A nagyböjt negyven napja meghív minket arra, hogy örömtelibb emberként érkezzünk a húsvétra – hangsúlyozta Dr. Takáts István érseki általános helynök a nagyböjti lelkigyakorlat második alkalmán.
A lelkigyakorlatot Dr. Udvardy György érsek atya hirdette meg a múlt héten, ezúttal azonban Dr. Takáts István érseki általános helynök helyettesítette a főpásztort a Károly-templomban.
István atya arról beszélt, hogy a nagyböjtöt gyakran félreértik, mint egy időszakot, amikor szomorkodnunk kell és le kell mondani mindenről, ami jó. Azonban valójában ez az időszak az örömre és a megújulásra való felkészülésről szól. Az egyház ilyenkor arra buzdít minket, hogy szembenézzünk életünk törékenységével és döntsünk az élet és a szeretet mellett. Ez az életre szóló döntés segít abban, hogy valóban örömtelibb, teljesebb emberekké váljunk, és hogy életünk ne csak múlandó dolgokra épüljön, hanem az örök élet reményére is. A nagyböjt tehát egy lehetőség arra, hogy átgondoljuk, mire költjük az életünk perceit és hogyan tudunk szeretetben és örömben élni mindennapjainkban.
A lelkigyakorlat második része teljes egészében itt olvasható:
– Kedves testvéreim! Folytatjuk azt a hét hétből álló lelkigyakorlatos sorozatot, amelyet egy hete hamvazószerdán György érsek úr elkezdett. Most én vagyok a kakukktojás, helyettesítem őt, de a meghirdetett témában haladnánk tovább. Az első alkalom az a Krisztus melletti döntésről szólt, a mai az az életdöntésről, azaz hogyan tudunk személyesen mindamellett dönteni, ami az életet növeli körülöttünk és bennünk, hiszen Isten erre hív minket. Nem szomorú szenteknek akar látni minket az Isten, hanem olyanoknak, akiknek az élete kiteljesedik. Ahogy Krisztus maga mondja: „Azt akarom, hogy életük legyen és bőségben legyen!”
Rögtön, hogy közel engedjük ezt a meghívást magunkhoz, fontos tisztázni, hogy nagyböjt ennek a meghívásnak különleges ideje. Olyan sok félreértés, vagy téves elképzelés van a nagyböjtről. Hogyha kívülállót kérdezünk, de még néha akár belső embert is, akkor valami olyasmit kötne a nagyböjthöz, hogy hát ott egy kicsit szomorkodni kell, ott minden, ami jó, arról egy kicsit le kell mondani, és hát az ember kicsit úgy feszeng ebben a 40 napban, hogy hát akkor visszafogja magát, és majd letelik a negyven nap. Jön húsvét, és akkor újra az életünk visszazökkenhet egy örömtelibb valóságba. Nagyböjt nem arra meghívás, hogy itt valami mesterkélt szomorúsággal éljük meg ezt a negyven napot, és mindarról, ami jó, lemondjunk, hanem ez a negyven nap meghív minket arra, hogy majd örömtelibb emberként érkezzünk meg húsvétra. Pont meghív arra, hogy ezt az időt jól használjuk fel, ne valami mesterkélt szomorúsággal, hanem pont úgy, hogy az életünket újragondolva, ahol az életünk változása vár, ott ezt a változást végigvíve, felismerve, ahol az életünk sebzett, ott gyógyulást előkészítve és a gyógyulást szolgálva tudjunk majd a húsvét örömére megérkezni. Ehhez kívánok én is most három plusz egy pontot adni ebben a mai elmélkedésben, és igazából mindazzal a gyakorlattal, amit az egyház erre a nagyböjtre meghirdet, azzal szembesíteni magunkat, hogy ez a meghívás, ez az örömre szól, hogy nem valami szomorúságra, búslakodásra, hanem arra, hogy az életünk megújuljon és örömtelibb legyen. Pont úgy, ahogy Krisztus akarja, pont úgy, hogy húsvét öröme majd valóság legyen.
