Az egyház hagyományát követve első csütörtökönként hónapok óta imádkozunk papi és szerzetesi hivatásokért. Ezt tették a hévízi hívek is főpásztorukkal augusztus 4-én este a Szentlélek – tempomban.
A mostani imádság középpontjában a remény gondolatát állította Udvardy György érsek. A pap személye a reményt jeleníti meg, másrészről pedig készülünk a szeptember végén megrendezésre kerülő Katolikus Társadalmi Napok nevű országos rendezvényre, ami az egyház katolikus társadalmi tanításának az eseménye. Szeptember végén Veszprémbe várnak mindenkit, ahol a plébániai közösségek, hívő közösségek a társadalmi jelenlétet mutatják meg Krisztus szeretetének a megjelenítésével, mégpedig úgy, hogy a remény embereiként élnek.
Érsek atya egy rövid részletet olvasott fel a Galatákhoz írt levélből:
„Szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, és ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket. Én Pál mondom nektek, ha körülmetélkedtek, Krisztus semmit sem használ nektek. Azt is kijelentem a körülmetélkedőknek, hogy köteles az egész törvényt megtartani. Ha törvényben keresitek az igazzá válást, elszakadtatok Krisztustól és elveszítettétek kegyelmét. Mi a hit által a lélek közreműködésével várjuk a megigazulásból fakadó reményt. Krisztus Jézusban ugyanis nem az számít, hogy valaki körülmetélt vagy körülmetéletlen, hanem csak a hit, amely a szeretetben teljesedik ki.”
Testvérek, mi a hit által a lélek közreműködésével várjuk a megigazulásból fakadó reményt. Hiszen, hogy a megigazulás, a megváltás istenismerete erőt ad számunkra. Erőt a mindennapi élethez. Erőt ad ahhoz is, hogy kereszténységünket adott közegben, adott körülmények között, társadalmi, kulturális, szociális körülmények között éljük meg. Ezek a körülmények lehetnek nehezek, lehetnek könnyebbek. Ezeket nem mindig tudjuk magunk szándéka szerint befolyásolni. Ebben a tevékenységben, krisztusi létünkben a krisztusi remény ad erőforrást számunkra. Mi a reménységünknek az alapja? A Krisztushoz tartozás, hogy követhetjük Őt, bensőséges kapcsolatban lehetünk vele, reménységünknek alapja és erőforrása. Ismerhetjük az Istent és az Istent Atyának ismerhetjük, aki irgalmas. Erőforrás számunkra a mindennapi életben, hogy Krisztus lelke vezet bennünket és erőforrás mindannyiunk számára. Egymás testvérei vagyunk, mert közös az Atyánk, közös a testvérünk, Krisztus.
A mi reménységünk a megigazulásból fakad. Amikor a reményről gondolkodunk, akkor alapvetően az a kérdés, hogy milyen helyet foglal el a jövő az életemben. Mert a remény erre irányul, mindig a jövőre. Ha a jövő eltűnik, ha a jövő meggyengül, a jövő csak a túlélésre irányul, a jövő csak a pillanatnyi létnek a meghosszabbítását jelenti, akkor ez a remény nem Krisztusi remény, akkor egy szűkös emberi jóllétnek a megfogalmazása. A remény természetesen jelenti a boldogságot, a békét, a beteljesedést, az örök életet. Ebben a reménykedésben szükségünk van Isten embereire, szükségünk van példákra. Szükségünk van azokra a papokra, akiket az Úr meghívott, kiválasztott, megerősített és küldött hozzánk. Nem csak azért, hogy bizonyos funkciókat elvégezzenek, hanem azért, hogy a remény emberei tudjanak lenni, mert ismerik Krisztust, az Atyát, ismerik a Krisztusnak a lelkét és ismerik a testvéreket is.
Sokszor, amikor papokért imádkozunk, akkor egyéni lelki szükségleteket fogalmazunk meg. Ezek mind igazak. De sokkal inkább azért imádkozzunk, hogy a remény embereiként tudjanak zarándokolni velünk, és a remény pedig erősítse meg az életünket.
