Lisieux-i Kis Szent Teréznek, a „kis út” szentjének liturgikus emléknapját október 1-jén ünnepeltük – október 3-án, vasárnap búcsúi misét mutatott be Udvardy György érsek Keszthelyen a Kis Szent Teréz bazilikában.
A Kis Szent Teréz búcsú előesti szentmiséjét Tódor Szabolcs helyettes esperes, búcsúszentlászlói plébános celebrálta, majd ezt követően ünnepi hangversenyt tartottak Kis Szent Teréz tiszteletére.
Az ünnepélyes búcsúi szentmise szónoka és főcelebránsa dr. Udvardy György veszprémi érsek volt, koncelebrált: Mezei András plébános, Madassery Benvin Sebastian SVD, Varga Gábor (Egri Főegyházmegye), Bajner István (Szombathelyi Egyházmegye). A búcsú alkalmából zsúfolásig megtelt hívekkel, az ország számos részéről érkező zarándokokkal a keszthelyi bazilika.
A szentmise elején Dr. Dublecz Károly, a plébánia képviselőtestületének világi elnöke köszöntőjében így fogalmazott: „A keszthelyi Karmel – függetlenül attól, hogy vannak-e itt éppen karmelita szerzetesek, vagy nem – a hazai karmelita lelkiség egyik fontos központja, ahová sokan zarándokolnak az ország különböző részeiről is. Nekünk itt élőknek különösen sokat jelent!” Köszöntőjében a világi elnök azt is kiemelte, hogy mindannyiunk számára büszkeség, hogy Kis Szent Terézről lett elnevezve a templom, az „ő védőszárnyai alá került”, és bármikor betérhetünk hozzá egy kérésre, imára, hálaadásra.
A főpásztor köszöntőjében elhangzott: „Sokak szívében ott él a vágy, hogy időről-időre, évről-évre visszajönnek ide zarándokként, és megköszönik az Úrnak a jóságát, Atyai szeretetét, gondoskodását, és kérik Kis Szent Teréz közbenjárását. Én magam is örülök, hogy Főegyházmegyénkben ilyen kiemelt jelentősége van ennek a templomnak, óriási hagyománya, óriási ismertsége, és szeretnénk is a későbbiekben is, hogy ez a lelkiség minél hatékonyabban, minél erősebben tudja képviselni a „kis útnak” a gondolatát, a szeretetnek a gondolatát a mindennapi élet tevékenységében. A búcsúünnep Isten az ajándéka, fölemeli a hétköznapokat és erőt is ad azokhoz! Így vagyunk együtt különböző helyekről, mert szeretnénk egyre jobban ismerni az Istent és egyre jobban szolgálni egymást!”
A veszprémi érsek kihangsúlyozta a homília elején: „A mai ünneplésünknek az üzenete, örömhíre: az Istengyermekség örömére kaptunk meghívást!”
Az alábbiakban közöljük a teljes szentbeszédet:
Főtisztelendő paptestvérek, diakónus testvérem, szerzetes nővérek!
