységét emelhetjük ki, olvassuk. Szent Benedek Regulájában írta: a caritas tulajdonképpen istenszeretet; a szeretetnek az a gyakorlása, amely felebarátunknak gazdasági, testi, szellemi, erkölcsi és vallási szükségében segítségére van. Ezért a szegények segítése, az idegenek befogadása elsőrendű kötelesség. Olvasunk a szegények szolgálatának további nagy szentjeiről – Assisi Szent Ferencről, Árpád-házi Szent Erzsébetről, Szent Hedvigről –, kiknek példája nyomán a szerzetesek a szegények, betegek ápolását, gondozását tűzték maguk elé, s létrehozták az első ispotályokat, szegényházakat, a XII. századtól pedig a lovagrendek (johanniták, templomosok, német lovagrend) is bekapcsolódtak e munkába. Az első, már szervezett karitászt Lorenz Werthmann katolikus pap hozta létre 1897-ben Németországban. Magyarországon Prohászka Ottokár püspök dolgozott a szervezet létrehívásán, amely elsőként az 1914-ben Veszprémben megalakított Katolikus Karitászhoz vezetett, amely elsősorban a hadbavonultakat és családjaikat támogatta. A hivatalos elődszervezet alapítója pedig Serédi Jusztinián bíboros volt, aki 1931-ben a gazdasági válság első évében a Szent Erzsébet Karitász Központ vezetését  Mihalovics Zsigmond  plébánosra bízta. A budapesti karitász-mozgalom hamarosan kiterjedt az egész országra. Foglalkozik a könyv a Karitász anyagi alapjainak megteremtésével, az önkéntesek bevonásával, azzal, hogy mennyire fontos szerepet töltött be a mozgalom kiszélesedésében a sajtó és a „keresztény propaganda”, az egyházi összefogás, az egyházi és  állami szervezetek együttműködése, melynek révén megalakulhattak a Karitász intézményei és megszerveződhettek helyi szinten az egyházmegyei és egyházközségi karitász egyesületek. A jószolgálati munka kiterjedt a lelki gondozásra is, a szegény gyermekek nyaraltatására, kórházak, szeretetotthonok, árvaházak működtetésére. Olvashatunk a szervezet jeles vezetőiről, az 1938-as nagyszabású nemzetközi karitász-kiállításról Budapesten, s végül a szervezet 1991-es újjáalakulásról, illetve az elmúlt két évtizedben végzett tevékenységéről, szociális krízisprogramjairól, katasztrófahelyzetekben való helytállásáról hazai és nemzetközi segélyakciókban (árvízek, földrengések, vörösiszap-katasztrófa), életmentő, otthonteremtő szolgálatáról, hátrányos helyzetűek, idősek, szenvedélybetegek gondozásában végzett tevékenységéről.

A kötetet – mely a püspöki konferencia, továbbá kormányzati és önkormányzati intézmények, karitász-csoportok támogatásával készülhetett el – az egyházmegyei karitász-szervezetek részletes beszámolói zárják.

Toldi Éva/Magyar Kurír