Az első gondolat arról szólna, milyen érdekes, hogy a világ mindent elkövet arra, hogy a halálnak, életünk törékenységének a valóságát elleplezze. Azt szoktuk mondani, a világ azt hirdeti, hogy addig jó, amíg nincs itt, és ne is beszéljünk róla. Tudjuk, hogy a halál nagyon sokszor tabu az életünkben. Egyre érdekesebb gyászkultúrát élnek meg az emberek, egyre furcsább szokásokat vesznek fel, egyre inkább nem tudunk ezzel mit kezdeni. S lám, milyen érdekes, hogy az egyház meg pont azzal indítja a nagyböjtöt, hamvazószerdát, pont egy héttel ezelőtt ezt értük, hogy tudatosan meghív minket arra, hogy nézzünk szembe ezzel. Emlékezzél ember, porból lettél és porrá leszel. Meghívás arra, hogy szembenézzünk életünk törékenységével, mert ebből öröm fakadhat. Ebből az fakadhat, hogy az életünk igazi hangsúlyait sokkal reálisabban látjuk és megtaláljuk, minthogyha megfeledkezünk erről. Mindig eszembe jut egy érdekes film, egy francia film volt, próbáltam már beszerezni, de nem tudtam. Ez még az én egyetemista koromban volt, egyszer a Duna tévén láttam. A francia film címe az volt, hogy Vannak napok és holdak. Igazából három párnak huszonnégy óráját mesélte el a történet. Ugye vannak napok, holdak is – mikor feljön a hold, azaz eljön az este, elmúlik a nap, ennek a 24 órának a története, amit megmutat nekünk, és mielőtt elindítaná a történetét a rendező, egy titokba avat be minket nézőket és ez a titok megengedi azt, hogy az isteni nézőpontot megismerjük, ahogy talán Isten lát minket minden nap. Ez a titok, amibe beavatást nyerünk a film legelején, az arról szól, hogy ebből a hat emberből egy valaki a 24 óra leforgása alatt meg fog halni. És így indítja el ezt a történetet, és így látjuk azt a teljesen hétköznapi eseményt, párokat, akik reggel késve kelnek, és akkor vitatkoznak egymással, valaki beszorul a fürdőbe, a másik már dörömböl, akkor már sietne, de nem találja ezt-azt. Teljesen hétköznapi dolog, akár minket is mutathatnának sokszor ezek a képkockák, és össze is vesznek ilyen apróságokon, és az egyik párnál a fiú elmegy úgy otthonról, hogy bevágja az ajtót, el se köszön a szerelmétől és ugye mi nézzük ezeket a jeleneteket, de már másképp látjuk őket, mint hogyha ezt a titkot nem ismernénk, mert tudjuk, hogy ezek az idők, ezek a percek, ezek az órák, az együttlét idejei nem erről szólnának, mert lehet, hogy ez az utolsó alkalom volt megölelni egymást, és utolsó alkalom volt örülni egymásnak. És fáj minden elmaradt ölelés, fáj minden bántó szó. Fáj mindaz, amit úgy élünk meg, hogy ez az idő nem azért adatott, hogy durvaság legyen belőle, vagy bántás, vagy örömtelenség, vagy harag. És valóban a film végén az egyik párnak a fiú tagja, az autóbalesetet szenved, és meg fog halni. És úgy állunk fel a tévé elől, vagy álltunk fel, hogy igen, az ember haladékot kap a szeretetre, és amikor az életünk törékenységével szembesülünk, akkor jól érezzük ezt a haladékot. Amikor erről elfeledkezünk, akkor tudunk rosszul dönteni. Akkor tudunk rabjai lenni kicsinyességnek, önzésnek, akkor tudunk rabjai lenni sértettségnek, olyan haragnak, amely összemérve a lehetőségekkel, olyan fájóan kevés, ha amellett döntünk, ahelyett, hogy a szeretet mellett