Az imént hallott szentírási szakaszok, mint ahogyan a mai ünnepnek a tartalma, ami összehívott bennünket, és a szívünkben lévő vágyak is mind-mind ugyanarról beszélnek, ugyanarról szólnak, ugyanaz után vágyakoznak. Ez a mai ünneplésünknek az üzenete is, örömhíre: az istengyermekség örömére kaptunk meghívást. Számtalanszor hallottuk Jézus tanítását, amikor kérdezték Őt: ki a legnagyobb a Mennyek Országában? Ki foglalhatja el az első helyeket? Vagy ahogyan a tanítványok édesanyja megszólította Őt: engedd nekem, hogy az egyik fiam jobbod felől, a másik fiam balod felől foglaljon helyet az Isten Országában. S Jézus ezeket az emberi gondolatokat elfogadva ugyan, de a hozzáforduló kérdést, kérést is az Isten dimenziójába emelve válaszol, s tanít arról, hogy ki a legnagyobb a Mennyek Országában:
Legnagyobb az, aki gyermeki lélekkel, istengyermeki lélekkel tud tekinteni önmagára, tud tekinteni a világra, és tekint az Istenre, mint kiinduló pontra. A gyermeket állítja a középpontba. Az istengyermekség magatartását, sőt! Nemcsak középpontba állítja, nemcsak példát ad, nemcsak azt mondja: nézzétek a gyermeket! Hanem azt mondja: ilyennek kell lennetek! Parancsba adja, hogy gyermekké kell lenni. Pontosan tudja, hogy nemcsak gyermekek, sőt leginkább nem gyermekek hallgatták, hanem felnőttek, s ugyanaz a kérdés, mint amikor éjszaka az írástudó odamegy Jézushoz, s azt mondja, hogy: újjá kell születni, de hogyan történjék mindez? Hát csak nem lehet, hogy majd anyám újraszül? S Jézus azt mondja, hogy nem. A Lélek fogja mindezt művelni bennünk. Az a Lélek, akit megismertünk, akit ajándékba kaptunk, aki a Fiú és az Atya Lelke. Aki a Krisztushoz tartozó ember Lelke. Ő fogja ezt bennünk művelni. Ő fogja azt bennünk kialakítani, ami részben természetünkhöz hozzátartozik, hiszen a gyermek azért is példa mindannyiunk számára, mert egyszerűen élvezi azt, hogy van. Hogy tud menni, tud játszani, vannak barátai, vannak testvérei, vannak szülei. Időtlenségben tud élni, s amikor a gyermekkort siratjuk, vagy a gyermekkorunkra emlékezünk, mire emlékezünk: hogy egy óvó-védő közeg vett körül, a szüleink gondoskodása, testvéreink szeretete, s nem kellett gondoskodni, gondolkodni sem időről, sem olyan feladatokról, amelyek a felnőtt embernek mindennapját átjárják. Egyszerűen élni a mindennapok életét. Ugyanakkor alázatos, mert pontosan tudja, hogy vannak felnőttek, vannak szülei, vannak, akik gondoskodnak róla, de vannak, akik utasítást is adnak javát akarva. Mert szeretik őt. Tudja a gyermek, hogy rászorul a felnőttek gondoskodására, segítségére, oltalmára, védelmére, s ezt szüleitől meg is kapja. A segítséget, az oltalmat, a védelmet, de megkapja a tanítást, megkapja a törődést, megkapja az útmutatást, megkapja a példát is. S erre figyel. Mindezek alapja az, hogy bízik a szüleiben. Feltétel nélkül. Mert ezt tapasztalja, születésének első pillanatától fogva, hogy szeretik, hogy gondoskodnak róla, hogy táplálják. Ha valami rossz, akkor segítenek, ha valamire szüksége van, akkor azt kielégítik. Megszületik a bizalom. Ez a legfontosabb, ami az istengyermekségben kiemelkedik. Az Isten gyermeke megtanul bízni az Istenben. Feltétel nélkül. S ezt a természetes gyermeki létet mi Krisztus ismeretében és Krisztus személyes parancsait követve, tovább tudjuk növelni.
