Az angyalok örömével, és az egyház hívó hangjára érkeztek mindazok, akik karácsony első napján összegyűltek az Árpád-házi Szent Margit templomban, hogy ünnepeljék a nagy titkot, Jézus Krisztusnak a megtestesülését. Emberré lett az Isten fia, hogy mi, az Isten gyermekei, Isten fiainak bizonyuljunk -mondta köszöntőjében Udvardy György érsek atya, aki a liturgiát vezette. Az ünnepi szentmisén koncelebrált Tornavölgyi Krisztián esperes, plébános, érseki irodaigazgató, valamint Tamás Zoltán káplán atya.
Udvardy György érsek homíliájában kiemelte, hogy amikor odamegyünk a kis Jézus elé, a jászlához, és leborulunk előtte, akkor Ő megvilágosítja számunkra, mit is jelent az, hogy mi emberek Isten képmásai vagyunk. Jézus Krisztusnak a megtestesülése üzenet nekünk, hogy méltó módon éljünk, hiszen Ő megszenteli értelmünket, és végig vezet, utat mutat számunkra. Érsek atya prédikációját cikkünk végén közöljük.
A szentmise záró áldása előtt érsek atya örömét fejezte ki, hogy együtt ünnepelhette a jelenlévőkkel a nagy titkot, Jézus Krisztus megtestesülését, aki emberré lett. Befejezésül elmondta, hogy a pásztorok hódoltak Jézus előtt majd utána hazamentek és nem változtak meg. Feladataik sem lettek mások. A kapcsolataik sem újultak meg azonnal, de ők mások lettek, mert látták a gyermeket, beletekintettek az Ő arcába és fölfedezték saját istengyermeki méltóságukat. Legyünk a méltóság, az öröm, a remény és a béke hordozói.
Érsek atya prédikációját teljes terjedelmében itt olvashatják:
“Az Ige testté lett, és közöttünk lakott.”
Hallottuk az evangéliumnak ezt az örömet hozó és bátorító mondatát. Karácsony örömhíre ez. Az ősegyháznak és az apostoli egyháznak a tapasztalata az a Krisztus, akit ők megismertek, aki tanított, aki meghalt és föltámadott, Ő az Isten Igéje. Az Ige testté lett. A föltámadás tényéből ismeri fel az ősegyház ezt a hittitkot, Istennek a titkát. Az első századoknak a hitvitájában is jelentős szereppel bírt, hiszen egyértelművé teszi ez a mondat, hogy az a Jézus Krisztus, akit láttak, akivel együtt ettek, étkeztek, akinek hallották a tanítását, látták csodáit, Ő valóban ember és valóban Isten és az emberségét nemcsak magára öltötte – mint egy színész, amikor magára ölti az egyes szerepének az eljátszásához szükséges külső elemeket – , hanem teljes valójában a második isteni személy, a Fiú emberré lett. Ezért ezt a drasztikus kifejezést alkalmazza a szentíró, nemcsak, hogy testté lett, hanem hússá lett az Isten fia. Kifejezve ezzel azt, hogy valóságos ember, hogy teljesen a mi életünket éli, teljesen vállalja az emberrel a sorsközösséget. S ugyanakkor ez a tény: “az ige testté lett és közöttünk lakott” , ez azt is jelenti, hogy az emberi létünknek, emberségünknek óriási méltósága van. Isteni méltósága van. Hiszen az ember Isten képmására teremtett teremtmény. Minden csodálatot, minden isteni tulajdonságot hordoz, ugyanakkor az ember, bűnbeesett ember, az áteredő bűn terhét hordozó teremtmény, de megváltott és itt van megváltásunknak a hajnala, a megváltott ember, az újjáteremtett ember. Jézus Krisztusnak a megtestesülése ezt jelenti számunkra. Az isteni méltóságot, a sebzettségünket, de jelenti az újjáteremtésnek a méltóságát is.
Az Isten méltósága, amit az Isten az embernek ad – ez az embernek a valója. Ez a mi identitásunk. Mennyi fölösleges, mennyi felszínes és mennyire ártalmas vita folyik ma az ember identitásáról. Testvérek, Isten méltósága a mi identitásunk. “ Az ige testté lett és közöttünk lakott” és ez adja meg az ember létünknek a méltóságát minden korlátával, sebzettségével, elesettségével, de már az újjáteremtett mivoltával. Isten nem vesz távolságot az embertől. Nem gondolja úgy, hogy a mi emberségünk az méltatlan lenne. Nem gondolja úgy, hogy sebzettségünk az olyan valami, amit el kellene titkolni, hanem Isten belép a Fia által emberi létünkbe és gyógyítja, kiteljesíti emberségünket. Méltó módon akarunk élni, méltó módon lehet élni és karácsony ebben erősít bennünket. Lehet méltó módon élni! Miért? Miért örömhír ez számunkra? Miért örömhír számunkra, hogy az Isten képmásai vagyunk? A mi életünknek az identitása, alapja, célja, módja, életmódja, mert Isten újjá teremt bennünket.
