A veszprémi székeskáptalan birtokainak 1082-re keltezett összeírása
A veszprémi Szent Mihály-egyház birtokainak és jobbágyainak első fennmaradt összeírása egy Szent László király által kiadott, 1082-re datált oklevélben található. Az 43×46 cm méretű, pergamenre íródott, latin nyelvű iratot a Veszprémi Főegyházmegyei Levéltárban Veszprém Metalia 1. (DF 200611.) jelzet alatt őrzik. E dokumentum a későbbiekben a veszprémi székeskáptalan korai birtokainak listájaként vált ismertté. Az összeírás rendkívül részletes összegzését adja a keletkezésének idején a kanonokok birtokában lévő ingatlanoknak: 38 faluról és 30 prédiumról tartalmaz adatokat, amelyeken a székeskáptalan összesen 136 ekealja és 800 holdnyi szántót, 212 szőlőt, 31 malmot és 6 malomhelyet, 59 rétet, 10 erdőt, 11 „szérűskertet”, 9 üres telket, 4 halászóhelyet és kb. 700 főnyi, vegyes jogállású szolgálónépet birtokolt.
A dokumentumot a kanonokok a későbbiek folyamán az uralkodókkal többször is átíratták és megerősíttették, így 1350-ben és 1407-ben, majd a török kiűzését követően 1693-ban. Szükség is volt a másolatokra, ugyanis az összeírást több birtokperben is felhasználták, amely így az állandó használat miatt a pusztulás veszélyének volt kitéve. Az oklevél szövegének többszöri átírása mellett számos peres eljárás során hivatkoztak a dokumentumra, jobbára az abban foglalt egyes településekre vonatkozó adatokra, így tartalmi említésként több mint két tucat átírásban maradt
ránk az összeírás vagy annak legalább egyes részei. Mivel az ebben felsorolt adatok egyrészt nagy mennyiségűek, másrészt a 18. századig nem maradt fenn a veszprémi káptalan birtokainak hasonló térbeli és mennyiségi összegzése, érdemes az oklevelet és annak keltezését alaposabb vizsgálat alá vonni.
Az oklevél hitelességét illetően már a 19. század második felében felmerültek kétségek formai – kiállításának módja, írásképe – és tartalmi okok – Szentkirályszabadja település említése Szent István ereklyéjének 1083. évi oltárra emelése előtt anakronizmus – alapján, és a történészek bebizonyították, hogy az oklevelet a szövegében szereplő 1082-es dátumnál később, valamikor a 13. század utolsó és a 14. század első negyedében állították össze.
Ezek után szükségessé vált meghatározni a hamisítvány elkészítésének időpontját. A szerkesztés ante quemje (legkésőbbi lehetséges időpontja) 1327-re tehető, mivel egy akkori perben már használták az összeírást. A szerkesztés post quemjét (legkorábbi lehetséges időpontját) a veszprémi székeskáptalan birtokállományáról ismert adatok alapján lehetett megkísérelni. Kiindulópontként Gutheil Jenő birtoktörténeti érvek alapján 1275-re tette, mivel az oklevélben felsorolt zalai Szerentét biztosan, oklevéllel igazolhatóan ekkor adományozta IV. László király a veszprémi kanonokoknak. Később Solymosi László egy 1295-ben létrejött birtokcsere során a veszprémi káptalantól a püspökséghez került birtokokat is kimutatott a szövegben. Nemrég előbb birtoktörténeti érvek alapján szűkítették a keletkezési periódust 1317 és 1327 közé, többek között éppen a már említett Szentkirályszabadjánál és a somogyi Endrédnél felsorolt birtokok számszerű jellemzői alapján.
Majd köztörténeti érvek alapján e tízéves periódus azonban tovább volt szűkíthető. A 14. század első két évtizede I. Károly (közismert, helytelen formában „Károly Róbert”), az első Anjou uralkodó hatalmának megszilárdításáért folytatott küzdelemről szólt. A királyi udvar ezért sokáig nem is az ország közepén, hanem a biztonságosabb délvidéken, Temesvárott tartotta székhelyét, s csak 1323-ban ítélte megfelelőnek a helyzetet a Visegrádra történő költözéshez. Ezt követően sor került az elmúlt évtizedek során összekuszálódott birtokviszonyok rendezésére. I. Károly az ország közepére költözve megkezdhette tényleges uralkodását, és ezzel párhuzamosan saját és elődei addigi birtokpolitikájának felülvizsgálatát. Ez lényegében azt jelentette, hogy aki nem rendelkezett okleveles bizonyítékkal földesurasága jogcímére, könnyen elveszthette javait. Természetesen a veszprémi székeskáptalan is igyekezett birtokait megerősíttetni az uralkodóval, így 1323 májusa és júliusa között több, az új királyi kettőspecséttel ellátott privilégiumot kért és kapott birtokjogait biztosító korábbi okleveleire, de nem automatikusan mindenre. Például hiába lett Henrik korábbi szepesi prépost, I. Károly egyik régi híve a veszprémi püspök, a megerősített oklevelek közül kimaradt a veszprémi főispáni jogát biztosító 1313-ban kelt, éppen I. Károly által kiadott dokumentum.
Logikus felvetés, hogy amennyiben ekkor már létezett a (hamis) birtoklista, elsőrangú bizonyítéknak számíthatott volna a káptalan jogainak igazolására. A kanonokok azonban ekkor nem mutatták be a Szent László-féle összeírást, és számos birtok esetében – például Nagyberény, Csaba, Paloznak – csak 1082-nél későbbi, általában 13. század végi oklevelekkel igazolták az egyes falvakhoz fűződő birtokjogukat. Mivel az 1323-ban bemutatott és megerősíttetett oklevelek között nem szerepelt a hamis összeírás, így összességében az látszik a legvalószínűbbnek, hogy annak elkészítésére csak ezt követően, tehát 1324 és 1327 között kerülhetett sor, talán éppen az 1323-as eljárás körülményes és bizonytalan kimenetele miatt.