Mert egyszerűen tudjuk, hogy az Isten nemcsak Isten. Nemcsak hatalmas, nemcsak törvényt ad. Nemcsak parancsot ad, hanem Atya. Atyaként tudunk tekinteni az Istenre. Mégpedig úgy, hogy az Atya irgalmas, az Atya megbocsát, s az Atya élettel ajándékoz meg bennünket. S úgy tekintünk az Istenre, mint az Atyára, aki irgalmas, aki élettel ajándékoz, hogy egyben tanítást is ad. Parancsot is ad a fia által. S ezek a parancsok a szeretet parancsában foglalhatók össze: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte. Hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen”. Megismertük a szeretetet: Isten a szeretet. Istennek nem egy tulajdonsága a szeretet, sok egyéb más mellett. Az igazságosság, az irgalom mellett, a gondoskodás mellett. hanem Isten a szeretet. S a szeretet igazságos. A szeretet gondoskodó. A szeretet az, aki utasítást ad. Szeretet az, aki parancsba adja, hogy szeressük egymást. S ezért kér tőlünk bizalmat. Feltétlen bizalmat. Hogyan lehetséges ez? Mindenekelőtt elfogadni, elhinni, hogy az Isten szeret bennünket. S ez a szeretet átalakítja, átformája az életünket, elsődlegesen gondolkodásunkat. Megtisztítja vágyainkat, erőt ad, hogy a jó után tudjunk rugaszkodni. Gondolkodásunkat változtatja meg. S nem is csak arról van szó, hogy olyanfajta gondolkodással ajándékoz meg bennünket, mint az ő gyermekeit az Atya, mint ami jobb, mint a világon bárhol máshol. Ami hatékonyabb, ami erősebb, biztosabb. Az isteni gondolkodással ajándékoz meg bennünket. Nekünk adja az Ő Szent Lelkét. Ő az, aki inspirál, Ő az, aki vezet. Ő az, aki ötletet ad. Ő az, aki kitartásra buzdít. Ő az, aki bölcsességre vezet. Mennyire szükségünk van erre.
Mennyire szükségünk van arra, hogy Isten gyermekeinek a szabadságában tudjunk élni. Hogy ne engedjük, hogy bármi is lekössön bennünket. Akár a múlt, akár bűneink, akár gyengeségeink. De ugyanígy a félelmeink, a szorongásaink is. Ez az ünnep is abban akar erősíteni bennünket, hogy az Isten a maga szeretetével szétfeszíti mindazt, ami emberi, ami kicsinyes, ami túlhaladott, amin már túlléptünk. S miért tudjuk ezt megtenni? Mert tudjuk, hogy valaki fogja a kezünket. Mert tudjuk, hogy valaki figyel bennünket. Milyen jó látni, amikor szülők gyermekeikkel, játszótéren vannak, pici gyermekkel, s a gyermek egyre távolabb megy. Egyik játék után megy a másikhoz, s közben mindig hátratekint. Hogy anya-apa figyel? Itt van? Lát? Látja, hogy ügyes vagyok? Segíteni fog, ha bajba kerülök? S ez az időnkénti hátra pillantás, elegendő ahhoz, hogy ő növekedjék. Elegendő ahhoz, hogy távolabbra menjen és vissza tudjon jönni. Elegendő ahhoz, hogy újabb és újabb feladatokat tudjon megoldani, mert tudja, hogy bíznak benne. Tudja, hogy szeretik őt. Isten így szeret bennünket. Szabadsággal ajándékoz meg. Szét akarja feszíteni a mi emberi korlátainkat, új élettel akar megajándékozni, s mi erre bátrak lehetünk. Miért? Mert Ő bízik bennünk. Mert szeret bennünket. És segít bennünket. Parancsokat ad. Odaadja nekünk, az Ő fiát. Fiában parancsokat, tanítást, útmutatást ad. S testvérek milyen szomorú, milyen kár, amikor megkérdőjelezzük Jézus tanításának, parancsainak az értelmét, a lényegét. Hányszor mondjuk: igen tudom, de az én életem más, igen tudom, de én nem tudom megtenni, igen tudom, hogy mit kellene tenni, de gyenge vagyok hozzá, az én helyzetemben ezeknek a parancsoknak nincs lehetősége….