döntenénk. Milyen érdekes, hogy lám, az egyház meghív minket arra, annak az időnek az elején, amely azt kéri, hogy merjünk szembenézni életünk törékenységével, és azt ígéri, hogyha ezt megtesszük, akkor örömtelibb emberek tudunk lenni. Milyen érdekes, hogy ilyen nagyon nyíltan szembesít törékenységünkkel, ilyen nagyon nyíltan beavat minket abba az isteni nézőpontba, ahogy Ő lát minket. Haladékot kapunk a szeretetre. Milyen jó lenne ezt a nagyböjtöt úgy megélni, hogy ezzel a tekintettel tudunk végignézni szeretteinken a világon, mindennapjainkon, mert magától értetődően és tisztán, letisztultan tudjuk, hogy mi fontos és mi nem. Nagyon jól tudjuk, hogy a hangsúlyok a helyükre kerülnek életünkben. Mindig eszembe jut Márai Sándornak az Egy polgár vallomásaiban, ami saját életéről szól, leírja édesapja halálát és leírja azt a jelenetet is, amikor az édesapja kórházba kerül, és ahogy kell, elrendez mindent, elköszön mindenkitől és leírja azt, hogy az utolsó találkozáskor már nagyon furcsán megpihen a tekintete minden hozzátartozóján és kinézve a kórház ablakán, az ablak előtt álló gesztenyefát is hosszan nézi. S aki már megélt ilyet, akár saját szeretteivel, nagyon jól tudja, hogy valóban van a haldoklóknak ez a hosszú pillantása, ez a lényeglátó pillantása, amivel talán nekünk is látni kéne a körülöttünk levő világot, látni akár önmagunkat, pont azért, hogy a lényeget lássuk. Utoljára megsimogatja, írja Márai a szerettei arcát, utoljára végigfut a tekintete a teremtett világ szépségén. Utoljára rácsodálkozik mindenre, mintha akkor látta volna először, akkor látná igazán. Milyen szép, hogy az egyház, amikor életünk törékenységét tudatosítja, akkor meghív minket arra, hogy a búcsúzók hosszú tekintetével merjünk körbenézni, hogy jól lássunk, hogy a lényeget lássuk. Az első gondolat tehát úgy szól, milyen jó lenne, hogyha nem elmenekülnénk életünk törékenységétől, nem megijednénk az egyház meghívásától, hanem valami bizarr dolognak tartanánk ezt, hanem esélyként élnénk meg. Törékenységünk tudata esély. A búcsúzók hosszú pillantása, a megértése annak, hogy haladékot kapunk a szeretetre, az boldogabbá, örömtelibb emberré tesz minket. Segíti az élet hangsúlyait megtalálni. Meghív arra, hogy valóban életünk egyediségét, megismételhetetlenségét komolyan vegyük.
Aztán a második gondolat úgy szól, nem mindegy, hogy mire váltom be magam. Ha ráébredek arra, hogy az életem törékeny, hogy haladékot kapok a szeretetre, s ez a haladék egyszer majd lejár, jól kell gazdálkodni vele, akkor fontos azt a kérdést is föltenni, hogy de vajon mire váltom be az életemet? Mindig eszembe jut a Padányi iskolában az egyik lelkigyakorlatot tartó atya. Ő mesélte azt, tegyük fel azt, hogy elmegyünk a piacra vásárolni. A diákoknak egy kicsit olyan furcsa, de itt gyakorlott piacozók vannak szerintem, hogy itt van ez a majdnem tavaszias február, és képzeljük el, hogy úgy megkívánjuk, olyan jó lenne finom narancsot venni, mandarint venni, finom paradicsomot, paprikát, aminek jó illata van, jó beleharapni, jó lenne már ilyeneket enni, és azt mondjuk, most 5000 forintot szánunk rá, vagy hatot. És elindulunk, és a gyakorlottabbak most összevonták a szemöldöküket.
