Dr. Udvardy György érsek atya október 5-én a Szent Mihály Főszékesegyház felszentelésének ünnepén Zalaszentgróton a Szent Imre templomban imádkozott a hívekkel, zarándokokkal papai és szerzetesi hivatásokért.
Érsek atya prédikációját teljes terjedelmében adjuk közre:
Főtisztelendő paptestvérek, diakónus testvérek, kedves testvérek!
A szent templomról hallottunk tanítást az evangéliumban, azon a módon, ahogyan Jézus prófétai gesztussal megtisztítja a templomot mindentől, ami nem illik oda, mindentől, ami ellenkezik Isten szentségével és méltóságával, így a temploméval is, és ugyancsak ezt a szentséget hallottuk, mint meghívást a szentlecke felolvasásában, amikor saját életünk, meghívásunk szentségéről beszélt az apostol.
Szentnek lenni, Isten templomának lenni ajándék, keresztény létünknek a hivatása, meghívása is.
Sokszor elgondolkozhatunk azon, talán tesszük is, nézve a világot, nézve a magunk cselekedeteit, vagy éppen a múltunkat, hogy ez a szentség, amire az Isten hívja az embert, vagy az a kijelentés, amit itt az imént hallottunk – ti vagytok azok és szentek vagytok – hogy vajon ez igaz-e? Igazként tudjuk-e megélni és ha igen, akkor hogyan valósul ez meg? Mert látjuk az ember töredékességét, látjuk az ember bűnét, látjuk az ember korlátait, látjuk saját bűneinket, korlátainkat, és mégis valljuk a hitvallásban is, hiszem az egy szent katolikus apostoli anyaszentegyházat, a szentegyházat, amelynek mi magunk is tagjai vagyunk, így korlátokkal, bűnökkel, eleséssel, fölkeléssel, újrakezdéssel együtt.
Szentnek valljuk az egyházat, mert Jézus Krisztus áldozata szent, hiszen ezt hallottuk: „Romboljátok le ezt a templomot és három nap alatt fölépítem!” Krisztus áldozata fölépítette azt a templomot, fölépítette annak a lehetőségét, hogy mi emberek tényleg szent módon tudjunk élni.
Persze az is sokszor megkísért bennünket, hogy az életszentség, az erre való törekvés nem illúzió-e? El tudjuk-e bármikor is érni? Hiszen hányszor próbáltuk már ezt, hányszor akartuk és nem sikerült. Jó azonban látni, hogy amikor így gondolkodunk, akkor valami olyan emberileg jól körülírható, tiszta állapotot akarunk leírni, amit mi szeretnénk elérni, és úgy gondoljuk, hogy a saját erőnkből ezt meg is tudjuk tenni. Isten szentsége, tisztasága nem ez, hanem a hozzá való ragaszkodás és természetesen az ő parancsainak a megtartása is. Így amikor azt kérdezzük, hogy lehet-e szentként élni, nem illúzió-e, nemcsak keveseknek, néhányaknak a kiváltsága ez, akkor azt kell látni, hogy igen, van lehetőségünk. Meghívásunk életszentségre szól, üdvösségre szól, megismertük az Atya jóságos akaratát, megkaptuk az ő szent lelkét, ismerjük az ő fiát, aki bennünket tanít, példát ad nekünk. De mégis hogyan? Úgy, hogy egyre inkább ragaszkodunk az istenismerethez. Egyre inkább ragaszkodunk a Jézusban fölkínált életúthoz, a parancsok megtartásához, egyre inkább gondolatainkban, vágyainkban, cselekedeteinkben ezek jelennek meg. És persze a döntéseinkben.
