Udvardy György érsek atya július hónap elsőcsütörtökén Olaszfaluban a Szentháromság templomban imádkozott a hívekkel papai és szerzetesi hivatásokért.
Jézus bátorít bennünket, hogy imádkozzunk papi és szerzetesi hivatásokért, bátorít bennünket, hogy kérjük az aratás urát, küldjön munkásokat az Ő aratásában. Szükségünk is van erre egyházmegyénkben is, hiszen nagyon sok hívő közösség van úgy lelkipásztor hiányában, hogy nem tud velük élni, velük lakni, mert sokkal több a közösség, mint ahány pap szolgál a főegyházmegyében. Hisszük azt, hogy az Isten gondoskodik az Ő népéről, táplálni, nevelni akar bennünket, és az üdvösségre akar vezetni. Éppen az Ő papjain keresztül. Ezért is indult el az a most már hagyományosnak mondhatóan, miszerint minden első csütörtökön imádkozunk főegyházmegyénkben papi és szerzetesi hivatásokért együtt is, különböző plébániai közösségekben, az egyházmegye különböző pontjain.
Érsek atya a mostani alkalommal három olyan gondolatot vitt elmélkedésre, ami kapcsolódik a ciszterci rendnek a karizmájához: a lángolj és világíts gondolathoz, illetve az áldáskéréshez.
Lángolj
Első csütörtöki közös imádságunkban mindig azt az ajándékot állítjuk szemünk elé, amit kapunk a pap személyében a pap szolgálata által. Ezért mindig kérdezzük is, mikor kérünk, hogy mit köszönünk meg a pap személyében, mit kérünk a papság által, miben reménykedünk, mit várunk, mire van szükségünk, mi az, ami számunkra táplálék, erősítő, biztató forrás. Nem csak egyszerűen kéréseket fogalmazunk meg, – legfőképpen nem igényeket nyújtunk be – hanem az Oltáriszentség előtt, Krisztus előtt, aki áldozat, aki jelen van, táplálék, közösséget teremt. Istennek a szándékát akarjuk megismerni. Kicsoda a pap? Miért van nekünk szükségünk rá? Miért hiányzik, amikor talán hosszabb időn keresztül nem volt mód találkozni az egyház szolgájával.
Szükségünk van arra, hogy a lelkipásztor az lángoljon, lelkesítsen, tüzes lelkű legyen, legyen bíztató, legyen erőforrás. És ugyanakkor ez a lángolás, ez ne pusztán egy felvillanás legyen. Ne valamiféle rajongás, hanem úgy, ahogyan a Szentírás több pontján is látjuk.
A tűz az mindig is Isten hatékony jelenléte. Gondolhatunk az égő csipkebokorra, arra a jelenetre, amikor Mózes látja, hogy a bokor ég, de nem ég el. Megközelíti ezt a helyet, majd pedig az Isten megszólítja: vesd le sarudat, mert szent ez a hely. Aztán küldi népének a megszabadítására. Mózes pedig kérdezi: és mit mondjak, ki küldött, mi a neved? Akkor elhangzik: vagyok, aki van.
Ez azt jelenti, értelmezhetjük így is, vagyok, aki létezik, aki mindenek fölött van. Vagyok az az Isten, aki teremtett. De ebben a mondatban benne van az is, hogy vagyok, aki téged táplállak, téged éltetlek, téged erősítlek. Benne van az is, hogy vagyok, aki érted vagyok, hogy neked jó legyen, hogy neked reményed, életed, erőforrásod legyen. Ég a bokor és nem ég el.
A lelkipásztor ezt az isteni tüzet hozza el közénk. Az el nem múló reményt, Isten el nem múló jelenlétét. Ezt a maga lelkesedésével, a maga tüzével teszi jelenvalóvá. Hányszor mondjuk mi magunk is egy közösségre, egy kapcsolatra elfáradt, kialudt benne a tűz, meggyengült. Mennyire vágyakozunk arra, hogy tüzes lelkű emberek vegyenek körül bennünket. Mert lelkesedni akarunk, oda akarjuk adni az életünket valami jóért. Sokszor nem könnyű felfedezni, mi az igazán jó, miért érdemes lelkesedni, miért érdemes lángolni? Milyen jó, hogy az egyház gondoskodik rólunk tüzes lelkű, lángoló lelkipásztorral. Isten tüze ez. Ez a tűz a jelenlétet is biztosítja, de ez a tűz a tisztulás is. Ez a tűz azt is jelenti, hogy mindent fölemészt, ami nem maradandó.
Így tekintünk bizony a lelkipásztorra, a papra, hogy hordozza Istennek a lelkesedését, Istennek a tüzét. Bátorít, tüzes lelkűvé tesz, lelkesíti a lelkünket, hogy lelkesedni tudjunk önmagunkért, Istenért, Isten jóságáért. Imádkozzunk lángoló, tüzes lelkű, önmagukat is föláldozni képes ifjakért, akik hajlandóak szolgálni Isten szent népét.
