A teljes prédikációt itt olvashatják:
Három szentírási szakaszra szeretnék röviden utalni, amelyeket az imént hallottunk.
A szentmisében és amikor egyénileg is olvassuk a Szentírást, akkor mindig megérint bennünket, hogy Isten üzenete éppen nekem szól. Nem valami régi, két-háromezer éves szöveget olvasunk fel, hanem ez most szól, most szólít meg engem. Így hallgattuk akár az evangélium tanítását, az ószövetségi tanítást, de a zsoltárt is, amit közösen énekeltünk, amikor megvalljuk, hogy gyenge vagyok, gyógyíts meg engem, Uram! Nekünk szól. Itt van ez a gyönyörű példabeszéd a gonosz szőlőmunkásokról. A történet az, hogy valaki vásárol szőlőt, gondozza, bekeríti, rábízza a munkásokra, és aztán megy időben, hogy elkérje a díjat, vagy a termést és ők nem adják oda. Az egyik szolgát megverik, a másikat kidobják a kerítésen kívül. Az emberben ott van a gondolat, hogy nos, mit kellene csinálni ezekkel a szolgákkal? Merthogy gonoszak, merthogy igazságtalanok. Komoly bűnt követnek el. Az emberi erőfeszítés az lenne, hogy gondolkodunk, küldünk még szolgákat, többet, és akkor majd igazságot teszünk. Az evangélium azonban nem ezt mondja. Azt mondja, hogy a szőlőskertnek az ura elkezd gondolkozni: mit tegyek? Azt mondja, tudom már, mit teszek, egyszülött fiamat küldöm oda, őt majd minden bizonnyal tisztelni fogják. Kedvünk lenne ebbe a történetbe úgy belekiáltani, beleszólni, hogy ne küldd a fiadat, mi tudjuk, hogy mi lesz a vége. Miért? Mert tudjuk, hogy milyenek vagyunk. Mert tudjuk, hogy gyengék vagyunk, hogy szűk látókörűek, tudjuk, hogy önzés vezet bennünket. Tudjuk, hogy úgy “akarunk”, ami bennünket nem illet meg: ne küldd oda a fiadat – és odaküldi a fiát. Pontosan az történik, amire számítani lehet. Megölik. Jézus Krisztus ez a fiú.
Jézus Krisztust nem általában az emberiség bűne ölte meg, nem általában az ember, hanem nagyon konkrét emberek, konkrét bűnöket elkövetve, mint mi.
De az Isten odaküldi az Ő fiát. Miért? Mert gyengeséggel is szeret bennünket, gyengeségünkben, betegségünkben, bűneinkben is szeret bennünket. Semmi más nem tud gyógyítani bennünket, csak az, ha valaki szeret. Csak a bátor szeretet tud bennünket életben tartani. Ez erőt ad nekünk a nagyböjtben is, erőt ad nyilvánvalóan a fogvatartás idején is, hogy a méltóságot, az Istentől kapott ajándékot, kincset ne adjuk fel! Ne akarjunk pusztán emberi szempontból gondolkozni, ha így teszünk, akkor igazságot akarok venni, akkor el akarom venni, meg akarom szerezni, akkor kizárólag én magam akarok érvényesülni. Ami nem jó. Éppen arra akar vezetni bennünket nagyböjtben a Jóisten, hogy higgyük el, Ő szeret bennünket, Ő új élettel akar megajándékozni és annyira szeret, hogy a Fiát küldi értem. Pedig én követtem el a bűnt. Ő pedig Fiát küldi értem. Nem tudjuk ezt másképp megérteni, csak a szeretetben.,