De képzeljük el, hogy igen, ebből a 6000-ből egy-két roppanós paprikát, paradicsomot, jó narancsot csak tudunk venni, és elmegyünk, összeválogatjuk, kiadjuk a pénzt, hazamegyünk, és otthon vesszük észre, hogy hát hiszen ezek a narancsok már mind poshadtak, meg hát már kezd rohadni egyik-másik. Hát ezek a paprikák, paradicsomok, hát ezek is ütöttek, már nem is nagyon lehet semmire sem használni őket. Hát biztos, hogy mérgesek vagyunk, hogy kidobtunk ennyit az ablakon és hát nem vagyunk a pénzünknél. A második lehetőség az, amikor elmegyünk, és hát illatos paradicsomot, paprikát tudunk venni. Otthon hazatérve jó beleharapni, illatos narancs, finom mandarin, olyan jó lédús és tényleg érzi az ember a vitaminbombát a szájában, ahogy megkóstolja, és azt mondja, nahát, ezért megérte, a pénzemnél vagyok. És van-e olyan lehetőség, amikor még ennél is többet kapok azért az 5-6 ezer forintért. Hát igen, képzeljük el, hogy elmegyünk, összeválogatjuk a finom zöldséget, gyümölcsöt, és az árus azt mondja, hogy tudja mit, itt a nap vége, én már nem akarok itt várni többet. Itt van még ez a finom hagyma, krumpli, odaadom önnek, vigye el, nem kérek érte semmit. Akkor úgy megyek haza, hogy többet kaptam, mint amit vártam. Ugye ez volt a példa, ezt kellett mindenkinek elképzelni itt is, és utána az atya mondta, hogy most képzeljük el, hogy az egyik oldalon nem az a 6000 forint van, amit erre szánok, hanem az egyik perselyben az életem van. Érdemes-e az életemet, amilyen törékeny, valami olyanra beváltani, ami sokkal kevesebbet ér. Beváltani haragra, sértettségre, önzésre. Hát nyilván nem. Hogy tudok bosszankodni, hogyha nem vagyok a pénzemnél. Érdemes ezért beváltani? Az előző példára, a filmre visszagondolunk: hát érdemes volt veszekedni ahelyett, hogy megölelte volna a másikat, hogy örültek volna egymásnak. Hát nem érdemes. Mire lehet úgy beváltani az életemet, hogy pénzemnél legyek? Ha az ember például szülő, akkor a szerettei mosolyára váltja be. Ugye azért megéri. Biztos vagyok benne, hogy aki életet kapott Istentől, ha látja a gyermekeit, unokáit az életben megállni a helyüket, látja őket örömtelinek lenni, akkor azt mondja, igen, érdemes volt értük fáradozni, érdemes volt szeretni, érdemes volt értük áldozatot hozni. Milyen jó volt élni. Feleségnek, édesapának lenni, szülőnek, nagyszülőnek lenni, nagymamának, nagypapának, hát milyen jó, hát milyen büszke vagyok én. A gyermekeink mosolyára. Tanáremberként az ember azt mondja, hogy a tanítványaink sikerére, ugye? Valaki költő, akkor verssorrá lesz, és azt mondja, igen, az életem valami másokat gazdagító szépséggé tud lenni. Olyanra beváltani, amiért azt mondjuk majd, ezért érdemes volt élni. S hogy lehet az életet valami olyanra beváltani, ami sokkal több, mint az élet? Mi azt mondjuk, akkor, hogyha örök életet tudunk kapni az életünkért. A múlandó földi életünket az örök életre tudjuk beváltani, ha úgy tudunk élni, hogy azért Istennek ez az ajándéka megérkezik hozzánk. A második gondolat tehát úgy szól: vajon, amikor megélem az életem törékenységét, és pont ezért tudok az élet mellett dönteni, ami segíti az életemet kiteljesedni és növekedni, akkor