Ebele Ferenc ny. plébános életének 91., papságának 66. évében 2019. november 16-án, szombaton délután a veszprémi kórházban szentségekkel megerősítve visszaadta lelkét Teremtőjének.
Ebele Ferenc Veszprémben született 1929. augusztus 24-én. Veszprémben szentelték pappá 1954. január 31-én.
Káplán volt Felsőrajkon (1954-57), Enyingen (1957-60), Vaszaron (1960-61), Bezeréden (1961-62), Nagykanizsa Sarlós Boldogasszony plébánián (1962-65) és Somogyváron (1965).
Plébánosként Magyarpolány híveit szolgálta 1965-2013 között nyugdíjba vonulásáig, közben oldallagosan ellátta Noszlopot (1994-2009).
Érseki (püspöki) tanácsos lett 1984-ben.
2013-as nyugalomba vonulása óta a veszprémi várban a papi otthon lakója volt, és a Szent Mihály Főplébániához tartozó templomokban segített a lelkipásztori feladatok ellátásában.
Toldi Éva 2014-ben kelt írásával emlékezünk az elhunytra:
Hivatásban – „a szezon végén” – A gyémántmisés Ebele Ferenc útja
Az atya talán a „legkevésbé papos” lelkipásztor az egyházmegyében – így jellemezte nemrég egy magyarpolányi bácsi volt plébánosukat, Ebele Ferencet, aki most ünnepelte pappá szentelésének 60. jubileumát. Ferenc atyának, mondta, mindenkihez volt mindig egy-két kedves szava, kérdése, érdekelte az emberek élete, gondjaikat ő is hordozta, ha tudott, segített. Közvetlen egyéniségével sokakat lelki közösségbe gyűjtött. S talán éppen szerény életvitelével, ám gazdag, bár sohasem kérkedő tudós papi mivoltával váltotta ki a közösség belülről jövő őszinte tiszteletét. Hiszen tudtuk: néprajzzal, honismerettel is foglalkozik, könyvei, tanulmányai jelennek meg.
Egy papi hivatás sohasem a szeminárium kapujában születik, azt, hogy valakit Isten meghív „szőlőmunkásának”, különböző jeleken, motivációkon keresztül juttatja el kiválasztottjaihoz. Így volt ez Ferenc atya esetében is. Veszprémben született, de már a kezdeteknél őrködött felette a gondviselés, hiszen koraszülöttként jött a világra, igen-igen kicsi remény volt rá, hogy megmarad. Kamaszkoráig igen gyenge, beteges volt, s később leventeként két alkalommal is közvetlen életveszélybe került, de a Jóisten itt is megőrizte őt, hogy pap lehessen, mondja. Hívő és vallásos családjában természetes volt, hogy templomba jártak, kicsi korától ministrált, s már kisiskolásként érlelődött benne a hivatás. Mindig a hittan volt a kedvence az iskolában, vallja. Miután 1949-ben sikeresen letette az érettségit, jelentkezett a veszprémi püspökségen kispapnak. Az első szemináriumi év végén emlékezetes esemény történt vele. Veszprémi lévén, minden reggel ministrált Badalik Bertalan püspök úrnak. Egyik alkalommal együtt értek oda a püspökség kapujához az akkori állami megbízottal, a „bajszos püspökkel”, aki az Állami Egyházügyi Hivatal megfigyelőjeként a papokról írt jelentéseket.
- „Tisztelendő úr! Maga most megy el papnak a szezon végén?” – tette fel a gúnyos kérdést nekem ez az ember – idézi az atya. Magamban csendesen megmosolyogtam, mert én meg éppen az előző nyáron olvastam a fatimai jövendölésekről, amelyekben a Szűzanya előre megjövendölte a második világháborút, az egyházüldözéseket, meg a hitetlenség terjedését. De végül azzal fejezte be: „Végül Oroszország megtér és béke lesz a világon.” Ezért csak annyit válaszoltam, hogy én azt remélem, a jövőben is szükség lesz papokra. Persze azt én sem gondoltam, hogy évtizedeket kell majd várni a jövendölések beteljesedésére – és Oroszország még akkor sem tér meg egészen…
Mivel 1952. március 2-án állami utasításra feloszlatták a szemináriumot Veszprémben, tanulmányait Esztergomban folytathatta, s 1954-ben szentelték pappá. Abban az időben hosszú ideig káplánként szolgáltak az új papok. Ferenc atya 11 esztendeig, s végül 1965-ben helyezték a Bakonyba, Magyarpolány plébánosának. Mint az egyháztörténet, a helytörténet szenvedélyes kutatója, első dolga volt mikor megérkezett, hogy előkeresse a régi Historia Domusokat, hogy a település történetét, egyházi múltját megismerje. A plébánia könyvtárában bukkant rá Bálint Sándornak (a népi vallásosság jeles kutatójának) egy könyvére, mely a népélet, a szakrális népszokások gyűjtésére sarkallta őt is az erősen hagyományőrző településen. Később Bálint Sándor egy személyes magyarpolányi látogatása alkalmával bíztatta is Ferenc atyát, hogy irja le gyűjtéseit. Két tanulmánya el is készült a népi vallásos szokásokról és a szentségekről. Munkakapcsolatba lépett Lackovits Emőkével is, a veszprémi néprajzkutatóval, s bíztatására fali szentképeket és régi búcsúi kegytárgyakat, kereszteket, szobrokat is gyűjteni kezdett. Megalapozta a ma is létező polányi plébániai szakrális múzeumot. Emellett jelentős részt vállalt a helyi falumúzeum létrehozásában is. Kutatómunkája eredményeit jelzik megjelent publikációi, könyvek, ismeretterjesztő füzetek (a noszlopi plébánia története, Bakonypölöske, Oroszi, Balatonalmádi története, magyarpolányi kismonográfia). Búcsújáró- és zarándokhelyek (Rab Mária-forrás, Polányi Szentkút) megteremtésében, felélesztésében is közreműködött, s a Polányi Passió nemzetközi hírűvé emelkedett pünkösdi szakrális bemutatóinak egyik ötletgazdája, elindítója és élettője volt a ’90-es évek elejétől.
Plébánosi programját Ferenc atya 1979-ben ezüstmiséje alkalmával X. Szent Piusz mondatával fogalmazta meg: „Megújítani mindent Krisztusban”. A II. Vatikáni Zsinat szellemében törekedett arra, hogy megerősödjék a hitélet, a hitoktatás az egyházmegyében. 1985-ben ő dolgozta át a Jézushoz megyünk című hittankönyvet. Kiemelkedő papi munkáját érseki tanácsosi címmel ismerték el. Néprajzi munkásságáért elnyerte a Veszprém megyéért jelvény ezüst fokozatát, honismereti munkájáért a Honismereti Szövetség emléklapját, községéért végzett tevékenységéért pedig a Magyarpolány díszpolgára címet.
Ferenc atya közel ötven évi polányi szolgálata után nyugdíjba vonult, s tavaly ősz óta a veszprémi papi otthonban lakik. Aktivitása azonban most is, 85 évesen is lendületben tartja, kisegítő szolgálatokat vállal a környékén.
Toldi Éva
(Napló 2014. július 29.)
Ebele Ferenc lelki üdvéért november 22-én, pénteken 10 órakor a veszprémi Szent Mihály Bazilikában mutattak be gyászmisét. A szertartást követően a veszprémi Alsóvárosi temetőben 11 órakor a feltámadás hitével helyezték nyugalomra.