Számtalan módon próbáljuk ezt elhitetni önmagunkban. Akár párkapcsolatban, házasságban, az anyagi dolgokkal való kapcsolatban, ideológiákkal kapcsolatban. Hányszor és hányszor próbálunk alkudozni azzal, aki bizalommal tekint ránk. Akivel kapcsolatban nincs szükségünk arra, hogy alkudozzunk. Szeretetből adja Jézus által a parancsait, a tanítását. S csak a szeretet által tudjuk megtartani. S akarjuk megtartani. Megtartjuk Jézus parancsait, mert szeretjük Őt. Istengyermeki léttel fölfedezzük Istent, Atyát, aki szeret, fölfedezzük az Ő Lelke által, hogy nekünk adja a parancsait. Amelyeket a szeretetben ismerünk meg, s a szeretetben tudunk megvalósítani. S arra buzdít bennünket, hogy tegyük meg a szeretetet cselekedeteit. Távolinak tűnik ez? Nehéznek tűnik ez? Hogy sokszor azt kérdezzük: rendben van, szeretnék szeretni, de ki mondja meg nekem, hogy mi a jó szeretet? S az meddig tart? S hogyan tudom begyakorolni? S mi van akkor, ha mások nem úgy élnek? Mi van akkor, ha kihasználnak? Számtalan kérdés.
A mai ünnep abban erősít, ha bízom a szeretetben, bízom az Atyában, a Fiúban, a Szentlélekben, bízom az Ő szeretetkapcsolatukban, bízom abban, hogy én ismerhetem az Atyát és Ő törődik velem és élettel ajándékoz meg, akkor megteszek bármit. Mert szeret engem, mert tudom, és én csak szeretettel tudok válaszolni. Ez pedig bizalmat jelent. Nem látom mindig az értelmét. Nem látom mindig a célját – gyengének is érzem magam ehhez -, de megteszem. Miért? Mert azt kéri tőlem. Aki szeret, aki bízik bennem. Aki felé bizalommal fordulok. S akkor máris itt vagyunk a szeretet kicsiny útjánál, itt vagyunk annál, hogy nem feltétlenül nagy elgondolásokat, nagy ívű eszmefuttatásokat kell véghez vinnünk a szeretettel kapcsolatban – bár amit ezzel kapcsolatban meg kell tanulni, azt tanuljuk meg az Egyház tanítása szerint, ismerjük fel Jézus személyében, tanításában azt, aki szeretni tanít bennünket. Korlátok nélkül, végtelenül, mert az Atya küldi. S az Atyához akar menni. A szeretet útja ez: napról-napra veszem a bátorságot. Percről-percre veszem a bátorságot. Hogy azt tegyem, amit az Atya kér. Mert Ő bízik bennem, s én teljesen ráhagyatkozom. Kis Szent Teréztől tanuljuk ezt. Egészen képlékenyen, egészen plasztikusan, egészen a mindennapi életre vonatkozóan. S milyen jó látni, hogy az Ő személyes kutatásában, keresésében, hogy hol is van az Ő helye ebben az Isten-kapcsolatban? Hol is van az Ő helye az Egyházban? Mit is kellene tennie? Mi lenne a legfontosabb a leglényegesebb? S a leglényegesebbhez jut: szeretet akarok lenni, az Egyház szívében. Ezért vagyunk itt. Mert ezt a személyre szabott, mindannyiunk számára teljesíthető, mindannyiunk számára fölmutatott utat szeretnénk élni.
S ennek persze számtalan formája van. Akár a megbocsátásban, a kiengesztelődésben, az előzékenységben, a nagylelkűségben, akár anyagi javaktól vagy bármitől, ami megköt. Attól való szabadulásunkban, de számtalan formája van ennek a szeretetnek. Az életállapottól függően is. A házastársak esetében, a szülő-gyermek viszonyában, a testvérek között. A plébániai közösségeinkben, a társadalmi igazságosság megvalósítása érdekében. A jóért való, az igazságért való küzdelem érdekében. Ugyanaz a bizalom tölt el bennünket: Isten gyermekeinek a szabadsága. Ezt köszönjük most, ebben akarunk erősödni, ezért vállaltak sokan zarándokutat, hogy itt megerősödjünk a szeretet kis útjában. S milyen jó hallani, Izaiás prófétától a vigasztalást, amit az olvasmányban hallhattunk, amikor szülőként gondoskodik az Ő népéről, választottairól, figyelve a fájdalmára, figyelve a gyengeségére, figyelve elesettségére. Magához öleli, térdére ülteti, vigasztalja, bátorítja, gyógyítja. Pusztán a jelenlétével erőt ad ahhoz, hogy legyen bátorsága megtartani a szövetségi hűséget. S ez történik most ebben a Szentmisében, magunkhoz vesszük Krisztus testét és vérét, ettől közelebb nem jöhet az Isten.