Amikor odamegyünk a kis Jézus elé, a jászlához, leborulunk előtte, megvilágosítja számunkra, mit is jelent az, hogy mi emberek Isten képmásai vagyunk. Mert rádöbbenünk arra, hogy az értelmünk arra való, hogy fölfedezzük az életnek az értelmét. Higgyünk az életnek az értelmes voltában. Hányan mondanak le erről, hányan esnek kétségbe, gondolják semmi értelme mindannak, amit emberi létnek nevezünk. A Gyermek abban erősít bennünket, hogy igen, van értelme életünknek, mégpedig Isten léptékű értelme van. Ugyanakkor a gyermek arra is biztat, bátorít, hogy legyen erőnk, legyen bátorságunk az igazság szerint gondolkozni, cselekedni, szólni, beszélni és küzdeni az igazságért.
Jézus Krisztus megtestesülése megszenteli az értelmünket, megszenteli az érzelmeinket, azokat az érzelmeket, amelyek alapvetően is végső soron az Istenre irányulnak, vagy gyógyítja az érzelmeinket, amelyek sebzettek és talán önzőek, szűkösek, bántóak mások számára, ezeket gyógyítja, megtisztítja és új érzelmeket, új vágyakat ültet belénk az Isten.
Milyen jó, hogy évről évre ünnepelhetjük a karácsonyt. Mert ezek a vágyak, amelyek ott vannak a két karácsony között is bennünk, ezek az ünnepre készülve megtisztulnak, megtisztulhatnak. Nem önmagunktól, nem is a szokásainktól, hanem azért, mert Isten akarja megtisztítani a vágyainkat, hogy azok tiszták, szentek, épek legyenek, hogy az érzelmeinkkel is bátran forduljunk Isten felé, forduljunk embertársaink felé, mert már megszentelte az Isten azokat is. Az Ige testté lett, az Ige emberré lett.
Isten képmás létünkhöz hozzátartozik az akaratunk. Mindig erősödünk akaratunk megélésében, amikor leborulunk a gyermek előtt. Fölfedezzük a gyermekben, hogy van akaratom, hogy van szándékom, tudok dönteni, tudok a jó után rugaszkodni. Milyen óriási dolog az, hogy az akaratomat tudom a jóra irányítani. Milyen óriási dolog ez! A gyermek ebben erősít meg! Ha gyengének is érzem az akaratomat, hihetem, hogy mégis lesz erőm a jó megcselekvésére. Mert hiszem azt, hogy Isten szent lelke adja az erőt, Ő adja a dinamizmust, Ő adja a bátorságot, Ő adja a megújulást ahhoz, hogy a jót akarjam. Hányszor elgyengülünk testvérek a hétköznapok küzdelmében, a jó akarásában. Talán még arról is lemondunk, hogy egyáltalán akarjak valamit. Úgy élem az életemet, mintha sodródnék, mint ahogyan adventben énekeljük a készületi énekünkben, “mint száraz falevél, amit sodor a szél ide-oda” és a gyermek, a kicsiny, a kitett abban erősít, hogy az akaratunk nem ilyen, nem elveszett, nem céltalan, hanem Istenre irányul. Van lehetőségem küzdeni önmagamért, szeretteimért, gyermekeimért, a jövőért, mert az Istenre irányul az akaratom. Csak Ő tölti be, csak Ő tudja beteljesíteni mindazt, amire vágyaim és akaratom irányul.
Testvérek, amikor leborulunk a kisgyermek előtt, Jézus Krisztus előtt, az Ige előtt, aki testté lett, akkor megtisztulnak az emlékeink, az emlékezetünk is. Nem gondolunk sokszor az emlékezetünkre úgy, mint isteni ajándékra. Úgy gondolunk rá, mint a múltunk hordozójára, mint valami olyan képességre, adottságra, ami jó lenne, ha erős lenne, jó lenne, ha gyenge lenne, mert felejteni szeretnénk, pedig az emlékezetünket is megtisztítja az Isten, újjáteremti, isteni távlatot ad neki. Miért? Hogy föl tudjuk fedezni életünkben Isten hatalmas tetteit. Akkor is, amikor gyenge, erőtlen vagyok, akkor is, amikor reménytelen vagyok, megtisztítja – utólag is. Amikor cselekszik, akkor is fel tudom fedezni Isten hatalmas tetteit az életemben. Nem szél sodorta játék vagyok, hanem olyan valaki, aki kedves az Isten előtt, akinek a múltja, akinek az élete történetének eseményei, akinek a cselekedetei, esetlegesen kudarcai fontosak az Istennek és Ő a végtelen szeretetével gyógyítja, újjáteremti, szabaddá teszi az emlékezetünket. Tudjunk angyalok módjára dicsőíteni az Istent és békességet teremteni önmagunkban. Itt vannak a kapcsolataink, hiszen leborulva a gyermek előtt fölfedezzük, közel kerülünk egymáshoz, amikor közel megyünk Jézushoz, leborulunk előtte, akár a jászolnál, akár az eucharisztia előtt, közel kerülünk egymáshoz, s ezáltal “megistenül” a kapcsolatunk embertestvéreinkkel. “Megistenül” a kapcsolat férj-feleség között, szülő-gyermek között, “megistenül” a kapcsolat a plébánia közösségben, “megistenül” a kapcsolat az egyházmegyében, a társadalomban, a kultúrában. Mindez miattunk történik, mert merünk leborulni Krisztus előtt, mert merjük elhinni, az Ige testté lett és méltóságot ad nekünk.