„Mindenekelőtt arra kérlek, végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért, a királyokért és az összes elöljárókért, hogy békés, nyugodt életet élhessünk szentségben és tisztességben. Ez jó és kedves, üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő Isten és az ember között, az ember Jézus Krisztus, aki váltságul adta magát mindenkiért, tanúságtételül a meghatározott időben. Ezért kaptam a küldetést, hogy hírnök és apostol legyek. Igazat mondok, nem hazudom. A pogányok tanítója hitre és igazságra.”
Isten akarata az, hogy minden ember üdvözüljön.
Ezt a szándékot, ezt az akaratot az Isten nem vonja vissza, ez nem gyengül meg, erről nem mond le, nem mondja, hogy lehetetlen, s nem fog egyikünkkel kapcsolatban sem csődöt elszenvedni. Mert Isten ismer, szeret és üdvözíteni akar bennünket. Isten akarata az, hogy minden ember üdvözüljön.
Mert az üdvösség a legnagyobb reménységünk, ezért a reménységünk mindig az üdvösségre irányul. A reménységünk mindig a túlparton van, az nem evilági javak vagy eszközök, vagy kategóriák között ismerhető fel. A reménységünk, mint a horgony, az már az örök életnél van. Ott van a biztos pont és ebből az üdvösségből szemléljük az életünket. A küzdelmeket, a növekedést, a harcot, a kudarcokat is a reménységből szemléljük.
A remény a keresztény ember létmódja. Reménységünk az üdvösségre szól. A remény az a túlpartnak a biztonsága, és éppen ezért hittel követjük reménységünk okát, Jézus Krisztust. Egyébként nem érthetőek. Reménység nélkül nem érthetőek Jézus szavai, nem érthető a tanítása, nem érthető, mit kíván, s nem érthető az sem, mivel akar megajándékozni bennünket az életünkben. Hittel követjük Őt. És éppen a Krisztusba vetett hitünk által merjük megtenni a szeretet cselekedeteit. Akár az irgalmasság testi-lelki cselekedeteit is, de bármilyen cselekedetet, amire embertestvérünknek, a közösségnek szüksége van. Így tehát a reménységünk, ami az üdvösségre irányul, az meghatározza gondolkodásmódunkat, de meghatározza cselekedeteinket is.
A szeretet cselekedeteinek a gyakorlása által bízunk az isteni jövőben. Egyébként szívesen osztja-e meg valaki a javát azzal, akinek nincs, ha nem bízna a jövőben. Szívesen segítene-e azon, aki már eddig százszor megtette és nem vezetett eredményre, ha nem bízna a jövőben. Szívesen megbocsátaná bármelyikünk is a másiknak, ha nem bíznánk a jövőben ebben az isteni jövőben.
Isten akarata az, hogy minden ember üdvözüljön. A jövőnek ezt a reménységét tartja ébren bennünk a lelkipásztor. Úgy, ahogyan hallottuk most a Timóteushoz írt levélből. Ő választott ki, Ő küldött. Ő az, aki a pogányok apostolává tett, hogy hittel szemléljem a jövőt és ezt szolgálni akarjam. Így tekintünk a papságra, akik hittel szemlélik a jövőt és szolgálják bennünk. Gyönyörűen fogalmazza meg a reménynek különböző megnyilvánulási formáját.