Van-e okunk félni? Van-e okunk bátortalannak lenni? Van-e okunk hivatkozni szokásainkra, hagyományainkra, amiket kinőttünk, túlnőttünk. Van-e okunk megfogalmazni bármiféle vádat is a világgal szemben, hogy menedéket találjunk? Mert mi vagyunk a kicsinyek, de mi vagyunk a nagyok. Mi vagyunk a gyengék, és mi vagyunk az erősek, akiken nem vesz erőt semmilyen hatalom. Mert Isten az Ő fiában tanított bennünket. S a Lelkét nekünk adta. Milyen fájdalmas, amikor mi keresztények panaszkodunk. A másikra, a világra, a másként gondolkozóra, a másvallásúra, aki a kényelmi zónámból kibillent engem. Minden panasz, minden zsörtölődés, minden fölösleges önsajnálat, az az istengyermeki mivoltunkat gyengíti. Bizalmatlanná tesz az Istennel szemben.
Hadd utaljak ismét ezen az ünnepen is Ferenc pápára. Két évvel ezelőtt, amikor invitált bennünket Csíksomlyóra, akkor ott a beszédében elhangzott: aki kockáztat, azt az Isten nem hagyja magára. Erre hív bennünket. Csak akkor merek kockáztatni, ha tudom, hogy a bizalom körülölel engem. A bizalom éltet engem. De hát körülölel, de hát szeret engem, de hát mindent átadott. Nincs okom panaszkodni, nincs okom sopánkodni, nincs okom gyengíteni magamat és másokat, hanem csak örömmel élni a mindennapi életet. Amiről persze Jézus tanított, hogy kereszthordozás. De így tudjuk Őt követni. Így tudjuk kifejezni: igen, Atyám, bízom benned. Nehéz. Nem tudom, hogy fogom megoldani, nem tudom mi lesz a vége? Nem tudom meddig tart? De én bízom benned, mert Te szeretsz, és én is szeretni akarlak Téged. Hiányzik-e még bármi is az életünkből? Nem. Mert az Atya mindent átadott a Fiúnak, a Fiú pedig mindent átadott nekünk, az Ő testvéreinek.
Erősítsen bennünket ez a mostani ünnep, amikor gyermeki lélekkel vagyunk itt, és várjuk azokat a kedves gesztusokat Kis Szent Teréz közbenjárására, amelyek bearanyozzák az ünnepünket, amelyek kedvessé teszik az ünnepünket. Amelyek talán még fölöslegesnek is tűnhetnek, de nem, mert az ünnepben értelmezhetőek. Hogy merjünk szabadon, gyermeki lélekkel élni. Mert Isten gondoskodik rólunk. Ámen.
A szentmise végén Mezei András plébános hálás köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik szolgálatukkal, segítségükkel szebbé tették az ünnepet.
A záróáldást követően a veszprémi érsek megáldotta a 300 darab kihelyezett rózsát, amelyet a hívek hazavihettek.
Ezután rózsaesőt tartottak Kis Szent Teréz tiszteletére. (“Miután meghalok, rózsaszirmok záporozzanak rám”)
Az ünnep zenei szolgálatát a keszthelyi Kis Szent Teréz Kórus végezte.
Istenünk, te megnyitod országodat az alázatosak és a kicsinyek előtt. Tégy minket a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz útjának bátor követőivé, hogy közbenjárására megnyíljék számunkra örök dicsőséged. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.
A teljes búcsúi szentmise visszanézhető: