A mohácsi csata (1526), s különösképpen Buda (1541) majd Székesfehérvár (1543) eleste után az ország középső részén terjeszkedő oszmán hódoltsági terület a veszprémi püspökség területéből is egyre nagyobb darabokat szakított le. 1552-ben aztán – igaz, csak másfél évtizedre – Veszprém is török kézre került. Bár a veszprémi püspökök sora a 16–17. században is folyamatos volt, az egyházmegye alsóbb, lokális szintjén (plébániák, szerzetesi közösségek) a katolikus struktúrák összeomlottak. Közre játszott ebben az egyházmegyei intézmények működését biztosító jövedelmek drasztikus csökkenése, amelyhez a végvárak fenntartásához való hozzájárulási kötelezettség is hozzá járult. A megrendült püspöki hatalom és a létbizonytalanság, a mindennapi élet megszokott kereteinek leomlása táptalajt biztosított az új tanoknak is. Somogyban és a Duna mentén bizonyíthatóan az 1540-es, a Veszprém környéki gyülekezetek saját hagyományai szerint pedig már az 1530-es évektől kialakultak a protestáns közösségek.
Ebben a környezetben került sor Köves András veszprémi püspök 1554. évi töredékes, az egész egyházmegyére már értelemszerűen ki nem terjedő kánoni vizsgálatára. Az egyházlátogatási jegyzőkönyv a veszprémi püspökség korábbi hat főesperessége – budai, fehérvári, segesdi, somogyi, veszprémi és zalai – közül mindössze utóbbi négy kerületére: a szepetneki, kapornaki, novai egerszegi esperességére terjed ki. Ez egyúttal, két évvel a székváros eleste után, kijelölte a veszprémi püspökség még működő területét is.
A Szepetneki Gáspár őrkanonok részére készített összeírás a plébániák harmadát üresedésben találta, és a betöltött parókiáknak is alig felét találták rendezettnek. A kánoni látogatás szövege szerint a templomok gyakran elhanyagoltak voltak, a plébániai javadalmakat több helyen a kegyurak prédálták. A papok fele élt házasságban vagy tartott ágyast, s a szentségek kiszolgáltatása körül sok hiányosság mutatkozott. A jegyzőkönyv említi a lutheri tanok és az új típusú vallásgyakorlat terjedését; a vallási átmenet sajátos jelenségét produkálta például a gelsei plébános, akiről azt jegyezte fel a vizitátor, hogy otthon a szentségeket katolikus módon szolgáltatja ki, de „amikor Kanizsa várába hívják, két szín alatt áldoztat”.
Az 1554-ben keletkezett összeírás az egyik legkorábbi fennmaradt katolikus egyházlátogatási jegyzőkönyv. A középkorból mindössze a korábban 1397-es dátum alatt fennmaradt esztergomi jegyzőkönyv ismert, illetve a pécsi egyházmegyéből vannak még 1542-ből plébánia-összeírások. Sorozatszerűen a 17. századtól olvashatók a vizitációk, így Köves püspöké az újkoriak közül a legkorábbi tekinthető. A veszprémi egyházmegyében a következő egyházlátogatási jegyzőkönyv másfél évszázaddal későbbről, 1698-ból való, az ekkor még a győri püspökséghez tartozó pápai főesperességé, majd a 18. századtól az 1940-es évek végéig folyamatos a forráscsoport.
A vizitáció latin szövege a Veszprémi egyházmegye múltjából sorozat egyik legkorábbi részében jelent meg 1947-ben Pfeiffer János révén. Magyar fordítása a második ezredforduló után, 2002-ben Rosdy Pál fordításában látott napvilágot.