Hányszor kell ugyanis tetten érni azt, hogy a gondolataim szűkösek? Gondolataim csak percnyi távolságra vetülnek előre: szeretnék valami problémát megoldani, valami jót, azonnali jót szeretnék elérni és megfeledkezem arról, hogy a gondolataim, azok nem Istenre irányulnak. Nem az ő jóságában bízom, nem abban, hogy ő tesz engem szentté. Nem abban, hogy a vágyaim, ha nem az Istenre irányulnak, akkor szükségszerűen önmagamra, szükségszerűen az emberre irányulnak, akkor viszont el fogok bukni. Akkor máris lemondtam valamiről, az életszentségről, amit legnagyobb kincsemként kapok. Eladom az életemet, elcserélem, becserélem percnyi, pillanatnyi jó megoldásokért. S mennyire igaz, szükség van az istenes gondolatokra, napról napra, és testvérek, hányszor és hányszor beengedjük, akár szokás szerint is a világnak a gondolatait, a közmeggyőződés gondolatait, beengedjük a köznapi beszédnek a gondolatait. És úgy tűnik, hogy ez fontos. Úgy tűnik, hogy erről kell gondolkodni, holott nem, hanem az Isten dolgairól. Persze a mindennapi életnek a megszentelése fontos, de ha nem az Istennel való kapcsolatomból veszem a gondolataimnak az irányítását, akkor a gondolataim szükségszerűen a haragra, a kicsinyességre, a megtorlásra fognak irányulni. Nem jó. Isten életszentségre hívott meg bennünket. És ugyanez igaz a szavainkra is. Hogyan tudunk szent életet élni úgy, hogy a szavaink Isten szavai. Úgy, hogy a szavaink mindig emberi szavak lesznek, de Istennek a jóságát, irgalmát, bátorítását, reményét fejezik ki. Érdemes ilyen szempontból is megnézni a szokásainkat, mindennapi szóhasználatunkat, beszélgetéseinknek a tárgyát, témáját. Miről beszélgetek? A családomban, a gyerekemmel, a házastársammal, az idős szülővel, az ismerősökkel, amikor csak megállok beszélgetni egy picit. Mi az, ami előkerül? A jó, az igaz, a szép, a szent, mert ezek Istentől valóak és ez jó. Ez segíti az életszentséget, segíti a remény éltetését, segíti a jóért való küzdelmet, segíti a jó közösségnek a kialakítását. S minden egyes alkalom, amikor valamiért fáradtságból, indulatból, félelemből lemondok a jóról, az igazról, a szépről, a szentről és a szavaim indulatot tartalmaznak, vagy éppen a rosszról beszélek fölöslegesen, vagy éppen a rosszat terjesztem a másikról, egyáltalán az életről, akkor az életszentségről mondok le. Mennyire nagy fegyver, nagy eszköz, nagy ajándék a szó. Van hatalmam kimondani a jót, és van hatalmam nem kimondani a rosszat. Mégpedig az igazsághoz ragaszkodva. Sokszor ezt nem becsüljük meg. Sokszor mondjuk magunkra is, másikra is, hát ő mindig ilyen volt, ő ilyen, őtőle így szoktuk meg, és nem igaz, mert a jót meg lehet szokni, a rosszat sosem.
És természetesen a jóra való törekvésünkben, szentségre való törekvésünkben, jó döntéseket tudjunk hozni napról napra. Talán soknak tűnik az a döntésszám, amit naponta meg kell hozni. Talán túl nagy felelősséget is ró ránk, és mégis vállaljuk. Miért? Mert Krisztusé akarunk lenni a gondolatainkban, a vágyainkban, a szavainkban, természetesen a döntéseinkben is. S hogy ez keresztet jelent? Áldozatot jelent? Igen. Az a fajta áldozat, amiről itt az evangéliumban hallottunk, Jézus keresztáldozata, de ebből az áldozatból születik a feltámadás és az örök élet. Vagyis igen, küzdelmet jelent a döntés, adott esetben meghalást is jelent, elveszítést is jelent, de éppen azért, mert Krisztushoz ragaszkodunk mindennapi döntéseinkben is, ezért ebből élet fakad. És ez az élet, ez istenes élet.
Mennyire felelősek vagyunk azért, hogy közvetlen környezetünkben embertársaink hogyan érzik magukat? Mennyire felelősek vagyunk azért, hogy közvetlen környezetünkben lévő embertársaink istenes gondolatokat hallanak-e tőlünk? Istenes gesztusokat kapnak-e tőlünk?
Szentségre kaptunk meghívást, a jóra. És ez akkor is igaz, ha néha úgy gondolom, annyiszor próbáltam már, nem sikerül. Nincs is értelme. De igen, van. Például ez a mai este is, a mai találkozás is, a közös imádság erősítsen abban, hogy van lehetőségünk mindig a jó felé fordulni. Van lehetőségünk visszakérni, visszakapni Istentől a szentségre szóló meghívásunkat. És van lehetőségünk mindig legyőzni azt a kísértést, ami arra irányul, hogy nekem jó a kisebb, jó az egyszerűbb, jó csak egy normális emberi életnek a megélése is. De hát miért lenne jó? Miért lenne elég, ha az Isten ettől összehasonlíthatatlanul többet akar adni? Nem lehet elég.
Isten temploma vagytok és ez szent ez a templom. Így tekintsünk magunkra. Isten temploma a másik is, így köszöntsem, így gondoljak rá, így tervezzek vele. A szentség a mindennapi életünkben, döntéseinkben, kapcsolatainkban egyszer csak megjelenik, gesztusokban, szavakban, szokásokban, új hagyományokban.
Hálásak vagyunk azért, hogy a templom az mindig figyelmeztet bennünket szentségi meghívásunkra. Hálásak vagyunk azért, hogy a templom bátorít is bennünket ebben, és a templom mindig vissza is adja nekünk a tanítás által, a szentségek ünneplése által azt, amire meghívást kaptunk. Imádkozzunk ezért bátran és ne érjük be kisebbel és kevesebbel! Ámen.