tudom-e az életemet olyanra beváltani, ami akár még többet tud adni, az örök életet? Tudok-e dönteni amellett, ami ezt az örök életet meghozza? Ugye tudjuk, hogy az egyház azt tanítja, hogy a szeretet és annak művei maradandók. Minden más múlandó. Azaz, amit szeretetből teszünk, az ott lesz velünk az örök életben is. Egyébként már én azt hiszem, ebben a mulandó földi életben is, amit más szeretettel tesz értünk, az ott van. Biztos, hogy mindannyiunk életében ott vannak azok, akik jók voltak hozzánk, akik szerettek minket, akik örültek nekünk, még akkor is, ha a Jóisten már hazahívta őket. Biztos, hogy visszagondolunk rájuk, hogy milyen jó volt örülni nekik, milyen jó, hogy ők szerettek minket, milyen jó volt hálát adni értük, akármilyen jó most is hálát adni értük. A szeretet és annak művei maradandók és minden más múlandó. Egyszer még a rádióban hallottam egy fiatalembert, akinek az élete fordulatát pont ez a kérdés hozta meg. Mondta, hogy egy reggel a zuhany alatt állva, mert nehezen ébredt, kicsit hasonló hozzám, és kellett ilyen rásegítés. Ugye mondta, hogy állt a zuhany alatt, és egyszer csak ilyen hirtelen ez az álmos ébredés, ez olyan jeges rémülettel rátört, és úgy hirtelen feltette a kérdést, hogy most mi is történik, elmegyek dolgozni, és miért dolgozom? Hát, hogy majd lecseréljem a tévémet, vegyek egy jobb autót, aztán majd idővel egy nagyobb lakást, egy kényelmes lakást, és akkor úgy megijedt attól, hogy megélem ezt az ötven-hatvan-hetven évet, és marad utánam egy nagyobb lakás, majd x idő után egy elavult autó, és ezért éltem, erre váltottam be magam. És mondta, hogy ezért nem érdemes. És akkor végül is felmondott a munkahelyén és egy karitatív munkába kezdett, amely örömet adott neki.
A második gondolat úgy szól, mire váltom be magam. Tudom-e olyanra beváltani, ami segíti az életemet kiteljesedni? A szeretet és annak művei maradandók, minden más múlandó. Amit az Isten elé viszünk, az akkor lesz maradandó, hogyha szeretetben tesszük. Nem véletlen, hogy Kalkuttai Teréz anya mindig azt mondta a nővéreinek is, nem az számít, hogy milyen nagy dolgokat teszünk, hanem az számít, hogy milyen szeretettel tesszük. A legkisebb dolog is, amit szeretettel teszünk, egy reggeli vajas kenyér elkészítése, annak is maradandó hatása van. Lehet összeszorított fogakkal nagy dolgokat tenni, de ha nem szeretetben tesszük, akkor mikor Istent színről színre látjuk, annak nem lesz olyan súlya, mint amit szeretettel tudunk tenni. Mire váltom be magam? Tudok-e a szeretet mellett dönteni? Tud-e az életem olyan valósággá lenni, ami másokat gazdagít? Amit teszek, szeretettel teszem-e? S végül a harmadik, milyen fontos, hogy amikor ráébredünk arra, hogy törékenyek vagyunk, ráébredünk arra, hogy fontos, hogy az életünket ne váltsuk be olyanra, ami sokkal kevesebb, haragra, veszekedésre, irigységre, unalomra, hanem olyanra, ami maradandó tud lenni, tudjak dönteni a szeretet mellett, tudjak dönteni a hit mellett, tudjam ezt a világot gazdagítani, másokat örömtelibbé tenni és benne saját örömömet is megtalálni. Hogyha mindezt megértem, akkor vajon tudom-e az itt és most feladatait megtenni?