Amikor leborulunk a ma született gyermek előtt, akkor lelkünk elkezd lélegezni. Kitágul. Fölfedezzük, hogy mindazt, amit megélünk mindennapjainkban, az érzelmeinket, az akaratunkat, az értelmünket, a kapcsolatunkat, az emlékezésünket, mindezt a lelkünk fogja össze, akik mi magunk vagyunk, akik Istentől akart, egyedi teremtmények vagyunk. Nevünkön szólít, ismer. Jézus Krisztus megtestesülése nemcsak általában az emberiségnek ünnep és jó hír, nemcsak valamiféle tipizált embernek jó, hanem nekem, magamnak, akik itt vagyunk és nem lesz kisebb az ünnep azáltal, hogy valaki a sajátjának érzi, mert mindannyian sajátunkénak érezhetjük, az Ige testté lett én érettem, az én életemet ölti magára.
Lelkünk fölfedezi az Atyával való kapcsolatunkat, fiai vagyunk, lelkünk fölfedezi Krisztussal való kapcsolatunkat, testvérei vagyunk és testvérei vagyunk egymásnak, és a lelkünkben megerősödik az örök élet utáni vágy. Mennyi minden vágyat keresünk, mennyi minden vágyról gondoljuk úgy, hogy fontos, jó, érdemes érte küzdeni. De épp amikor a megtestesült Ige előtt borulunk le, akkor fedezzük fel, hogy valójában a mi vágyunk az örök életre szól és nem is akarjuk beérni kisebbel, kevesebbel, mint az örök élettel. Ezért vagyunk mi a remény emberei és ezért vagyunk mi testvérek, a szeretet emberei, mert egész lényünket, akik mi emberek vagyunk, magára veszi Jézus Krisztusban az Isten és “megisteníti” azt. Milyen jó, hogy így tekinthetek önmagamra. Milyen jó, hogy így tekinthetek embertársamra. Milyen jó, hogy így tekinthetünk keresztény közösségben egymásra, és ebben a tapasztalatban, tudatban erősíthetjük egymást most az ünnepen, de akkor is, amikor az ünnep erejéből éljük a hétköznapjainkat.
“Az Ige testté lett”. Az ige testemmé lett.
Megéljük ezt a valóságot, amikor az eucharisztiában magunkhoz vesszük Jézus Krisztust, megéljük ezt a valóságot az eucharisztikus közösségben. Megéljük ezt a valóságot akkor, amikor szeretni akarjuk egymást, mert most már van bátorságunk szeretni, van erőnk szeretni. Nem félünk attól, hogy rosszul szeretünk. Nem félünk attól, hogy hibázunk, mert Isten így szeret bennünket és mert megismerjük a megtestesült Igében a szeretetet, megismerhetjük önmagunkban is a szeretetre irányuló vágyat és képességet, ezért a békesség emberei vagyunk. Amikor azt éneklik az angyalok, dicsőség az Istennek, békesség az embernek, akkor ez egyben vágy, egyben ajándék és egyszerre feladat is számunkra a békességet teremteni, mert mi képesek vagyunk erre. Mert tudjuk, mit jelent Jézus Krisztusnak a megtestesülése.
“Az Ige testté lett és közöttünk lakott”. Az Ige testté lett, közöttünk lakik itt most, ebben az évben, ezen a napon a föld ezen területén. Bennem él az Isten.
Az Isten fia emberré lesz, hogy mi Isten fiainak bizonyuljunk. Testvérek legyünk hordozói ennek a nagy örömhírnek. Legyünk bátor hirdetői az ember méltóságának. Legyünk bátor hirdetői – közösségünkben, plébániánkon, városunkban, kultúránkban – az ember méltóságának.
S bár ünnepelni szeretnénk, fontos látni azt is, hogy épp ez az emberi méltóság az, ami leginkább támadást szenved és a közeljövőben még inkább így lesz ez. Mi nem félni akarunk, hanem örömmel akarjuk élni a gyermekben megtapasztalt Isten gyermeki méltóságunkat. Legyen bátorságunk ehhez, és az ünnep erősítsen ebben. Ámen.
