„Várunk valamit, kicsinyek, nagyok: / Fekete égre fényes csillagot, / Ködös éjjelre hajnal bíborát… / Aranyserlegbe az öröm borát. // Várunk valakit: gyermeket a gyermek, / Gyermeket a nagyok, kik gyermekké lesznek…” – idézte Mentes Mihály alkalmi versének sorait Udvarhelyi Olivér, a veszprémi KÉSZ elnöke a keresztény közösség adventi összejövetelén december 17-én az érseki palotában.
A KÉSZ és a KDNP által rendezett programban az ökumené jegyében Szemerei János evangélikus püspök és Márfi Gyula érsek szólottak advent üzenetéről. Közreműködött szakrális versek tolmácsolásával Oberfrank Pál, a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója, valamint az Orlando Énekegyüttes reneszánsz egyházzenei dallamokkal.
Szemerei János püspök az evangélikus bibliaolvasó kalauz heti igéje alapján (Ézs. 40:3.) elmélkedett az Úr útjának építéséről a pusztában, mely az adventi előkészület (az Istengyermek fogadására való felkészülés) ószövetségi előképe, üzenete is lehet egyúttal. A bibliai puszta lakatlan, csendes vidék volt, lelki elcsendesedésre, magába szállásra hívó, míg a mi Adventünk hangos, nyüzsgő, nehéz benne elcsendesedni, mutatott rá. Isten emberei ezért, hogy az Úr szelíd hangját meghallják (amelyen Illésnek is szólt), a pusztába vonultak ki. Mi is csak a külső forgatagtól félrehúzódva belső csendünkben tudjuk a nekünk szóló isteni üzenetet meghallani. Az útépítés a maga fizikai valóságában, de szimbolikus értelemben is fáradságos munka, de mégsem kerülhető meg. Mert az utak, melyeket az ember épít a világban, távolságokat, birodalmakat, kultúrákat, népeket kötnek össze, vagyis kapcsolatokat építenek. A belső útépítés is fáradságos, önfegyelmet, kitartást, belső lelki odafigyelést követel meg az Istennel való kapcsolat megteremtéséért. Ugyanakkor Isten is utakat épít hozzánk, és befogadó készenlétünkre vár, illetve gyakran küld és elvezet minket belső utakon a másik emberhez, egy beteghez, egy szomorkodóhoz, hogy segítsünk neki is utat találni, utat építeni, az Úrhoz, ajtót nyitni az Úrnak.
Márfi Gyula érsek Adventről, az Úr kétezer éve történt első, valamint majdani második eljöveteléről a világvégén, illetve Isten ma is folyamatosan történő eljöveteleiről elmélkedett. Az első advent után kezdetben Isten valóságos emberként való megjelenését vonták kétségbe, majd valóságos isteni mivoltát. Filozófiai elméletek sokasága született arra, hogy szétválasszák az úgynevezett „történeti Jézus” személyét és a „hit Krisztusát”, amely – mondtál – csupán az idealista filozófia találmánya, mítosz. Hitünk tényszerűségének azonban számos racionális bizonyítéka is van, mutatott rá az érsek. Közöttük a legfőbb, hogy ha nem történt semmi Jézus halála után, akkor hogyan lehetséges, hogy a tanítványok mégis útnak eredtek a világon hirdetni Krisztus örömhírét, a feltámadás üzenetét, és tízezrek vállalták meggyőződésükért a vértanúhalált már a kereszténység kezdetén. Ezután az első adventnek és a világvégének, azaz Krisztus második eljövetelének szoros kapcsolatáról, az út kezdetéről és végéről szólott a főpásztor. Az Úr Jézus által emlegetett atyai ház, ahol létrejön a boldogító együttlét az Úrral, a Mennyország lesz. Itt a soha meg nem szűnő, mégis mindig friss szeretet élményével találkoznak majd az üdvözültek, s megérinti őket a teljesség. Végül a napjainkban történő eljövetel folyamatosságával kapcsolatban kiemelte: A megtestesülés nem egy befejezett tény, folytatódik ma is, akkor például, amikor elhangzanak az átváltoztatás igéi a szentmisében, vagy amikor szentáldozáskor, úrvacsora alkalmával szívünkbe fogadjuk Krisztust. De ott is megtestesülés történik, ahol valami jót tesznek, ahol a szeretet cselekedetei megnyilvánulnak. Átvitt értelemben akkor is, amikor szép művészeti alkotásokat – amelyek a hit ihletése nyomán születtek – nézünk, hallgatunk, olvasunk.