Rendíthetetlen hittel és szeretettel
- április 11-én elhunyt Dr. Adolf Fugel atya, teológiai doktor, sokak jótevője és lelkiatyja.
Elment egy barátom. Azaz sokak barátja. Valaki, aki annyi jót tett a világgal, amennyit csak bírt.
Ezzel a képpel búcsúzom. 2012-ben készült, a nemesvámosi Fatima-templom első karácsonyán, amikor már a falak között és a december 23-án elkészült tető alatt ünnepelhettünk. Vele együtt. Látszik rajta az öröm. És a szerénység. És a távozás is. Nagyon akarta, hogy ezek a falak álljanak. És ezért segítségem volt abban, hogy először a szívekben építsük a templomot. Azután jöttek a kövek is.
Mérhetetlen szegénységből és egyszerűségből jött. Hittel és rendíthetetlen akarattal egymaga is szembeszállt a XX. század román diktatúrájával. Azazhogy önállóan is. Példája hitben és elkötelezettségben Márton Áron püspök, akivel – reményeink szerint – most újra találkozhatnak. Adolf atyát nem lehetett eltántorítani attól, hogy az igazságot vallja és az igazságot tegye! Sokszoros agyonverését követően sem volt hajlandó elhagyni diktatúrától szenvedő bánáti szülőföldjét egészen addig, amíg halálos fenyegetések közepette szó szerint két titkosszolgálati verőlegény ki nem tessékelte Románia területéről. Vízuma Ausztriába szólt, ott lépett be a nyugati világ kapuján, majd német állampolgár lett, végül pedig Svájcban talált otthonra. Teológiai munkássága mellett minden felhalmozható vagyonát szétosztotta, egész életében gyűjtött és újra osztott. Annyi jótett és mű köthető nevéhez, amennyit szerintem képtelenség felsorolni. Majdnem három évtizedig voltam vele kapcsolatban, ezalatt egy-egy elejtett mondatából összeraktam, hogy mi mindennel segíthette a fél Balkánt, a Baltikumot, az erdélyi egyházakat, a magyar plébániákat, Kárpátalja falvait és ki tudja még kiket és mikor.
Albániában egy alkalommal egy fiúcska lépett elé egy kicsi kecskét átölelve. „Bácsi vedd meg!” Adolf atya természetesen azonnal jó pénzért megvásárolta, tudta, hogy a család megélhetéséhez kell. A fiúcska sírva fakadt. „Ne sírj! A kecskét megtarthatod! Neveld fel és vigyázz a kecskémre!”- mondta az atya.
Valahová a Baltikumba vitt egy pótkocsis kamiont. Hosszú út vezetett odáig Svájcból. Egy szemináriumot szereltek fel minden szükségessel. Amikor kipakolták, a szeminárium dolgozói megcsodálták a svájci teherautót. Adolf atya erre megkérdezte a sofőrt, hogy megveheti-e a kamiont? Persze megegyeztek, s repülőn tértek haza.
Templomot épített Nagykárolyban, segített Nemesvámoson, zárdát alapított és szerelt fel Albániában, orgonát hozatott Medjugorjéba. A kilencvenes évek elején állandóan úton volt, hogy a felszabadult keleti egyházakat segítse. Sokszor mire hazaért a hívek már újabb kamionnyi adományokat adtak össze. Ahová betette a lábát, ott segített és másokat is erre ösztönzött. Talán nem túlzás azt mondani, hogy Erdélybe és Magyarországra több száz autót küldött a papság megsegítésére, miközben sosem maradt el a lelki táplálék sem. Folyamatosan publikált teológiai, leginkább Mariológiai témában, szenvedélyesen szerette a Fatimai Szűzanyát és az Egyházat. Fatima – bevallása szerint – a második otthona volt. Amíg egészsége engedte rendszeresen látogatta a szentélyt és pihent meg itt Máriánál egy-két napra.
Nyugdíjas éveiben rendkívül sokat szenvedett betegségeiben. Mindamellett könyvkiadót alapított és írt, fordított, kiadott. Ha utazni már nem tudott, akkor így tette magát hasznossá. Nagyon sokáig volt a svájci Fatima-világapostolátus lelkivezetője, a nyugati Élő Rózsafüzér Mozgalom papja. Ezrek figyeltek gondolataira még akkor is, amikor a fiatalkorában agyongyötört teste idősebb korára már szinte felmondta a szolgálatot. 
Tegnap beszéltem vele utoljára. Békés volt. Azt beszéltük, Húsvét környékén találkozunk. Nem gondoltam, hogy ez majd talán az örök húsvét lesz. Amikor haláláról értesültem, kicsit megdöbbentem, majd átmentem az általa is épített templomba és elkezdtem harangozni azzal a haranggal, amit ő gyűjtött össze és készíttetett a szeretetet magyarországi Fatima-temploma számára. Majd bekapcsoltam hozzá azt a másik két harangot, amit titkos adományozók azért adtak, hogy társai is legyenek Adolf atya harangjának. Mert nála minden így működött. Ő odaadta lelkesen mindenét, és ezzel jóra hangolta azok szívét is, akik még szívesen mellé álltak egy következő adományozással. Amíg szóltak a harangok, egyre csak rendszertelenül az Üdvözlégy Máriát imádkoztam, mert nem tudtam mást mondani. Végre véget ért testi szenvedése és végre eljutott oda, ahová mindig vágyott. „Ha a tisztítótűzben leszek, akkor már jó helyen vagyok, – mondta sokszor, mert onnan majd megyek tovább.” Nekünk pedig itt maradt egy nagy űr utána, egy szerető barát, egy gondoskodó atya hiánya. De talán hamarosan érezzük, hogy minden munkánkat odaátról segíti, onnan építi tovább az Egyházat. Rendíthetetlen hitben és szeretetben.
Gere Dávid Márk SMC plébános
forrás:www.vamosplebania.hu