Ma Jónásról és Ninivéről hallottunk, azaz meghívást kapunk nagyböjtben arra, hogy ott, ahol az életünkön változtatni kell, ott merjünk változtatni. Ha az életünk rossz irányba áll, ott más irányt válasszunk. Nem véletlen, hogy a görög szó, a metanoia, a megtérés, az pont arról szól szó szerint, hogy megfordulás. Ha az életem arrafele tart, ami örömtelenné tesz, ha az életemnek van olyan iránya, emberi kapcsolat, aminek olyan sebzettsége, ahol én a harag mellett döntöttem, a sértettség mellett döntöttem, a közöny mellett döntöttem, hogy milyen jó lenne megfordulni. Megfordulni és nem folytatni, nem ezen az úton végigmenni. Mindig, amikor Keresztelő Jánosról hallunk az evangéliumban, hogy a Jordán folyóhoz hívja a megtérőket, megtérni vágyókat – mert én el szoktam mesélni azt, amit a szentföldi zarándoklatom során hallottam, hogy mindmáig megmutatják a Jordánnak azt a pontját, ahol Keresztelő János keresztelhetett a bűnbánat keresztségével, mert ez az a pont, ahol a halak megfordulnak. Méghozzá azért teszik ezt, mert tudjuk, hogy a Jordán folyó az egyetlen folyó, amely a Holt-tengert táplálja, ezt az élhetetlen tengert, amely olyan sűrű, sós, élettelen víz, amiben elsüllyedni sem lehet. Ez egy különleges élmény, de minden más élőlénynek, amelyik a vízben él, halálos, halálos egyveleg. És a halak valami életösztöntől vezérelve ezen a ponton visszafordulnak. Nagyon jól tudják, hogyha tovább sodródnak, akkor már késő. A víz egyre sósabb lesz, egyre élhetetlenebb lesz és döglött halként érkeznek meg a Holt-tengerbe. Itt kell ez az utolsó pont, ahol még vissza lehet fordulni. Nagyon szép, ahogy Keresztelő János odahívja a megtérni vágyókat, mintegy jelképesen és megmutatva, hogy igen, az életünknek vannak olyan pontjai, ahol nem sodródhatunk tovább, ahol az életünk olyan irányba áll, hogyha nem lépünk, akkor lehet, hogy késő lesz. Nagyböjt erre is meghívás. Olyan érdekes, hogy a mai világ nem szereti a változást, csak ne kelljen változni. A nagyböjt pedig pont arra hív, hogy térjetek meg! Vegyétek észre, hogy az életeteknek van olyan iránya, hogy nem lehet tovább sodródni, mely örömtelenné tesz titeket. S ha nem fordultok meg, akkor nem tudtok az élet mellett dönteni, pont úgy, ahogy ez a jelképes hely mutatja. Olyan érdekes, hogy tudjuk, hogy a körülöttünk levő világ is nagyon sokszor ezt a sodródást akarja. Nem véletlen, hogy II. János Pál pápa a halál kultúrájáról beszél. Egy olyan kultúráról, amelyik az önzés mellett dönt, a szeretet helyett, a halál mellett, az élet helyett inkább dönt az abortusz és az eutanázia mellett, mint az élet mellett, ahol a még nem hasznos és már nem hasznosnak ítélt korosztály az feleslegesnek tűnik, és minden más, ami ebben a mai világban oly sokszor ilyen sodródást eredményez, ez is meghív minket arra, hogy ott, ahol érezzük, hogy ez nem az élet fele visz, ez nem a krisztusi akarat fele visz, ott megforduljunk, akár az árral szemben ússzunk.
A harmadik kérdés tehát úgy szól, vajon melyek azok a pontok emberi kapcsolatainkban, az életünkben, a döntéseinkben, ahol nem az élet fele haladunk, nem az élet teljességét kínálja nekünk a következő lépés, hanem inkább az élet beszűkülését, a boldogtalanságot és az örömtelenséget. S a plusz egyedi gondolat kicsit visszatér az elejéhez. Ahogy mondtam, milyen érdekes, hogy az egyház arra hív minket, amitől a világ fél. Szembenézni törékenységünkkel, a búcsúzók hosszú pillantását megtalálni, pont azért, hogy az élet hangsúlyai, jó hangsúlyai megszülessenek, helyükre kerüljenek. Rákérdezni arra, mi az, ami maradandó, és mi az, ami mulandó, hogy merjük hinni, hogy a szeretet és annak művei a maradandók. Merjük hinni, hogy amellett döntsünk, amely az életünket beteljesíti. Közben pedig nagyon sokszor az itt és most örömöket kínálja a világ. Aztán a megtérést, a megfordulást milyen jó lenne komolyan venni, hiszen, ha letagadjuk ezeket, ha csak sodródunk, akkor nem tudunk örömtelibbek lenni. Még egy lépést teszünk afelé, ami beszűkít, ott nem tud az életünk itt teljesedni. Milyen jó lenne ezt is felismerni és nem úgy hallgatni erre, mint a világ gondja, hogy csak ne kelljen változni.
