Pehm József: Padányi Biró Márton veszprémi püspök élete és kora
A veszprémi egyházmegye múltjából című kiadványsorozatot Pfeiffer János indította útjára 1933-ban. A negyvenes években bekövetkező politikai fordulatig 13 kötet jelent meg, s majd csak az enyhülést jelentő nyolcvanas évektől indulhatott újból a jelenleg 39 kötetnél tartó sorozat. (Jellemző, hogy az 1983-ban elhunyt Pfeiffer élete fő művének számító, a veszprémi egyházmegye papságáról készített életrajzi kötet még nem a sorozat keretei között jelenhetett meg, hanem külföldön és halála után Münchenben 1987-ben.)
Padányi Biró Márton a 18. század legnagyobb jelentőségű veszprémi püspöke (1745–1762) volt, nagy hatású egyházszervező, hitvitázó, a katolikus hitelvek könyörtelen védelmezője, építészeti munkássága a mai napig meghatározza többek között Veszprém és Sümeg városképét. Életrajzát 1934-ben Pehm József zalaegerszegi apátplébános írta meg, aki tíz év múlva már Mindszenty Józsefként Padányi veszprémi püspök késői örökébe lépett. A könyv A veszprémi egyházmegye múltjából sorozat 2. köteteként jelent meg. A Veszprémi Érseki Könyvtárban 23319, 38556, 42021, K4867 raktári jelzetek alatt találhatók példányai; a kiadvány saját korában nagy népszerűségnek örvendett és számos plébániai könyvtár is büszkélkedhetett vele.
Pehm József Padányiról szóló monográfiája egyben a nagyreményű apátplébános egyházpolitikai hitvallásának tekinthető. A szerző nagyra tartotta a 18. századi püspök kérlelhetetlenségét, hajlíthatatlanságát – amelyet ellenfelei kompromisszumképtelenségnek tekintettek –, a katolikus értékek és érdekek melletti határozott kiállást és meg nem alkuvást. Azokat a tulajdonságokat, amelyekért 1948 után már börtön járt több katolikus egyházfőnek, köztük az akkor már esztergomi érsek Mindszentynek.
Pehm munkájának mai jelentőségét az adja, hogy elsőként készített minden hazai forrásra kiterjedő összegzést Padányi életéről. Segítségére voltak ebben veszprémi partnerei, akik a püspöki és káptalani levéltár anyagát átírásokban, másolatokban és olykor eredetiben (!) rendelkezésére bocsátották. A Padányival foglalkozó, legújabb történeti kutatások számára megkerülhetetlen lett a kész kötet: tényanyaga pontos és széles, még ha állításait és szubjektív állásfoglalásait, ex cathedra kijelentéseit ma már árnyalni szükséges.
Saját korában, az 1920–1930-as évek hazai katolikus reneszánszában ugyancsak fontos szerepet töltött be a kötet. Pehm kitér a Padányi család ősi reformátusságára, majd a katolizált ifjú komoly, a jezsuita és piarista rendhez kapcsolódó neveltetésére. Püspöksége előtt hangsúlyozza egyházszervező munkáját, amelyet bicskei plébánosként, majd felsőörsi prépostként folytatott eredményesen. Országos ismertséget az 1741-es országgyűlés hozott neki, amelyen már a veszprémi székeskáptalan fejeként, nagyprépostként vett részt. Püspökké választása után kiemeli Padányi egész egyházmegyére kiterjedő egyházlátogatását, amely főpásztori egyházszervező munkájának alapja lett. Pehm összegzése szerint működése során összesen 205 templom és kápolna épült fel vagy újult meg, 43 templomot vett vissza a protestáns gyülekezetektől és 48 új plébániát szervezett. Tevékenysége során megalkuvást nem tűrően képviselte püspöksége érdekeit mind a protestánsokkal, mind a szerzetesrendekkel, mind a világi hatóságokkal és helyi nemeséggel, illetve a szomszédos egyházmegyékkel szemben. A túl sok felvállalt konfliktus miatt elvesztette az uralkodó pártfogását, és ez pályafutása derékba törését eredményezte. Élete utolsó szakaszát visszahúzódva töltötte, egyre jobban érezte az idő súlyát és egyre ritkábban mozdult ki sümegi palotájából. 
Nem nehéz észrevenni a párhuzamot Padányi és Mindszenty sorsa között. Gondos, körültekintő és megalapozott szervezőmunkával töltött plébánosi évek, nagy reményekkel és hasonló körültekintéssel induló püspöki pálya, amelyet kezdetben sikerek kísérnek, majd a politikai ellehetetlenülés és az – önként vállalt, illetve kényszer hatására bekövetkező – magány évei. Pehm zalaegerszegi plébánosként láthatta Padányi pályáját, s ennek ellenére vállalta sorsát.