Rómaiakhoz írt levélből: „Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket, adjátok testeteket élő szent Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemi hódolatotok. Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes. A nekem adott kegyelem segítségével azt mondom mindegyikteknek, senki se becsülje magát a kelleténél többre, hanem józanul gondolkodjatok, mindenki az Istentől neki juttatott hit mértéke szerint. Mert, ahogy egy testben több tagunk van, s minden tagnak más a szerepe, sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként azonban tagjai vagyunk egymásnak, s a nekünk juttatott kegyelem szerint adományaink is különböznek. Aki a prófétálást kapta, tegyen tanúságot a hit szerint, aki tisztséget, tisztséget kapott, töltse be tisztségét, aki tanító, tanítson, aki a buzdítás ajándékát kapta, buzdítson, aki jótékonykodik, tegye egyszerűségben. Aki elöljáró, legyen gondos, aki irgalmasságot gyakorol, tegye örömest. Szeressetek tettetés nélkül, irtózzatok a rossztól, ragaszkodjatok a jóhoz. A testvéri szeretetben legyetek gyöngédek egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egymást! A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkűek, az Úrnak szolgáltok. A reményben legyetek derűsek, a nyomorúságban béketűrők, az imádságban állhatatosak.”
Ez a rész, ami leegyszerűsíti, mit jelent Krisztus módjára élni, mit jelent a reményben élni. Sokszor olyan bonyolult, döntést, bonyolult érzelmet, vagy éppen valami előre tapasztalható erőforrást akarunk biztosítani magunknak –azért, hogy reményben tudjunk élni– és ez nincs így. Ez a felsorolás, amit a római levélnek ebből a részletéből hallottunk, ez pontosan azt mutatja, a mindennapi élet eseményeiben tudjuk megmutatni reménységünket, a derűt, az erősséget, az állhatatosságot, a figyelmességet, a tüzeslelkűséget. Mindaz, ami után vágyakozunk, és amit reménynek nevezünk.
A remény személyes magatartás. Mindennapi életünknek a magatartása, ugyanakkor van közösségi megjelenése is. Hiszen például, ahogyan a keresztények mi élünk, az egy közösséget formál, és adott esetben példaként is szolgálhat másoknak. Szükséges azonban a reménységünknek egyéni, közösségi megjelenésen túl egyfajta társadalmi megjelenítést is biztosítani. Ezek a törvények, ezek a szabályok, a szervezetek, az intézmények.
Még akkor is szükséges a reménynek a tanúivá válnunk, hogyha a reménytelenségnek az ellenszelében kell megélnünk.
Erősnek lenni a reményben, erősek a reményben. Ez lesz majd a szeptember végi találkozónak a mottója. Erősek a reményben. Hogyan vagyok erős? Úgy, hogy benne van az életemben, a jövőmben az Isten, úgyhogy a mindennapi életnek a cselekedeteit bátran és derűsen tudom véghez vinni.
Erősnek lenni a reményben. Jelenti azt is, hitünket ismerem, egyházunk tanítását elismerem és szeretem. Vallási életemet, az imát, a vasárnap megszentelését, a szentségi életet, a közösségnek a szolgálatát, a társadalomnak a szolgálatát gyakorlom. Jelenti azt is, hogy akarom közösségeinkben, hogy a Krisztusban felismert igazság érvényesüljön, és ez küzdelmet jelent. Küzdelmet jelent a családban is, közösségben is, társadalomban, kultúrában. Jelenti azt is, erős vagyok a reménységben, hogy ismerem és hatékonyan ismerem a cselekvésnek a kialakítását, begyakorlását. Mit jelent reményből cselekedni? Mit jelent reményben cselekedni?
Reménység azt is jelenti, hogy van mondanivalónk, van tanítani valónk és tudunk cselekedni. Ebben a hitünk, egyházunk ismeretében, vallási életünk és gyakorlatainknak a megvalósításában, a társadalmi jelenségeknek a megítélésében mennyire szükségünk van vezetőre, mennyire szükség van papra, aki nem feltétlenül csak a tudása okán tud ezekben eligazodni, hanem azért, mert szívében ragaszkodik az Istenhez. Azért, mert tapasztalata van a remény mindennapi megéléséről, mert ebben tud példát adni, bátorítani. Kérjük bátran mennyei Atyánkat, kérjük bátran Krisztus Urunkat, válasszon ki fiatalokat, erősítse őket, bátorítsa őket, hogy a remény emberei tudjanak lenni számunkra is.
