A teológia és a tudomány találkozása.
A hit és a tudás mint életalakító erő a mesterséges intelligencia korában címmel Janka Ferenc, a Gál Ferenc Egyetem rektorhelyettese és Birher Nándor, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának dékánja Sebestyén Józseffel, a Veszprémi Érseki Főiskola rektorával beszélgetett a Katolikus Társadalmi Napok (KATTÁRS) zárónapján, október 1-jén Veszprémben.
A téma elvontságához és komplexitásához képest meglehetősen nagy számban összegyűlt érdeklődőket Sebestyén József rektor köszöntötte a veszprémi várhegyen, a Szent Mihály-főszékesegyházzal átellenben álló Körmendy-ház udvarán, majd a téma jellegénél és a rendezvény szellemiségénél fogva a beszélgetést megelőző közös imádságra hívott.
Az eszmecsere célja az volt, hogy a kerekasztal-beszélgetés révén a hallgatóság képet kaphasson a hit és a tudás együttes életszervező erejéről, és hogy a közös gondolkodás által valamennyit lebontson azokból a falakból, amelyek miatt az él a köztudatban, hogy a hit és a tudás egymással szemben álló fogalmak.
A beszélgetés elején Sebestyén József hangsúlyozta: a hit nem olyasmi, ami csak és kizárólag azok életében játszik szerepet, akik vallásosak, vallásgyakorlók, hanem minden ember életében hozzáadnak a szikár tudáshoz valamit: nem utolsósorban a hit és a tudás közötti kapcsolat feltérképezése és megértése morális kereteket és biztonságot adhat a mesterséges intelligencia korában.
A hit és a tudás egymáshoz való viszonyának megértéséhez először is tisztázni érdemes: testvérek vagy ellenségek, kioltják vagy megtermékenyítik egymást, kizárólagosak vagy komplementerek? „Tudom, hogy hiszek, hiszem, hogy tudok; minden tudásban van valamiféle hit, és minden hit rejt magában egyfajta tudást” – idézte Kuminetz Géza, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora megállapítását a Veszprémi Érseki Főiskola (VÉF) rektora vitaindító gondolatként.
A hit értelmezésében már Szent Ágoston is kétféle megközelítést eszközöl – válaszolt elsőként Janka Ferenc. – Az egyháztanító két állítást tesz: fides quae creditur, illetve fides qua creditur. Utóbbi az alanyi hitre vonatkozik, vagyis amellyel igaznak valljuk a kinyilatkoztatást. Ez egyfajta egzisztenciális kötődés, amellyel az ember Istenhez és saját vallásosságának lényegéhez kötődik. Szemben áll vele az előbbi, a tárgyi hit, vagyis az, amit hiszünk, tehát hitvallás, a kinyilatkoztatás, az Egyház tanításának ismerete – magyarázta a Gál Ferenc Egyetem rektorhelyettese.
A nem vallásos embernek is van valamilyen egzisztenciális kötődése ahhoz, amit az életben a legfontosabbnak tart – tette hozzá. – Ezt nevezzük „bálványimádásnak”, amikor Isten helyét valami más, például a pénz vagy egyéb javak, az élvezetek, valamilyen szenvedély tölti ki.
A tudással kapcsolatban Janka Ferenc Pilinszky János Pupilla című versét idézte, amely szerinte érzékenyen megvilágítja az egzisztenciális hozzáállás lényegét: „A távcsőben lovasroham. / Porzók, bibék a nagyitó alatt, / De a szememben sárga arc / és zuhanás a fölpolcozott ágyon, / mivel embernek lenni annyi, mint / poklokra csavart pupillával nézni.” A költő itt háromféle emberi magatartást jelöl: az első az emberi hatalom és hatalomvágy elsöprő képe, a második a tudós beszűkült perspektívája, aki túl közel van ismerete tárgyához, a harmadik pedig a személyes, emberi látószög, a valósággal szemtől szembe forduló emberi tekintet és jelenlét. Végül Pilinszky egy filozófiai definíciót is megfogalmaz arról, mit jelent embernek lenni. Arisztotelész még úgy fogalmaz: „homo est animal rationale”, azaz az ember gondolkodó állat (értelmes élőlény – a szerk.), Pilinszky nyomán azonban úgy egészíthetjük ki e megközelítést, hogy az ember értelmes, együttérző lény.
Csak akkor ember az ember, ha nem pusztán a hatalommal, a tudomány aprólékos, elszigetelt objektivitásával viszonyul a valósághoz és főként a másik emberhez, hanem részt vevő szeretettel, és ekkor lesz nyitott a humánum és a vallás irányába is
– foglalta össze Janka Ferenc.