Világíts
Szükségünk van arra, hogy életutunkon, fényben járjunk, olyan fény világítsa meg, ami biztos irányba vezet bennünket. Szükségünk van arra, hogy jól lássuk, mi vesz körül bennünket, mi van a lelkünkben.
Szükség van arra, hogy Isten papjai világító fáklyaként tudjanak köztünk lenni. Fényt adjanak, akár úgy is, hogy ünnepi lelkületben fénybe borítják az életünket, akár úgy is, amikor talán reménytelenség vesz körül bennünket, akkor mint egyetlen világítópont a sötét éjszakában egyetlen pontként jelöljék meg számunkra az utat, amin járni kell.
Mennyire biztonságot tud jelenteni akkor, amikor reménytelenség sötétségében van egy pont, ami mindig ott van, amire föltekinthetek, és ami felé a lépteimet irányítani tudom. Mennyire szükség van arra a fajta világosságra, ami az értelemnek a tápláléka. Mennyire szükség van arra, hogy jól tudjunk érteni, ismerni, fölismerni a helyzetet, amiben vagyunk, fölismerni céljainkat, eligazodni egyáltalán a világ dolgaiban, és nem pusztán emberi szinten vitatkozva, vagy emberi szinten érvelve, hanem az igazi értelmet látva.
Mennyire szükség van, hogy a lelkipásztor ezt meg tudja tenni életével és életének a példájával. Honnan veszi valaki az erőt, a bátorságot ahhoz, hogy ő világítani tudjon, világosságot tudjon adni. Onnan, hogy ő elszakíthatatlan kapcsolatban van az Istennel, az Atyánkkal. Onnan, hogy soha ki nem fogy az imádságnak az olaja, soha ki nem fogy a mécseséből a jó cselekedeteknek az olaja, innen veszi az erőt. Ez a kicsiny fény képes közösségeket megvilágítani, képes életeket fénybe borítani, képes a szentség erejével jó irányba vezetni bennünket.
Imádkozzunk azért, hogy fiatalok egyházmegyénkben is meghallják a hívó szót, és bátran vállalkozzanak arra, hogy ilyen iránymutató, irányt adó emberekké tudnak lenni.
Áldás
A papban azt fedezhetjük fel, hogy Isten jóakarata közel jön hozzánk. Istennek az áldása közel jön hozzánk. Az áldás a Bibliában mindig Isten javait jelenti, mindig Isten jóakaratát. Mindig Istennek az ember felé fordulását fejezi ki. Mennyire szükségünk van arra, hogy egymás számára is áldások tudjunk lenni. Áldássá tudjunk válni. Az áldásban Isteni jóakarat mutatkozik meg, de megmutatkozik a jókívánság, hogy jót akarok a másiknak, megmutatkozik az is, hogy jót várok el a másiktól. Az áldó kéztől, az áldást osztó kéztől sosem félünk, mert pontosan tudjuk, hogy ez javunkat akarja. Isten az Ő papjaiban ezt az áldó gesztust akarja közel hozni hozzánk. Amikor áldást ad a pap, nem csak a szentmise végén, hanem sok-sok más szertartásban, imádságban, feloldozásban, akkor ott mindig megjelenik az Isten áldó keze, Isten jóakarata, jóindulata. Aki jót kíván, jót akar, jóra vezet.
A pap ezt az isteni jóságot hozza közel hozzánk. Mennyire szükség van arra is testvérek, hogy sokszor közösségeinkben, vagy a világban, tágabb közösségeinkben eluralkodó rosszindulatot, vagy a rossznak az uralmát valami megtörje. Mert, ha rosszal válaszolunk, ebből egészen biztos, hogy semmi jó nem jön. A rosszra áldással kell válaszolni, mert az megtöri a rossznak a hatalmát, és valami új gondolatot, új irányt ad az életünkbe. A papnak kiemelt szerepe ez. Megtörni a rossz logikáját, áldássá lenni és valami új gondolatot ültetni az ember a közösség szívébe. Az az ember, aki mer áldani, akár nehéz körülmények között is áldó imát mondani, az biztos, hogy isteni erővel bír. A pap ilyen, mert áldást mond akkor is, amikor ünnepel, amikor fájdalomban kíséri a közösségeket és áldást mond akkor is, amikor a reményt akarja ébren tartani. A pap nemcsak kiosztója az isteni áldást, hanem maga is részese és ő maga az.
Imádkozzunk azért, hogy közösségeinkben legyenek Isten áldását, jóakaratát megjelenítő papok, akik bátran mernek Isten áldásává válni.