Ilyen szempontból nagyon érdekes az ószövetségi olvasmány. József története nagyon ismert. A legkisebbik fiú, akit szeret az apja, kedves számára, a többiek pedig féltékenyek. Miért különb Ő, a legkisebb? Aztán dühösek is rá, ezért elhatározzák, hogy megölik. Ezt is ‘akarják’ tenni, mígnem az egyik testvér azt mondja, hogy ne öljük meg, ne tapadjon vér a kezünkhöz, hanem adjuk el. Adjuk el az idegen kereskedőknek – ez is történik, eladják. A történet úgy folytatódik, hogy éhínség idején a tizenkét – most már csak tizenegy – testvér elmegy Egyiptomba. Ott van gabona, ott van ennivaló, majd akivel ott találkoznak, nem ismerik föl: azzal a Józseffel találkoznak, akit ők eladtak-a testvérükkel.. Próbára teszi őket, majd a végén föltárul: hát nem ismertek meg? Én vagyok az, József, akit ti eladtatok. Hogy van atyánk – él-e még? Ezután elhozzák Izraelből Egyiptomba, mert ott volt akkor a bőségnek az ideje, elviszik az Atyát, és így tulajdonképpen a választott nép életben marad. Majd aztán tudjuk a történetet, húsvétkor ezt ünnepeljük, hogy kivonulnak Egyiptomból, mert szolgasággá válnak, visszamennek az ígéret földjére. Egy nyilvánvaló gaztett, egy nyilvánvaló bűn, egy nyilvánvaló igazságtalanság – a testvér eladja a testvérét, egy idegennek -, ez bűn. De hogyan tud ebből, a bűnön keresztül az Isten életet fakasztani? Nem azért, mert a bűn jó, hanem azért, mert az Isten hatalma még ennél is nagyobb. Majd a történetben, a folytatásban a választott nép nagy néppé lesz – ezt látjuk aztán Jézus Krisztusban. Ez a két szentírási szakasz teljesen rólunk szól. Mert mi vagyunk azok, akik nem akarjuk odaadni a gazdának az őt megillető termést, mi vagyunk azok, akik a figyelmeztetését rosszul kezeljük, mi vagyunk azok, akik eladjuk a testvérünket, mert féltékenyek vagyunk, mi vagyunk, akik hasznot akarunk húzni a testvérből, és Isten jóra fordítja a sorsunkat. Megbocsát és jóra fordít. Ezek után van ott, amit a zsoltárban imádkoztunk: elismerem Uram, hogy gyenge vagyok, gyógyíts meg engem. Szeretnénk javulni, megváltozni, növekedni. Hányszor érint bennünket a kicsinyhitűség: de nem vagyok képes, gyenge vagyok, beteg, erőtlen. Hányszor próbáltam már megjavulni és nem sikerült. Most miért sikerülne? Gyógyíts meg engem, Uram, mert gyenge vagyok. Elismerem, hogy gyenge vagyok, elismerem, hogy nem mindig vagyok ura önmagamnak. Elismerem, hogy ez beteggé tesz, és azt is elismerem, sőt kérem, hogy az Istent gyógyítson meg, mert Ő meg tud gyógyítani. Nyilvánvalóan bűneink következményeit, terheit hordoznunk kell. Jóvá kell tenni hibáinkat, javítani, ez nem kérdés. De az Isten – a szívemben – meg tud bocsátani, eltörli a bűnt, és újjá tudja teremteni a szabadságomat. Ez rendkívüli! Nem az vagyok, aki a bűn elkövetésekor voltam – indulattal, dühvel, bűnnel -, hanem Isten újjá teremt. Ez egy út. Nyilvánvalóan ez nem egyszerű senkinek sem. Mindenki a maga útját is járja itt az intézetben, de ezen az úton lehet növekedni. Szántó Attila diakónus testvérem, és az atyák ( akik bejárnak szentmisét tartani ) ebben szeretnének segíteni. Élni kell ezzel a lehetőséggel. Isten gyógyítani akar, Isten szabaddá akar tenni, Isten megbocsátja a bűnt, és Isten saját elrontott élettörténetemet javamra tudja fordítani, mint József történetében. Ezt hinni kell.