Erre reagálva Birher Nándor arról beszélt, hogy a hit és az értelem szükségszerűen tartoznak össze, nem lehet őket elválasztani egymástól. Az elkülönítés kényszere abból fakad, ha helytelenül értelmezzük őket. Ez egy régi dilemma – mutatott rá a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának (PPKE BTK) dékánja, aki emlékeztetett: a középkor embere még megpróbált egyfajta egységet találni hit és értelem között, mert úgy vélekedett, hogy egy jobb társadalmat hozhat létre, ha a kettő egységben van, s egy irányba mutat. A reneszánsz korának embere azonban kezdte egyre kevésbé igényelni Isten kiegyensúlyozó szerepét, sőt egyre inkább ráérzett saját individuumának erejére és cselekvőképességére, s úgy kezdett tekinteni magára, mint aki értelme által képes megoldani a világ problémáit, igaz megállapításokat tenni annak működéséről és felfedezni a természet még rejtett titkait. E folyamat a kereszténység önmagával való meghasonlásába torkollik, és legkésőbb a reformáció idejére már egyértelműen nehéz kijelenteni, hogy a hit és az értelem együttműködése képes jó irányba mozdítani a világ működésének tengelyét.
Ekkor aztán az emberiség a „ló túloldalára esik”: megerősödik az a gondolkodásmód, amely a felvilágosodás eszméihez vezet: elhisszük, hogy a tudomány és a rendezett ismeret biztonságot nyújt. Aztán persze erről a biztonságról gyorsan kiderül, hogy nem valós, hiszen önmagában véve a tudás nem alkalmas arra hogy a világban egyensúlyt teremtsen.
Birher Nándor Szent II. János Pál pápa Fides et ratio (Hit és értelem) enciklikájának egy plasztikus képével illusztrálta mindezt: „A hit és az ész olyan, mint két szárny, melyekkel az emberi szellem felemelkedik az igazság szemlélésére. Istent megismerve juthatunk el önmagunk teljes igazságához.”
Szent II. János Pál sokszor visszatérő tanítása, hogy az Istenről szóló igazság ismerete feltárja az emberre vonatkozó igazságot. Ezért a hit és az ész nincs ellentétben egymással, nem is független egymástól, hanem kiegészítik egymást, hiszen fél szárnnyal nem lehet repülni.
A hit nem homályos eredetű babonaság, vagy csakis templomok sötétjében megsejthető csoda, a tudomány pedig nem elszigetelt titok, amely közelébe csak a beavatottak léphetnek titkos laboratóriumokban, levéltárakban. Mindkettő élő és hozzáférhető valóság, amelyek segítségével megválaszolhatjuk, miért vagyunk itt, és kik vagyunk, illetve kikké kell lennünk.
Mára kiderült, a véges emberi, földi tudás leképezhető, jól tervezett rendszerek és algoritmusok adott esetben gyorsabb gondolkodásra, következtetésre és analízisre képesek, mint az agy, és ezen a ponton a tudásnak egy új aspektusa jelenik meg: a lényeglátás képessége, amire egy mesterséges rendszer, lélek híján, nem is lehet képes – mutatott rá Birher Nándor. Hozzátette:
az emberiség eddig felhalmozott tudása révén el is pusztíthatja a világot, de ha nem zárja ki Istent és a kegyelmet, egészen mást is kezdhet vele a teremtés szolgálatában és közreműködőjeként. Ez az a pillanat, amikor újra összeérhet a hit és a tudás.
Sebestyén József felvetésére, hogy a fentieket elfogadva akkor hogyan tudjuk a hitet és a tudást mégis összeegyeztetni és a mindennapokban életre váltani, s hogy vajon mi lehet ennek a gyakorlati módja, a beszélgetőpartnerek egyetértettek abban, hogy a mesterséges intelligencia robbanásszerű térhódításának idején különösen is nagy az ember, a humánum felelőssége abban, hogy szabadságának és erejének tudatában kijelölje saját lehetőségeit és korlátait, illetve megfogalmazza és aztán ne is lépje át erkölcsi értelemben vett határait.
A kerekasztal-beszélgetés után a hallgatóság körében számos kérdés merült fel a témával kapcsolatban, amelyeket kötetlen beszélgetés keretében igyekezett megválaszolni Birher Nándor, Janka Ferenc és Sebestyén József.
Szerző: Horogszegi-Lenhardt Erika
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír