Jézus Szent Szívének ünnepén hálát adni gyűltek össze a paptestvérek a Szent Mihály Főszékesegyházba június 16-án pénteken délelőtt.
Az ünnepi szentmisén Udvardy György érsek hálát adott egyházmegyénk papságáért, a jubilánsokért: Szerenka Miklós, Balogh Árpád, Bizderi János, Bohus Péter gyémántmisés paptestvérekért, Nagy József, Kovács Mihály József aranymisés atyákért és Beke Zsolt, Tál Zoltán ezüstmisés atyákért.
A mai napnak kiemelt ünnepeltjei ők a jubileum miatt, amiről tudjuk, hogy mindig Isten rendjének a megjelenését jelenti, és az új rendnek, az Isten országa szerinti rendnek megerősödését. —mondta a szentmise kezdetén a főpásztor.
Udvardy György érsek prédikációjában felhívta figyelmünket Jézus Szentséges Szívére, amely szelíd és alázatos. Jézus szívében föltárul a paptestvérek papi szolgálatának a misztériuma. Krisztus hívta meg őket a papságra, az Ige szolgálatára, hogy alázattal és készséggel szolgáljanak, és hogy Krisztust közelebb vigyék az emberekhez … De a mi kapcsolatunk lényege nem a barátság, nem a szimpátia, nem valamiféle egyetértés, nem valamiféle közös sors – ezek mind lehetnek nagyon fontosak –, hanem a közös megszentelődés a szentségben. Megszentelt bennünket az Úr, felszentelt, magáévá tett bennünket, hogy jól akarjunk szolgálni. Akarjuk, és éppen ezen a közös tapasztalat alapján akarjuk építeni az egységet. Mennyire fáj mindannyiunknak, amikor valami miatt az egység megsérül. Mennyire fáj, amikor miattam sérül meg az egység, és milyen jó, amikor azt lehet látni, hogy együtt tudunk gondolkodni, cselekedni abban, hogy hogyan lenne jobb Isten rám bízott népének.
A folytatásban a főpásztor egyenként köszönte meg a jubiláns atyák szolgálatát és adta át részükre a Szentatya áldását.
A szentmise végén érsek atya köszönetét és háláját fejezte ki a jubiláns paptestvérek felé, – püspök elődei nevében is, hiszen több atya is több püspök atyával együtt is építette Isten országát. – Hálásan köszönöm ezt a szolgálatot. Nagyon érdekes a papi jubileum, mert rengeteg imát, rengeteg ajándékot kap, de valójában a jubiláns pap azt teszi, amit minden nap: áldást oszt. Ez az áldás az, ami közel hozza az Istent az ember mindennapjaihoz, közel hozza az ember életéhez és éppen az egyház papjain keresztül – általatok. —mondta zárásként érsek atya.
Udvardy György prédikációját itt olvashatják teljes terjedelmében:
Főtisztelendő Jubiláns Paptestvéreim, Helynök atyák, Főtisztelendő paptestvérek, Kedves Testvérek!
Vegyétek magatokra igámat, tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, …és nyugalmat talál lelketek. Ebben a két mondatban benne van papságunknak a lényege. Benne van szolgálatunk, benne van az Isten és az ember találkozásának a misztériuma, benne van a papi lét és a papi szolgálatnak a misztériuma. Benne van az is, ahogyan mi, papok szeretnénk a szolgálatunkat végezni.
Jézus hozzáteszi, az én igám édes, az én terhem könnyű. A mai ünnep Jézus Szent Szívének az ünnepe. Tény, hogy mindannyiunknak a papszentelése körülbelül erre az időszakra tehető. Ezekben a napokban történhetett – pár évvel ezelőtt. Az a tény, hogy itt vannak közöttünk jubiláns paptestvéreink – akikért hálát adunk, akiknek megköszönjük az életét és a szolgálatát –, megengedi, hogy az imént hallott szentírási szakaszt egészen sajátosan magunkra értelmezve értsük és próbáljuk meg szívünkbe engedni.
