„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, / s nem tudja hol lakott itt Vörösmarty Mihály… Az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, / míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg.”
Radnóti klasszikus sorai jutnak eszembe mindig, ha ’56-ról, a forradalomról gondolkodom. Mert bár magam még csak passzívan éltem benne, hatévesen, de nem mondhatnám, hogy ne érintett volna meg, hogy ne vinném magamban azokat a lázas emlékképeket ma is, amelyeket egy budai légvédelmi pince sötétjéből gyertyák fényével megvilágított számomra a személyes történelem, egész életre szólóan.
Apám s anyám több mint tíz éve sírba szálltak, s velük egy kicsit saját múltam is. Bár tudom sírjukat, rendre látogatom őket, sűrűn átélem a Nagy Gáspár-i „Örök nyár” kegyetlen igazságát: „a sír / a sír / NIncs sehol / a test / a test / NIncs sehol / a csont / a csont / NIncs sehol / a gyilkosok / a gyilkosok / se I T T / se O T T…”. Apám-anyám ’56-ja lezáratlan, pedig „nem szabad feledNI…, néven kell nevezNI…” Mert ők még hitték erősen, ahogy Váci Mihály, hogy „újra lehet kezdeni mindent e világon, / s megteremteni, ami nincs sehol”. Nehéz örökség, súlyos testamentum.
A „picidunna”, a régimódi fonott kosár, ahol nekem ágyat vetett anyám a pincében, a lefelé iparkodó lábak dobogása a légi sziréna nyomán, a visszafojtott élet, a szuszogó nagypárnák, Namna (a szomszéd nagymama) könnyebbülő sóhaja a mélyben, a szén szaga, az emberi pára illata és a kocsányáig égő gyertya fanyar vigasztalása, az egy falat kenyér, amennyi jutott a Bartók Béla úti pék sütötte égből pottyant madárlátta eledelből nekünk gyerekeknek az óvóhelyen egy reggelen, a petrofor orrfacsaró szaga, amelyen mosdóvizet melegített anyám, az esti ima, melybe fegyverropogás zaja vegyült, a szentképek, amelyeket apám hozott a Kruspér utcai kápolnából, ahol egy pálos szerzetes osztotta azokat… Édes Istenem! A bíboros úr! – sóhajtott fojtott hangon az egyik kép láttán az örömtől Kiss néni a harmadik emeletről.
Ezek az emlékeim az én személyes ’56-om. Meg azok a fojtott beszélgetések, amelyekből mi gyerekek nem sokat hallottunk, csak néha egy-egy sikoltó sóhajt a végén: A Józsika is?! az Ernő is?! Uram Isten légy velük!
Látom apámat, amint imbolyogva feltűnik alakja pincefeljáróban, hóna alatt egy-egy kétkilós kenyérrel, s látom magunkat, amint futunk elé és belecsimpaszkodunk, mint közös jó atyánkba. Aztán látom, hogy megáll egy fekete ruhás ember az ajtónk előtt, anyám csitítja apámat, s látom, amint szétdobálja könyveinket, kutat, keres, hogy mit keres, nem szabad tudnom, mert esetleg elkotyognám… Apámat elviszik, ketten kísérik. Ne húzza az időt a búcsúzással, nevetséges, hiszen egy órán belül ismét közöttünk lesz…, mondják. Anyám a leveleinket szortírozza, egy nagy párnába varrja, nekem nem szabad látnom, s emlékezni is tilos! És énekel is hozzá, édes Istenem, milyen gyönyörűségesen tudott az én anyám énekelni. A legkritikusabb helyzetekben is: „Ave Mária, Istennek anyja, / Tebenned virágzik váltságunk aranya…” Ezt a képességet máig nem sikerült utánoznom.
Apám nem jön, nem jön, várjuk, nem jön. Adorján bácsi érkezik, csak épp bedugja fejét az ajtón, s már el is illant, senki nem láthatja: Gyorskocsi utca … súgja alig hallhatóan.
Aztán kisüt a nap, a Gellérthegyen vagyunk, apám egy bogyóról magyaráz, szedünk belőle jócskán, majd teát főzünk estére, mondja. Lefelé menet elballagunk egy betonfal előtt. Apám szeme könnybe lábad: Itt kereszteltünk meg téged, mutatja, e szikla mögött… Kérdeznék erről, de Apám már szalad, s én imádom a fogócskát vele. Anyám halottfehér arccal fogad: Megtalálták…! – mondja. Apám földbe gyökerezik. A nyomozó megtalálta a nemzetiszínű karszalagot. Én nem értek semmit se…, egyelőre. Kiss néni együtt sóhajtozik drága jó anyámmal… Mi lesz most?… …Kinn elviharzik a történelem. December vége van, már virrad, zászlót bont egy Csillag az ég alján, Örök Reménységünk. Éled megmérettetésünk: lesz-e erőnk személyes múltunkkal szembenézni, apánk-anyánk ’56-ját szívünkre szorítani, hagyni, hogy az emlék átvérezzen, hogy vérből és a könnyből szülessék az élet – hogy emlékeinktől öntözve lombosodjék a jövő…
Toldi Éva