A plusz gondolat az két rövid történet lenne. Az egyik egy filmélmény, ha már filmmel kezdtük, úgy kerek, hogy azzal zárjuk le. Nem tudom, ki látta a 21 gramm című filmet. Nagyon érdekes film. Abból a hiedelemből indul ki, hogy minden ember a halál pillanatában 21 grammal könnyebb lesz. Legyen ez fiatal vagy idős, sportos vagy kicsit korpulens. Ugye mindenki 21 grammal könnyebb lesz. Olyannyira megrögződött ez a hiedelem, hogy valaki próbálta kísérlettel is igazolni, egyébként nem sikerült, de a film nem erre kérdez rá, hanem arra, hogy ez a 21 gramm a mi űrvilágunkban ez olyan jelentéktelen, egy kolibri madár súlya, egy csokipapír, amelyet összegyűrünk, semmi. De arról a pillanatról szól, amikor a lélek elröppen, amikor az életemet lezárom, akkor ez a minden. Hogy ez engem hogy talál meg? Milyen emberként talál meg? Ki leszek én ott akkor? Hívő emberként azt mondjuk, milyen emberként fogok Isten elé megérkezni? Ki fog ott állni majd Krisztus előtt, amikor őt színről színre látjuk. Mert hogyha ez a 21 gramm ezt jelenti, akkor az a pillanat a minden. Milyen jó lenne úgy megélni, hogy az nem a félelemé, nem az elvesztegetett lehetőségek miatti szomorúságé lenne, hanem az örömé és az ünnepé. Ha ott, akkor azt tudnánk mondani, hogy jó volt élni, milyen jó volt szeretni, milyen jó volt szépet tenni ebben a világban és milyen jó lesz most hazaérkezni az Istenhez.
A másik történet pedig, amit szintén szeretek sokszor idézni, azt Pál Feri atyánál hallottam, ő kérdezte meg egyszer a gyerekeket arról. Ő kérdezte meg, hogy az idős, haldokló néninek miért van csukva a szeme szerintük. És ugye a gyerekek olyan okosakat mondtak. Mondta az egyik, hogy hát lehet, hogy nagy fájdalmai vannak, és akkor egy picit úgy megkönnyebbül. Valaki azt mondta, hogy lehet, hogy azért, mert még vár valakit, és szeretne erőt gyűjteni. Valaki azt mondta, lehet, hogy az orvost várja, de a legszebbet egy kislány mondta, aki azt válaszolta, hogy azért van csukva a szeme, mert lepereg előtte az élete és azt nézi, hogy milyen szép volt.
Azt hiszem, a nagyböjt arra hív minket, hogy felismerjük, az életünknek eljön majd az a pillanata, és hogy az milyen pillanat lesz, az itt és most dől el. A 2024 nagyböjtje meghívás arra, hogy az a pillanat majd, ha elérkezik, akkor úgy találjon meg minket, hogy azt tudjuk mondani, ez az időszak is segített engem abban, hogy döntsek amellett, ami az életet szolgálja körülöttem és bennem, hogy felismerjem, hogy törékeny, és hogy jól kell beváltani. Hogy felismerjem, hol vannak az elakadásaim, és tudjak, bátor legyek arra, hogy megforduljak ott, ahol csak sodródom, és ahol minden lépéssel az örömtelenebb élet felé haladok. Milyen fontos lenne, hogy így tudjunk erre az időszakra tekinteni, így tudjunk az élet mellett dönteni, így tudjunk húsvét örömére megérkezni, hogy majd a nagy húsvétot életünk utolsó pillanatában is remélni tudjuk, a remény embereiként találjon minket meg, az a pillanat. Ámen.