Jézus Szentséges Szívének az ünnepén vagyunk. Jézus szíve jelenvalóvá teszi számunkra az Atya szándékát, hiszen Ő az Atya szándéka szerinti szív, az Atya szándéka szerinti Szeretet. Ugyanakkor Jézusnak a szíve föltárja a kapcsolatot az Atya és közötte – nyitott szív. Amikor Jézus szívére gondolunk, akkor mindig egy nyitott szív jelenik meg előttünk, de tudjuk, hogy ez a nyitott szív, a sebek és a szenvedés miatt nyitott. Ez a megsebzettség miatt nyitott. Ebben tárul fel Jézus, az ember és az Atya misztériuma. Figyeljük Jézus szívét, a föltárt, a nyitott szívet, a megsebzett szívet. Mégpedig a halálosan megsebzett szívet. Nem csak egyszerűen fájdalmakat hordoz, nem csak egyszerűen nehézségeket, hanem halálosan megsebzett szív. Olyannyira, hogyan imádkozzuk majd a prefációban, ahonnan vér és víz folyt ki. A halálnak a jele. Ugyanakkor Jézus Krisztusnak a szíve, az a kicsinyek szíve is. Szelíd, alázatos és olyan szív, ami az egyszerű megértést segíti. Jézus szívében föltárul – kedves paptestvérek, kedves testvérek –, a papi szolgálatnak a misztériuma. Krisztus hívott meg bennünket a papságra, az Ige szolgálatára, a szentségek szolgálatára.
Krisztus az, aki élteti az övéit, aki így tud szeretni. Krisztus az, aki meghívott bennünket, hogy tanítsunk. Krisztus az, aki meghívott bennünket, hogy alázattal szolgáljunk, és hogy Krisztust közelebb vigyük az emberekhez.
Krisztus az, aki kapcsolatban akar tartani bennünket az Atyával és ezért küzd. Ez a Krisztus hívott meg bennünket, aki azt akarja, hogy sebzettségünk által növekedni tudjunk, növekedni tanuljunk folyamatosan a szeretetben. Így és ebben ünnepeljük papságunkat, papszentelésünket. Így és ebben ünnepeljük a közös meghívást, ami titok önmagunk számára is. Hányszor és hányszor próbáltuk elmagyarázni akár magunknak, legfőképpen eredménytelenül másoknak, hogy miért vagyok pap? Miért lettem? Honnan a meghívás? Számomra elég az indoklás, külső szemlélő számára még ha szeret is, nem biztos, hogy meggyőző érv. Így éljük meg a papságunkat, közös meghívásunkat, és így éljük meg a szentségnek az egységét, a kapcsolatunkat és a közösségünket. Milyen jó, ha papi közösségben barátokra lelünk. Milyen jó, hogyha a papi közösségben minél többen készek az együttműködésre. Készek a szimpatikus kapcsolat által a lelkesebb szolgálatra. De a mi kapcsolatunk lényege nem a barátság, nem a szimpátia, nem valamiféle egyetértés, nem valamiféle közös sors – ezek mind lehetnek nagyon fontosak –, hanem a közös megszentelődés a szentségben. Megszentelt bennünket az Úr, felszentelt, magáévá tett bennünket, hogy jól akarjunk szolgálni. Akarjuk, és éppen ezen a közös tapasztalat alapján akarjuk építeni az egységet. Mennyire fáj mindannyiunknak, amikor valami miatt az egység megsérül. Mennyire fáj, amikor miattam sérül meg az egység, és milyen jó, amikor azt lehet látni, hogy együtt tudunk gondolkodni, cselekedni abban, hogy hogyan lenne jobb Isten rám bízott népének.
Akarunk növekedni és akarunk vigyázni egymásra. Mennyire fontos, hogy figyelmeztessük, bátorítsuk egymást, hogy érzékeny lélekkel figyeljük, mi van a másikban. Figyeljük, de nem a kutakodás okán, hanem a szentségben való egység okán, hogy hogyan tudjuk egymást bátorítani, segíteni. Különösen akkor, ha valaki elgyengül, ha valaki veszélyes határokat feszeget. Különösen akkor, hogyha valakinek igenis nagy szüksége van a testvéri bátorításra. Milyen jó, hogy ezt papi közösségben, papi egységben a szentség erejénél fogva megélhetjük, megtehetjük.
Akarunk növekedni az erőben, a szentségben. Akarjuk azt is, kedves paptestvérek, hogy közösen tudjuk értelmezni ezt a világot, amelyben vagyunk, s amelyekben szolgálunk. Sok esetben láthatjuk, hogy bizony egy-egy ember egyedül – még ha bármennyire is fölkészült és körültekintő szeretne lenni – nem biztos, hogy jól tudja értelmezni az idők jeleit. Nem biztos, hogy jól tudja értelmezni, mire éhezik a nép, mire szomjúhozik a nép. Mennyire szükség van, hogy a Szentlélek erejében együtt, közösen próbáljuk meghatározni, mit is tudunk mi adni, mi az, amit és ahogyan kell nekünk adnunk. S milyen jó, hogy időről időre a papság szentsége által ezt is meg tudjuk tenni – kegyelemből. Természetesen nagyon fontos mindenki hivatása, külön-külön is és együtt is. Természetesen azt is tudjuk, hogy ugyanilyen fontos a hivatások ébresztése is.
