A veszprémi káptalan számadáskönyve, 1495–1534
Ezúttal rendhagyó módon egy könyvtári és levéltári megközelítésből is releváns kötetet ismertetését olvashatják. Formáját tekintve a kötet kódex, mivel nem nyomdatechnikával készült, lapjait kézzel írták, tartalmilag azonban levéltári, mivel egyedi dokumentumról van szó, amelyet hivatali használat céljából állítottak össze és vezettek négy évtizeden keresztül. Fennmaradása is veszprémi székeskáptalan levéltárához köthető, annak legrégebbi gazdasági kötete, régi jelzete szerint Protocollum Oeconomicale 1.
A reneszánsz kötésű kódex tartalmát tekintve három egységből áll. A legnagyobb terjedelmű első rész az 1495-ben kezdődő és az 1534-ben végződő kanonoki jövedelemfelosztásokat foglalja magában. A másodikat egy rövid krónika alkotja. Az egyik veszprémi kanonok 1535-ben a mohácsi csatavesztésre visszatekintve röviden összefoglalta az országban és a szűkebb régióban azóta történeteket kitérve arra, milyen sors jutott a káptalan birtokainak. Munkáját 1550 táján Hegyfalvi Pál őrkanonok folytatta, aki egészen 1558-ig tárgyalta az eseményeket, köztük Veszprém 1552. évi ostromát és feladását, a káptalan tagjainak halálát, illetve szétszóratását. Tőle származik a kódex legkisebb harmadik egysége is: a veszprémi oltárjavadalmak jegyzéke.
A kanonoki testület minden évben Antióchiai Szent Margit vértanú ünnepén, július 13-án választotta meg a gazdasági ügyeinek intézőit. A tisztújítás során kilenc gazdasági tisztségviselőt: a dékánt, két divizort, a veszprémi tiszttartót és két-két birtokigazgatót választottak a merenyei és a nagyberényi, egyet pedig a nagygyimóti uradalom élére. A birtokigazgatók alapvető tevékenységük szerint adminisztrálták az irányításuk alatt álló területen a jövedelmeket.
A káptalan bevételei a malmokból, az egyházi tizedekből és a földesúri jövedelmekből származtak. Évente 15 birtokon, Veszprém város határában és környékén, valamint a Balaton-felvidéken, mintegy 30-40 malmot adtak bérbe. A bérlők és egyben üzemeltetők a káptalan helybeli jobbágyai voltak, akik meghatározott mennyiségű gabonát vagy pénzt és ajándékot fizettek a malom használatáért. Olykor maguk a kanonokok vállalkoztak egy-egy malom bérbevételére, az üzemeltetők természetesen akkor is a jobbágyok voltak.
A malmok után a tizedszedés jogának a bérbeadását jegyezték fel. A veszprémi káptalan ugyanis püspöki adomány révén a veszprémi egyházmegyében meghatározott tizedszedési joggal rendelkezett. Saját birtokain azonban: Papkeszi, Berhida, Ősi, Hajmáskér és a Balaton-felvidék falvaiban a tizedet természetben maga szedte be, akárcsak a földesúri kilencedet.
A tisztújítás, a malom- és a tizedbérletek regisztrálását a bevételek számbavétele követi. A divizorok évente külön rovatban összesítették a malombérlőktől származó gabona mennyiségét, a befolyt tized- és kilencedgabonát, valamint a borból beszedett tizedet, kilencedet és a hegyvámot. A tized, a kilenced és a hegyvám összesítését többnyire olyan településlista előzte meg, amely név szerint felsorolta azokat a helyeket, ahonnan az adott bevétel származott. A divizorok az egyes bevételi források összesítése után ismertették a kanonokok közötti felosztás módját, elvégezték a szükséges számításokat, majd összeállították a jövedelemjegyzéket. Ebben a jogosult neve vagy méltósága, hivatala, tisztsége szerint tételesen felsorolták, kinek hol (mely településen, malomban, személynél) mennyi gabona illetve bor jár.
A veszprémi kódex értékes forrás a gazdaság– és egyháztörténet s főleg a helytörténet kutatói számára. A kutatást nagyban könnyíti, hogy anyaga 1997-ben – Kredics László, Madarász Lajos és Solymosi László munkájának köszönhetően – nyomtatásban is megjelent.