Egyszer már talán említettem, egy papi összejövetelen egy idős imádkozó asszony mondta, püspök úr, én nem azért imádkozom, hogy jó papjai legyenek, hanem azért, hogy boldog papjai legyenek, mert a boldog pap vonzó pap, aki boldogan éli az életét, annak az élete vonzó, és még csak nagyon magyarázni sem kell. Erre a boldogságra hív bennünket, és ezért adunk hálát.
Éppen a Jézussal való egység, az Ő szívének az ismerete és az Ő szíve szándékának a megvalósításának az akarata az, ami most összegyűjtött bennünket, hogy hálát adjunk papságunkért, meghívásunkért, egyházmegyénkért, és természetesen a mai szentmisében kiemelten jubiláns pap testvéreinkért, akik a maguk személyes életét, de az egyházban eltöltött életét tudják megköszönni, tudnak hálát adni érte.
Hálát adunk kedves jubiláns paptestvérek érettetek, az életetekért, a szolgálatért. Hálát adunk a küzdelemért és a küzdelem ajándékáért, hiszen aki hosszú ideje szolgál, nagyon sok mindent élhetett át a társadalomban, jót, rosszat, változásokat és ezekben is szükséges volt a helytállás. Hálát adunk ezért az ajándékért. Hálát adunk a lelkesedésetekért, azért, hogy nem adtátok föl! Lehetett volna. Biztos lenne sok olyan pont – amit meg tudnátok jelölni – ami nehéz volt. Amikor talán még mindenki azt is várta, hogy add föl. Talán kevés volt az, aki biztatott, hogy tarts ki! Hálát adunk ezért is! Hálát adunk azért is, hogy megsebzett és nyitott szívvel akartátok élni és akarjátok élni a papi szolgálatotokat. Ebben benne van a küzdelem, a nehézség. Benne van az a nagypénteki Krisztusi könyörgés, népem, mi az, amit még nem tettem meg? Mi az, amit még nem adtam meg? Mondd meg és megteszem. A ti jubileumi hálaadásotokban ez is benne van. Ez a folyamatos kérés, szinte könyörgés, népem, mondd meg, mit tegyek érted? Mondd meg, mi az, amit nem tettem meg, és megteszem, meg akarom tenni.
S hálát adunk azért, hogy a lelkesedés fenntartásában, a nehézségek vállalásában, a helytállásban az egységet munkáltátok és az egységből merítettétek az erőt. Hálát adunk azért, hogy ilyen hosszú szolgálat alatt napról napra kialakul a hálatelt szív, a hálás szív. Most veletek együtt köszönjük meg az elmúlt évtizedek szolgálatát. Én magam, püspök elődeim, és a reátok bízott hívek nevében mondok köszönetet és köszönöm meg a papi hivatás szolgálat megélését.
A hála az egyben kérést is jelent. Ugyanezt kérjük az Istentől, a megtartó erőt, a vigasztaló erőt, a lelkesedést, a jövőnek a bizalmát – ezt kérjük számotokra. Tanulni akarunk a hálaadásban Jézus Krisztustól, Jézus szentséges szívétől.
Köszönjük ezt a szolgálatot! Kívánom azt, hogy a következő időszakban legyen mód a plébániai közösségekben, a volt plébániai közösségekben, a hívek körében, ahol szolgáltatok megköszönni a kapcsolatot, legyen mód megköszönni a növekedést, megköszönni Istennek a megtartó erejét és a kegyelmét, és legyen mód hálát adni papságunkért.
Én magam arról biztosítlak benneteket – nemcsak a jubiláns paptestvéreket, hanem benneteket kedves testvérek, paptestvérek, mindannyiótokat –, mint ahogy eddig is, minden nap én magam is a Jézus Szíve litániát érettetek imádkozom és ajánlom fel. A Jézus Szentséges Szíve, ez a titok, Isten szeretetének a megjelenítője, papságunknak is mintegy szimbóluma. Ez legyen erőforrás, szolgálja bennünk a szentséget, erősítse az egységet és erősítse a szándékot az együttműködésre és az együtt szolgálatra. Erősítsen bennünket abban is, hogy bárki, aki rászorul testvéri segítségünkre, attól ezt ne vonjuk meg. Kérem a kedves híveket, akik mintegy ilyen kicsiny maradékként, de az egyházmegye híveit képviselik, hogy imádkozzanak és vigyék az imádság kéréséta paptestvérekért, egyházmegyénk papjaiért, hogy örömmel és boldogan tudjuk élni az egyházhoz tartozásunkat és valóban élő tapasztalatunk legyen az én igám édes, az én terhem könnyű, tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű. Ámen.